Ausztrália

The Lucky Country – ahogy az ötödik kontinens lakói hazájukat teljes joggal nevezik. Tényleg szerencsések. A legnagyobb kincs maga a páratlan természet, amely oly gazdagon ajándékozta meg ezt az országot. Érintetlen ősvadonok, végeláthatatlan sivatagok, hihetetlen formájú sziklaalakzatok, korallzátonyokat rejtő tengeröblök váltogatják egymást, a Föld méhe kiaknázásra váró ásványkincsek egész palettáját rejti magában. Egy földrésznyi méretű ország hazánknál alig több lakóval. Órákig autózhatunk anélkül, hogy lakott településre bukkannánk, de a hatalmas városok sem túlzsúfoltak. Minden a végtelen szabadság érzését árasztja, pedig a kezdet igen dicstelen volt.
1788. január 26.-án tizenegy vitorlásból álló flotta hajózott be a Csendes-óceán festői szépségű öblébe. A jövevények a mai Sydney helyén alapították meg Ausztrália első települését, egy fegyenctelepet. Hogy hogyan került az ötödik kontinensre a furcsa rakomány? Amikor a Brit Birodalom börtöneiben már minden férőhely elkelt, a Koronatanács a tarthatatlan viszonyok enyhítésére a James Cook által 1770-ben felfedezett szigetet szemelte ki börtöntelepek létesítésére. Egészen 1860-ig érkeztek ide Angliából a fegyencek, jórészt köztörvényes bűnözők, kisebb részben ír politikai elítéltek. A gyarmatot éhínség és brutalitás jellemezte, a helyzet a szabad telepesek áramlása után sem sokat javult. A hatalmat egy időre a „rumosztagoknak” nevezett katonák vették át, a rum volt az egyetlen fizetőeszköz. Az ezt követő zaklatott évtizedeket aranyláz, gazdasági fellendülést követő válság, majd a juhtenyésztés gazdagító karrierje miatt újból fellendülés jellemezte. A második világháború utáni nagy bevándorlási hullám a világon máshol nem található, vibráló multikulturális közösséget hozott létre és a gazdasági fejlődést sem állíthatta meg semmi. A mérleg: az elmúlt kétszáz esztendőben Ausztrália a brit korona fegyenctelepéből a brit korona ékkövévé vált.

Kimerítő repülőút után holtfáradtan érkezünk Sydney-be, az Operaházat azonban rögtön látni akarjuk. Buszra pattanunk, s pár perc múlva már elénk is tárul az oly áhított látvány, az egész kontinens jelképe: a Sydney Operaház. Az építkezés 1959-ben vette kezdetét Jorn Utzon dán építész tervei alapján, ugyanis ő nyerte meg a tervek elkészítésére kiírt nemzetközi pályázatot. Több mint 100 millió ausztrál dollárt emésztett fel a hatalmas beruházás, a kulturális centrumóriást 14 év múlva maga Erzsébet királynő avatta fel. Tervezőjét, bevallása szerint, meghámozott narancs héja ihlette, ennek ellenére íves tetejének alakját kagylóhéjhoz, pálmalevelekhez, szárnyaló vitorlákhoz egyaránt hasonlítják, kinek mi jut róla eszébe. Szép a partról, szép a levegőből, de kiváltképp a Port Jackson öböl vízéről, innen szinte lebegni látszik. A lényeg az, hogy ne menjünk túl közel hozzá. Kiábrándítóak a hatalmas acélvázak, a durva felületű betonfalak. Nemzeti szimbólum mivolta mellett az Operaház a Földkerekség egyik legfontosabb kulturális centruma. Egész sor társulatnak ad otthont, négy óriási színház és koncertterem, a világ legnagyobb, 10 500 sípból álló orgonája várja benne a művészet szerelmeseit. Aki nem tudja megfizetni az előadások egekbe rúgó jegyárait, legjobb ha csatlakozik a félóránként induló körséták egyikéhez, ahogyan mi tesszük.

