Costa Rica

Az időjárás egyelőre kedvez a kirándulásnak. Az ég felhőtlen, a Nap sugarai biztatóan pásztázzák a hegyoldalakat. Csodálatos üde színben pompázik a táj: a szelíd lankákat harmatos rétek, ligetes facsoportok és különféle ültetvények tarkítják. A hajdani őserdők maradványaként itt ragadt ősöreg fák törzsén orchideák virulnak, a korhadó ágak roskadoznak a mohapárnáktól, a vékonyabb gallyakon hosszú, fehér zuzmószálakat lenget a szél. Itt-ott elővillan egy-egy vörös tetejű tanya, a házak környékét díszfák, színpompás cserjék ékesítik. A kifogástalan autóút egészen a vulkán torkáig vezet: Costa Rica szinte tálcán kínálja az egyik legkiemelkedőbb idegenforgalmi látványosságát a kényelmes turisták számára.
Az Irazú-vulkán 1963. március 13.-án „dobta be” magát a nemzetközi köztudatba, amikor „jó érzékkel” John F. Kennedy elnök hivatalos látogatása idején rendezett látványos bemutatót. A beszámolók szerint hatalmas robbanások reszkettették meg a hegyet és környékét, több kilométer magasra lövellt a fekete füstoszlop és zápor módjára hullott belőle a vulkáni hamu, a kőtörmelék. Több centis hamuréteggel borította be a Központi-völgyet, amely középtávon nem is olyan ártalmas, hiszen ez a hamu teszi oly termékennyé a vidéket. Az első nagy kirobbanás után a vulkán torka még hosszú időn át eregette a sűrű, fekete gomolyokat, s az egyedi látvány sok érdeklődőt csalt a vulkán peremén lévő Miradorba, ahogy a kilátóhelyet nevezik. Akkoriban az Irazú volt Costa Rica világszenzációja, hiszen kevés olyan tűzhányó van a Földön, melynek „üzemelését” közvetlen közelről, szinte páholyból lehet szemlélni. A hegyóriás mostanság békés korszakát éli, ráadásul piszok mázlink van, kristálytiszta kilátás nyílik a Diego de la Haya (Costa Rica kormányzója, aki elsőként adott leírást a vulkánról.) kráterre. Barázdákkal szabdalt, meredek falai tavat ölelnek, zöld smaragdként csillog a 91 méteres mélységben. Hátterében, a hófehér égi paplanból azonban már kezdenek kiszakadozni a felhőfoszlányok, hogy hamarosan a kráter fölött egyesülve takarják el a képeslapról megszökött képet. A kráter peremén végigsétálva ízelítőt kapunk Costa Rica páratlan flórájából. Óriási húsos leveleivel, hatalmas vörös virágaival legjobban a „szegények esernyőjének” nevezett, akár két méter magasra is megnövő terebélyes rebarbara nyeri el tetszésemet.

A közeli Turrialba tűzhányó lábánál elterülő Guyabo Nemzeti Emlékmű az ország legkiemelkedőbb archeológiai lelete, én azonban a több ezer éves lakóházak, templomok helyén csak kővel körbevett, fűvel benőtt dombok sokaságát látom. Nem is számítottam túl nagy durranásra, Costa Ricába nem piramisok (merthogy nincsenek), egészen más miatt jön az ember. Az ország címerét a Nap, vulkánok és tengerek díszítik, és a valóságban is ezek határozzák meg a keskeny földnyelv arculatát az Atlanti-, és a Csendes-óceán között. Hihetetlenül változatos, gyönyörű tájait a Planétán egyedülálló élővilág lakja: nagyjából kilencezer növényfajta zöldell, ezerkétszáz fajta orchidea virul, s mintha Noé, bárkájának egész rakományát ebben a kis országban eresztette volna szélnek. A magukat ticóknak nevező országlakók kedvesek, vidámak, mosolygósak, tartják magukat a „Pura vida” életfilozófiához. Hogy ez tulajdonképpen mit jelent, azt nehéz volna pár szóban meghatározni, talán az „Édes semmittevés” fogalma áll a legközelebb hozzá. Lényege, hogy soha nincs gondjuk, problémájuk, mert ha van gond, és annak van megoldása, akkor az nem gond. Ha pedig nincs megoldás, akkor sem gond, ugyanis akkor nem érdemes foglalkozni vele. Hát mi turisták mindezért jövünk.