Sydney a Földgolyó talán legszínesebb, legnyüzsgőbb metropolisza, az ország legfontosabb kereskedelmi központja. A megaváros modern üvegpaloták, koloniális városrészek, zajos szórakozóhelyek, csobogó szökőkutak tökéletes elegye, hol vibráló, hol előkelő. A belváros történelmi szíve, a Rocks az egykor itt magasodó csipkézett szikláról kapta a nevét. Ezen a helyen emelték hevenyészett lakhelyeiket az Első Flottával érkező telepesek, 18 évükbe tellett vésővel és kalapáccsal utat vájni a tömör sziklába. A negyed vörös homokkőből épült régi házai a város 19. századi sötét korszakából, letűnt idők néma tanúiként maradtak hátra, valaha fegyencek, bálnavadászok, kalózok lézengtek e falak között. A ma is népszerű Hero of Waterloo fogadó egykor a helyőrség katonáinak kedvenc ivóhelye volt. Az a hír járja, hogy egy csapóajtón keresztül lökték a pincébe a részegeket, mégsem izgulunk. Az árakat elnézve ez a veszély minket akkor sem fenyegetne, ha ezt a gyengéd szokást a mai napig megőrzik. Csodásan helyreállították a rakpart keleti felén a hajdani gyapjúraktárakat, akinek telik rá, kínai, olasz ételkülönlegességek között tobzódhat a kiváló vendéglőkben. Innen a legpazarabb a kilátás a páratlan szépségű öbölre és a felette ívelő Harbour Bridge-re. Az alakja miatt csak vállfának nevezett híd toronyként magasodik a közeli házak felett, rajta csak parányi hangyáknak tűnnek a vállalkozó kedvű turisták, akik nem sajnálva a háromszáz ausztrál dollárt felküzdik magukat rá.
Sydneyben temérdek a látnivaló. Nagyszerű koloniális paloták, a gyönyörű Botanikus Kert árnyas sétányai, a szakadatlanul nyüzsgő Kings Cross virágzó kávéházai, galériák, múzeumok kelletik magukat városszerte. A Sydney Aquarium hatalmas tartályokban varázsolja elénk a Nagy Korallzátony élővilágát, a Nemzeti Tengerészeti Múzeumban az Ausztrália történelmével elválaszthatatlanul összefonódott tengerészeti hagyományokkal ismerkedhetünk. Belefáradván a Darling Harbour nyüzsgésébe, a didgeridoo a dob és a tangóharmonika egymással versengő akkordjaiba, nyugalomra és egy csöppnyi Ázsiára az épületóriások között megbúvó Kínai Kertben lelünk. Itt ejtjük meg az utolsó nap a lábunkon nőtt vízhólyagszámlálást: az én három darabommal szemmel, öttel életem párja vezet. Nem túl sok, pedig mentünk rendesen. A hatalmas városban mindenhová gyalog, mégsem éreztük magunkat soha fáradtnak. És nem csak azért, mert elterelték róla a figyelmünket a látnivalók, hanem mert Sydney nagyon rendezett, lakói (mint általában az ausztrálok) nagyon fegyelmezettek. Hiába a lüktetés, nincs forgalmi dugó, tülekedés, piros lámpán átrohangálás. Ezek, na és persze a tágas szabad terek, a rengeteg zöld terület teszik Sydney-t a legélhetőbb nagyvárossá, ahol eddig jártunk. Az már csak hab a tortán, hogy környékén zsebkendőnyi, ám pompás strandok sorakoznak, például Ausztrália egyik legnépszerűbbike, a híres Bondi Beach.

Kora reggel az itteni mértékegységgel mérve kőhajításnyira lévő Kék-hegység felé indulunk. Rövid megállót az olimpia helyszínén egy parkban kenguruetetés és koalasimogatás követ. Azt hittem hogy a félálomban eukaliptuszlevelet rágcsáló koaláknak selymesebb a szőre, a kenguruk meg rájuk fókuszálva soha nem akarnak ugrani.
Bármilyen hihetetlen a Kék-hegység tényleg valószínűtlenül kék, az eukaliptuszerdők kipárolgó olaja által ráborított ködfátyol festi meg. Az eukaliptuszfák sűrű vegetációja áthatolhatatlan akadályt jelentett a fehér telepesek számára, egészen addig, mígnem három bátor kalandor szekereivel átkelt a hegygerincen. Ma a szekércsapás helyén kiváló minőségű autóút húzódik, minden arra érdemes helyre kilátópont terel, hogy még véletlenül se’ hagyjunk ki semmi fotóra kívánkozót. Érintetlen bozót, mély kanyonokkal szabdalt hegyek, a völgybe permetet szóró vízesések, a panoráma a látóhatárig tart. Mindenki a híres, „három nővérnek” nevezett sziklacsoport sárgán csillogó monumentális pilléreit akarja megörökíteni, a hosszú sort kivárva nekem is sikerül. Az őslakók legendája szerint apjuk azért zárta be a nővéreket, hogy megvédje őket a csalóktól. Testvérek között ritka, hogy mindegyikük egyformán bölcs legyen. Ők azonban tudták, hogy a lakat nem segít, a cél érdekében kővé kell változniuk. Azóta egymásnak támaszkodva, méltóságteljesen, mozdulatlanul őrködnek a völgy felett. Katoomba, a régió turistaközpontja barátságos kávézóival, takaros virágoskertjeivel kellemes hely, a pálmát mégis az apró Leura viszi el. Századelős eleganciát idéző art deco stílusú házak, virágzó gyümölcsfák, képeskönyvbe illő kirakatok adják megkapó báját. Mielőtt hajóval Sydneybe visszaérve utoljára megcsodálnánk a fényárban úszó Operaházat, egy zöld réten a bumeráng használatát sajátítjuk el. A hiedelemmel ellentétben ez a kényes jószág nem mindig tér vissza ahhoz, aki elhajítja.

Nem aprózzuk el. Átröppenünk az egész kontinensen, a hatalmas kiterjedésű Northern Territory (Északi terület) legtávolabbi csücskébe. Éjfél körül landolunk mégis azonnal találunk szállodai szobát. Mégpedig milyen príma szobát! Dörzsöljük a markunkat, hogy mekkora kényelemben fogunk itt négy napig lakni, de reggel a recepciós mindenféle magyarázat nélkül kidob. Az őrjítő hőségben hotelről hotelre járunk, lehangolóbbnál lehangolóbbak, és van amelyik drágább az előző éji luxushotelnél. A sokadik próbálkozásnál kiderül, nem mi vagyunk olyan balfékek, hogy még egy rendes szállodát sem tudunk találni, érkezésünk késői időpontjára tekintettel az éjjel fél áron aludtunk. A repülőtéri felhajtók révén értékesítik így az üresen maradt hotelszobákat.
Darwin Észak-Ausztrália legnagyobb városa nagy falu benyomását kelti, alig százezren lakják. Százötven évre visszatekintő, rövid múltja során kétszer vált a földdel egyenlővé. Először 1942-ben bombáikkal a japán csapatok, másodszor 1974. karácsony estéjén a Tracy nevezetű ciklon rombolta porig. Sok látnivaló nemigen akad, kiváló kiinduló pont viszont a Top End felfedezéséhez. Környékbeli utazásainkhoz legideálisabb megoldás a szervezett túra, a hajnali derengésben várunk a buszra. Pontban ötkor meg is érkezik, hogy kelet felé induljon velünk.