San José, a főváros teljes mértékben nélkülözi azt a sajátos, kispolgári, gyarmati bájt, ami a térség más fővárosaira jellemző. Nincsenek koloniális műemléképületek, nem látni jellegzetes indián arcokat, fekete bőrt is alig. Costa Rica 4,2 milliós lakosságának többsége spanyol hódítók és betelepülők leszármazottja. Az első európai maga Kolumbusz volt, negyedik újvilági utazása során, 1502 szeptemberében a mai Puerto Limón környékén érte el a karibi partot, ahol az indiánok barátságosan fogadták, és jól tartották mindössze 17 napos tartózkodása során. Mivel néhány bennszülött arany ékszert viselt, úgy sejtette, hogy beljebb bizonyára gazdag birodalom rejtőzhet. Ezért kapta e vidék a „Gazdag part” nevet. Négy évvel később Ferdinánd spanyol király hódító szándékkal érkezett megbízottait már nem fogadták kitörő lelkesedéssel, amire persze megvolt minden okuk. A betolakodók egy része trópusi betegségben elhalálozott, a többi gerillaharcoktól sanyargatva hazaoldalgott. A 16. század közepére mégis sikerült gyarmatosítani a csekély ellenállásra képes indiánok földjét, és a kormányzó, ellentétben a spanyol szokásokkal, nem a tengerpartra, hanem a Központi-völgybe, Cartago városába tette székhelyét. Kiderült, hogy Costa Rica egyáltalán nem olyan gazdag, mint hitték. Arany, ezüst egy szál se, ezért földművelésből kellett megélniük. Munkaerő alig akadt, a spanyolok nem keveredtek a helyiekkel, mert jószerivel nem volt kivel. Így kivételesen önerőből fejlesztették a vidéket, egyszóval kénytelenek voltak dolgozni. Az 1000-1500 méter magas fennsík kitűnő talajaival megélhetést nyújtott, 1737-ben megalapították a mai San Josét és több környékbeli várost. A spanyoloktól való függetlenedés után (1821) egy furcsa közjáték szólt bele a csendes mederben folydogáló helyi történelembe. Egy amerikai kalandor, William Walker érkezett Nicaraguába azzal a céllal, hogy gyarmatosítsa Közép-Amerikát, rabszolgákat szerezzen, akikkel megépítteti a két óceánt összekötő Nicaragua-csatornát. (Ez, mint tudjuk, nem sokkal később, egészen máshol, Panama-csatorna néven meg is valósult.) Betört Costa Ricába is, melynek nem volt hadserege. A sebtében összetoborzott 9000 fegyveres kiűzte, később valahol Hondurasban agyonlőtték. Az ország legújabb kori történelme, kisebb puccsok és belső harcok után, 1947-től íródik: az akkor lefektetett alkotmány ma is érvényes. Szavazati jogot kaptak a nők és a feketék, a négy évre választott elnök (egyben kormányfő is) mandátuma után nem választható újra és az országnak nem lehet hadserege, a rendfenntartásra a Fuerza Publica, a rendőrség ügyel. Méghozzá igen nagy alapossággal, legalábbis a számukból ítélve. San Joséban nincs útkereszteződés, ahol legalább ketten ne posztolnának. Vigyázó szemeiktől kísérve, kutyafuttában loholunk végig a négyzetrácsos utcákon a városközpontig, azaz a Kultúra teréig. Itt áll a város büszkesége, a kívülről kicsit megkopott, ám belülről állítólag pazar díszítésű Nemzeti Színház, vele átellenben a „patinás”, az 1930-as években épült Grand Hotel. A főváros egyébként afféle kozmopolita város, tele amerikai gyorséttermekkel, bevásárlóközpontokkal, bárokkal, színvonalas éttermekkel. Ezek egyikébe sietünk, hogy találkozzunk csoportunk többi tagjával.
Már nekik is tegnap kellett volna érkezniük, de gépük lekéste a csatlakozást. Így éjjel a barátságos panzióban mindössze hárman vártak ránk: a buja növényzetű kert sarkában Lola, a papagáj, akinek állandó jelleggel van valami közölnivalója; János, aki 18 lelket számláló csoportunk túravezetője lesz három héten át. Továbbá, János jóvoltából, egy hatalmas üveg Flor De Cana (a Cukornád Virága), a rumok királynője.