Az északi vég leglátványosabb része a Darwintól kétszáz kilométernyire lévő Kakadu Nemzeti Park. A húszezer négyzetkilométernyi terület maga a csoda, köves platók, vörösben égő függőleges sziklafalak, lenyűgöző szurdokvölgyek, hosszan kanyargó folyók, növényektől dús árterek, kopár tengerparti síkságok teszik azzá. Lótuszliliomok, tavirózsák, buja zöld növények között siklik velünk a kis hajó az Yellow Water vízén. Idilli a csönd, csak néha töri meg egy-egy felröppenő madárraj szárnyainak suhogása, a partról a vízbe igyekvő krokodil csobbanása. A mocsaras táj számos vízimadárfaj fészkelőhelye.
A nemzeti park különleges kultúrtörténeti látnivalót az őslakosok sziklaművészeti galériái kínálnak. Az egész park az aboriginek tulajdonát képezi, melyet használatra adtak vissza a kormánynak. A lakosság 2%-át kitevő ősember kinézetű őslakók jobbára ősi földjük hozadékaiból élnek, javarészt a világtól teljesen elszigetelt rezervátumokban. Saját törvényeiket követik, a civilizáció áldásai közül is szinte csak az alkohol jut el hozzájuk. Nem kis megpróbáltatás a több mint 30 fokos melegben felmászni az őskori világ hagyatékát rejtő barlangokig. Őslakos vezetőnk mesél az aboriginek ma is élő hiedelemvilágáról, szokásaikról, elmagyarázza a sziklarajzok jelentését. Hiszünk neki, bár abban tévedhet, hogy az egyik festményen látható alak táncol. Egészen bizonyosan a legyeket hajtja magáról, itt mindenki ezt csinálja. A homoki légy a világ legutálatosabb teremtménye. Ezrével van belőle, nem csíp ugyan, de rajokban indít koncentrált támadást az orrunk, fülünk, és szemünk ellen, elhessegetni hiábavaló próbálkozás. Egyetlen védekezési módként az igen furcsán festő, de hatásos kalapra eszkábált légyháló jöhet számításba.

Másnap hajnalban láztól és fáradtságtól bódultan várunk ismét a buszra az általunk „alumíniumpalotának” titulált szálloda előtt. Tervezője alumíniumlemezből álmodta meg, és álmát az építők tökéletesen megvalósították. Egész nap szorgalmasan gyűjtik a Nap sugarait az alumíniumfalak, estére a forróság a 40 fokot döngeti, ráadásul a déli féltekén az első perctől kezdve bajunk van a légkondicionálóval. Teljesen szabályozhatatlan, vagy jeget szór magából vagy meg se’ nyekken. Az éjszakákat félálomban a megfagyás és megsülés stádiumait váltogatva töltjük. Jegelésünk a buszban tovább folytatódik, dideregve érünk a Darwintól mintegy 300 kilométerre épült Katherinébe. Picurka, mint errefelé minden település, ennek ellenére tökéletes táborhely lenne pár évnyi kiránduláshoz. Hindu teázóban költjük el reggelinket, meglepő az ausztrál sivatag közepén felszálló füstölő illata, Ganésa vigyázó tekintete. Rövid időre, amikor a nemzeti park bejáratánál álló, Karlstein várát ábrázoló makett láttán közöljük, hogy jártunk benne, a nemzetközi összetételű csapat irigykedésének tárgyaivá válunk. Villámtájékoztatót tartunk Csehország földrajzi elhelyezkedéséről, a vár szépségéről, aztán visszagördül minden a rendes kerékvágásba. A Katherine Gorge Nemzeti Park-ban hajóra szállunk, a Katherine-folyó kristálytiszta vize 13 szurdokon át, dús vegetációval borított szirtek között csörgedez. Mintha Indiana Jones filmek díszletei között siklanánk, és a valóban filmvászonra illő tájon több filmet is forgattak.

Nagyot téved, aki azt hiszi, hogy unalmas nap mint nap újra útra kelni a kietlen vidéken. A bozóttüzek nyomaiként mindenhol elszenesedett törzsű növények őrzik a tájat, nem győzzük csodálni, hogy újra kihajtanak. Út közben is mindig akad valami érdekes látnivaló: egy régi távíróállomás, vagy az első világháború hősi halottainak tökéletesen gondozott temetője. Lenyűgöz bennünket az utak méltóságteljes monstruma a roadtrain, mely elölnézetből nagy erejű gladiátorra hajaz. Sínek helyett, 62 keréken repeszt a nyílegyenes utakon a sokszor négy-öt vontatmánnyal megtoldott aszfaltszörny, némelyikük hossza az 50 métert is eléri.
A Top End szavannáinak legfőbb jellegzetességei a termeszvárak. Lépten-nyomon beléjük botlunk, a Litchfield Nemzeti Parkban viszont valóságos várost alkotnak az óriási iránytű termeszvárak. Ezeket a kőkemény, egytől egyig észak felé mutató tornyokat vörös földből, összerágott fából, nyálból, ürülékből a termeszek építik, minden vár, megannyi különös kőszobor. A másik természeti képződmény amiért a területet nemzeti parkká nyilvánították a megszámlálhatatlan vízesés. Hiába csak a legimpozánsabbakat nézzük meg, rengeteget gyalogolunk az égető napsütésben, hogy a legszebb perspektívából gyönyörködjünk a völgybe zuhanó vízfolyamokban, megmártózzunk krokodilmentes, hűs vizű medencéikben. A kirándulás záróakkordjaként, egy pohár jóféle vörösbort ízlelgetve búcsúztatjuk a méltóságteljes lassúsággal a hegyek mögé távozó Napot.

Ausztrália forróságot árasztó „vörös szíve” a Red Centre Darwintól kétórányi repülőútra van. Ekkorra már annyira dögrováson vagyok a tűző Nap és a légkondicionáló sűrűn egymást váltó áldásaitól, hogy a stewardesstől szánalomból ingyen vörösbort kapok. Alice Springs nevezetességeivel nem sokat törődünk, bérautóval belehajtunk a világ legnagyobb pusztaságába. Közel ötszáz kilométert tipródunk egyhuzamban, meg sem állunk a Sárgolyó legismertebb óriáskavicsának otthont adó Uluru-Kata Tjuta Nemzeti Park bejáratáig. És végre megpillantjuk, amint a nagy semmiből kiemelkedik a hatalmas vöröslő kő.
Amikor William Gosse kartográfus 1873-ban a sziklaláncot felfedezte legkülönösebb csúcsát Ausztrália akkori miniszterelnökéről Sir Henry Ayersről Ayers Rocknak keresztelte el. Fogalma sem lehetett arról, hogy az őslakosok idestova 20 ezer éve Ulurunak hívják. Az Uluru a világ legnagyobb monolitja, az egyetlen darab homokkő 3, 6 kilométer hosszú, 2, 4 km széles és 348 méter magas. Nem sokat mondanak a számok, igazán akkor tudjuk meg mekkora, amikor a gyalogösvények egyikén körbejárjuk. Embert próbáló feladat az izzó talajon a kilenc kilométer megtenni, nem is tudom marad-e erőm a sziklára fölkapaszkodni. Eltökéltségemet nem kis részben nyirbálja a meredek sziklába tűzött karók jelezte nyomvonal, aljában a sziklának áldozatul esett turistáknak emléket állító keresztek. Ha ezeket a szent helyük meghódítását enyhén szólva is ellenző őslakosok helyezték el, jól számítottak. Áldozatok ide, vagy oda, eldöntöttem, hát mindenképp mennem kell. Minden bátorságomat összekapva jegyért araszolok, helyette egy táblát mutatnak. A hőmérő higanyszála alig pár perce 36 fok fölé kúszott, fölfelé zárva az út, alig várják, hogy aki följutott, lekecmeregjen. Örülök, hogy velem vannak az égiek, mert nem kell legyőznöm önmagam. Legalábbis nem ma.
A szikla hihetetlen titokzatosságot áraszt magából. Napfényben is, ám varázsereje akkor teljesedik ki igazán, mikor a nappal alkonyatra vált. Rózsaszín, mélybíbor, fekete, elképesztő sebességgel kergetik egymást a szivárvány színei. Miközben a hatalmas tömegen keresztül próbálok utat vágni azon gondolkodom, hogy mit érezhettek az anangu törzs tagjai, midőn esténként kettesben maradtak a köveken vadul kergetőző színekkel. Merthogy az ananguk jó ideig háborítatlan földjét koptatja a lábunk. Számukra minden hasadék, minden barázda, minden bemélyedés különös jelentőséggel bír. Nem csoda, ha az ősök szelleme manapság is itt kering, hiszen ezeken a lejtőkön győzték le Bulari földanya segítségével a szőnyegkígyó-emberek a mérgeskígyó-embereket, a nyúlkenguru-emberek pedig az ördögdingót.

Hívogatnak a távolból az Olgák kerek kupolái, de az idő előrehaladott voltára tekintettel úgy határozunk, hogy felkeresésüket másnapra halasztjuk. Annyi csak a baj, hogy a nemzeti park kínálta egyetlen szálláslehetőség, Yulara üdülőfaluban az összes hely elkelt. Az éj sötét lepke alatt szeljük a láthatatlant, csaknem száz kilométert teszünk meg. Az úttesten kóborló kengurukra felkészültünk, az aszfalt közepén menetelő tehéncsalád viszont a meglepetés erejével bír, alig bírjuk kikerülni őket. Örülünk a távoli, pislákoló fényeknek, szobát foglalunk, méregdrága ablak és szekrény nélküli lyukat. Fintorogva csámcsogjuk el a hideg szendvicsből álló éjféli vacsoránkat, komótosan indulunk másnap reggel visszafelé útnak.
Irdatlanul hosszúnak tűnő kilométereken át a magány szegődik mellénk útitársul, annál kellemesebb megállni a pihenőszigeteken. Üdítő oázisnak hat a sivárságban minden benzinkúttal, a legnagyobb kincsnek számító vízzel felszerelt apró megálló. Fellelünk ősrégi térképeket, az egyik tevefarmon a falra kiaggatott fotók adják hírül a világnak, hogy lakói sorra megnyerik a Camel Cup-ot, a híres Alice Springs-i teveversenyt. Ausztrália belseje sokat köszönhet a békés púposoknak. Segítségükkel tudták feltérképezni, vasutat építeni a nagy vadonban, ennek ellenére rútul hálálták meg munkájukat. Miután az első vonatokat útnak eresztették, a sivatag hajóit kikergették a nagy pusztaságba. Állítólag ma is kóborolnak errefelé az idők viharait túlélt vadtevecsapatok.
A MacDonnell hegység láncai közé szorult Alice Springs élettel teli város, rengeteg szállodával, étteremmel. Napközben a kevés látnivalóval kecsegtető utcákon bolyongunk, este sörözni megyünk a világ talán leghangulatosabb kiskocsmájába. Hatalmas fahordóból mindenki szabadon vehet földimogyorót, héja vastagon borítja a padlót, a pincérek nem győznek eleget fordulni a sörrel csordultig teli literes korsókkal, a közönség a háromtagú zenekarral együtt fakad dalra. Fejfájástól gyötörten ébredünk, szerencsére nem sok tennivalónk akad. Mindössze a közeli Watarrka Nemzeti Parkban fellelhető Kings Canyon Elveszett Városként ismert málló sziklaalakzataihoz kell elzarándokolnunk. Bódultan vonszoljuk magunkat a 400 millió éves megkövesedett homokdűnék, vörös falú szűk kanyonok, kristálytiszta vízfolyások, óriási famatuzsálemek között.

Délkelet-Ausztrália fővárosa Adelaide nagyon zöld és nagyon elegáns. Területét tekintve az egyik legnagyobb az ausztrál nagyvárosok között, lakosságának száma viszont jóval kevesebb ezeknél. Történelmi mértékkel mérve alig van múltja, alapítása 1836-ra tehető. Földrajzi központjában a Viktória-tér terül el, ez egyben a város koloniális magja. Közepén a település három folyóját jelképező szökőkút csobog, a Főposta, a Városháza koncertteremmé lett impozáns épületét fákkal szegélyezett sétányok, virágos parkok ölelik. Lépten-nyomon templomtornyok nyújtóznak az ég felé, méltán hívják a templomok városának. Környéke sem megvetendő, az alig 50 kilométerre lévő Barossa völgy Ausztrália leghíresebb borvidéke. Időhiány miatt mégis kénytelenek vagyunk kihagyni, kárpótlásul meglepjük magunkat egy bőséges vacsorával.
Ausztrália multikulturalizmusa a gasztronómiában is megmutatkozik. Részben az őslakók, részben a farmerek tapasztalatain alapszik, igazi lendületet azonban az olaszok adtak neki, fűszeresebbé pedig az ázsiai bevándorlók konyhaművészete tette. Ízvilágát a helyi vadhús, és a bozótban gyűjtött, máshol meg nem található fűszerek gazdagítják. Nemhiába lexikonízű a szöveg, és bár kijelentésem egyetlen tapasztaláson alapszik, tanúsíthatom, hogy minden szava igaz. Egész úton vágyódva néztük az előkelő éttermekben jóízűen vacsorázó embereket, míg nekünk financiális okokból a fish and chips, a gírosz és a hamburger a világon mindenhol egyforma íze jutott. Most habzsoljuk az élvezeteket, igyekszünk minél több különlegességet megkóstolni. A krokodil íze hasonlít a csirkééhez és a kenguru is nagyon ízletes. Egészen bizonyosan az étlapon szereplő pézsmapatkány is nagyon finom lehet, mégsem próbáljuk ki.

Adelaide és Melbourne között a távolság „csak” 1000 kilométer, mégis a két nap ennyi látnivaló mellett csaknem kevésnek bizonyul. Lehetetlen ellenállni az út menti színes tábláknak, szinte minden sarkon lekanyarodunk. Mákszemnyi Németország, mákszemnyi Skócia egymástól alig pár kilométerre. Hahndorf-t német telepesek leszármazottai lakják, muskátli virít a fagerendás házak ablakában, tangóharmónikaszó csábít a zsúfolásig telt borospincékbe, falatozókba. A bratwurst íze azért némi kívánnivalót hagy maga után, időközben „elausztrálosodott”. A közeli Strathalbyn-t skótok alapították. A Szent András templom zömök tornyai uralkodnak a kisváros fölött, a szatócsboltokat a sülő keksz vaníliaillata lengi be, a skót szoknyás dudásokat azonban kissé hiányolom.
A Great Ocean Road a világ egyik legfestőibb autóútja, minden kanyarban pazar táj tárul elénk. Csinos üdülőhelyek sorakoznak a kanyargós út mentén, előttük, a szörfösök igen nagy örömére, hullámverte part hever. Bizarr formájú, csipkézett sziklákat ostromló hullámok dulakodnak a következő partszakaszon, a bámulatra méltó sziklaalakzatok leghíresebbike a 12 Apostol. Mára mindössze 10 tagot számlál a csoport, és a London Bridge egyik tartópillére is a tengerbe veszett. Félő, hogy idővel az összes mészkőszikla a víz martalékává válik, mi önző módon annak örülünk, hogy még részt kapunk látványukból.

Melbourne alapjait egy fegyenc fia, John Batman 1835-ben rakta le. Abban, hogy az új település alig több mint ötven év alatt sátorvárosból virágzó metropolisszá nőtt a tomboló aranyláz nem kis szerepet játszott, Victoria aranymezőire tódultak az emberek. Hihetetlen módon megnőtt a lakosság lélekszáma, Melbourne a 19. század végére Ausztrália ipari és pénzügyi fővárosává vált. Létét a Sydney-vel való állandó vetélkedés jellemezte, a nevető harmadik Canberra 1927-től Ausztrália politikai fővárosa.
A város szíve a Swanston Street negyed a viktoriánus és a 20. századi építészet egymáshoz simuló elegye. Széles, egyforma méretű egyenes utcák, árkádok szabályos rácsozata alkotja, közöttük közlekedni gyalogosan, vagy az örökké csilingelő villamosokkal lehet. A legtöbb jelentős épületet az aranyláz eredményezte gazdagság korszakában húzták fel. Viktoriánus eleganciát tükröző impozáns épületeivel az Eastern Hill a város legelőkelőbb része. Az angliai Lordok Háza mintájára emelt Parlamenten kívül ebben a negyedben lelünk rá Melbourne legdermesztőbb múzeumára. Az Old Melbourne Gaol Hajdan Victoria legnagyobb börtöne volt, és állítólag ma is szellemek lakják. Tekintettel arra, hogy 135 embert végeztek itt ki, lehet ebben valami. Még az is előfordulhat, hogy a szűkös cellákban Ned Kelly szelleme kísért. Ned Kelly úgy 1854 táján, szegény ír telepes szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Sanyarú körülmények között cseperedett, börtönbéli karrierje 16 éves korában kezdődött, mikoris lólopásért elítélték. Miután a kiszabott négy évet letöltötte teljes mellszélességgel vágott neki a becsületes létnek. Egy angol földesúr birtokán segédmunkát vállalt, sovány keresetét kesztyű nélküli ökölvívással egészítette ki. Sorsát azonban nem kerülhette el, hamarosan üldözötté vált. Bandájával városokat, bankokat rabolt, adósságlevelek tömegeit égette el. Termékeny táptalaj az elnyomottság és a szegénység, a fiatal ausztrál nemzetnek is szüksége volt Rózsa Sándorokra. Kegyelmi kérvényét hatvanezren írták alá, mégis fiatalon kivégezték. Halotti maszkja mellett rabláncok, kínzóeszközök adnak rövid betekintést a száz év előtti börtönélet viszontagságaiba.
Melbourne legfőbb ékességei a tökéletesen megtervezett kertek és parkok. Maximálisan kiélvezik a lakók a sok zöld terület adta lehetőséget, délidőben minden talpalatnyi helyet elfoglalnak. Sokan öltönyben-nyakkendőben a füvön ülve papírzacskóból költik el ebédjüket, letelepszünk mi is. Nem nehéz megszokni az ausztrál emberek életstílusát. Mert annak ellenére, hogy a nagyvilág összes szegletéből fújta ide az ország polgárait a szél, igenis létezik ausztrál ember. Nem a közös bőrszín vagy kultúra fonja össze őket, egészen más a közös vonás. Nyitottak, barátságosak, toleránsak, életvidámak és nem utolsósorban rendkívül segítőkészek. Nem tudunk úgy térképpel a kezünkben megállni, hogy ne kérdeznék segíthetnek-e. Mindig jut egy kevés idő a másikra, leheveredni a fűben vagy kiülni egy barbecuera a parton. Senki nem rohan sehova, mindig futja az időből egy kedves mosolyra is. Ilyenné válik az ember, ha jól és jólétben él. Talán egyszer eljön az idő, hogy itthon is megtapasztaljuk.

Vissza

 

Sydney

Sydney

Kék-hegység

Kék-hegység

Melbourne

Melbourne

Nagy Óceáni Út

Great Ocean Road

Northern Territory

Északi terület