San Josét északkelet felé elhagyva megjelennek az első kávéültetvények. Costa Rica legnagyobb kincse a kávé, a kávébabot, teljes joggal, grano de oro-nak (aranymag) nevezik. A kis szemek húzták ki két évszázada az országot az ismeretlenségből, gazdaggá tettek számtalan, a megélhetésért küzdő farmert, jólétet biztosítottak az egész nemzetnek, és ma is Costa Rica egyik legjelentősebb jövedelemforrását jelentik.

Tűhegynyi cseppekben hull az eső, dermesztő szél süvít, orrunkat szinte elviselhetetlen kénszag, az alvilág forró lehelete facsarja. (A Poás-vulkán tava ugyanis a vulkáni anyagoktól erősen kénsavas, János szerint ebben a tekintetben majdnem világbajnok.) A mélyben egy nagy tál hófehér köd, a turisták hergelésére odabiggyesztett óriási fotó csodás kékséget mutat, ezt kellene látnunk. Azonban a karibi partvidék felől menetrend szerint érkező, szorgalmasan dolgozó felhőkön túl a tó rejtőzködésében maga a vulkán is besegít, termeli a gőzt szakadatlanul. A Poás-vulkán nem egyetlen kráter, valójában egész komplexum, nagy kalderával, melyben három kráter lakik. Ebből egy aktív, a másik két kihunyt egyikét a meredek Botos ösvényen keresztül megközelíthető Botos-tó tölti ki. Moha lepte törzsű famatuzsálemek között vágott, embermagasságú páfrányok szegélyezte meredek őserdei folyosón érjük el a tavat, pontosabban a krátert, melynek aljában lapul. Már nem is hiszek létezésében, szkeptikusan bámulom a nagy fehérséget, amikor az égiek engedélyt adnak megtekintésére. A megváltó szél félig-meddig félrelöki a vastag felhőtakarót, s egyetlen pillanatra elővillan a félhomályban misztikusnak tűnő Botos.
Gyomrunk és készleteink feltöltése céljából Grecia városába térünk be. Legfőbb nevezetesség a főteret uraló rozsdavörös bádogtemplom (Iglesia de la Nuestra Senora de las Mercedes) fával burkolt belseje, a márványból készült oltár és a mennyezetről lógó hatalmas üvegcsillár éles kontrasztot alkot rideg külsejével. Belgiumból, atomjaiban szállították ide, állítólag Görögország (Grecia spanyol jelentése) helyett, tévedésből. Egy másik mendemonda szerint a chilei Punta Arenasban lenne a helye. Akárhogy történt, pénzpocséklás volt idehozni. Hisz annyi itt a bádog, hogy az egész országot be lehetne borítani vele.

Tizenegy órát buszban ülni nem kifejezett leányálom, Jánosnak köszönhetően mégis hamar elröppen az idő. A hangszóróból latin zene (ugyan mi más) ritmusa árad, elmagyarázza, melyik dallam milyen tánchoz tartozik. Rövid nyelvleckét és a helyi szokásokról szóló érdekes történeteket játék követ, természetesen a régióval kapcsolatosak a kérdések. Aki elsőnek a helyes választ kiböki, latin muzsikát „sugárzó” CD a jutalma. Mi is nyerünk egyet a Somoza család diktátoraival. Na, nem az én, hanem férjuram tudományával. A határátlépési procedúrán elég gyorsan, nagyjából három óra alatt átesünk. Amíg János, kezében útleveleinkkel és kazalnyi regisztrációs papírral a különböző irodák között rohangál, magunkat szórakoztatjuk. Timi táncórát tart, mi a flaszteren próbáljuk utánozni profi mozdulatait. „Fiaink” a busz csomagtartóján ülve, vigyorogva szemlélik a határátkelőhelyeken meglehetősen szokatlan jelenetet, és a határőrizeti szervek körében is sikert aratunk.
Pár nap múlva Nicaraguából érkezvén újra itt vagyunk. Kaotikus állapot, teljes fejetlenség fogad, emberek százai várakoznak hosszú sorokban. Szerencsére János ismeri a konspiráció szabályait. A „jelszó” camino (utazás), melynek hallatán a határ szigorú, ámbár megvesztegethető őrei koponyánként nyolc dollárért soron kívül áteresztenek.

A mai nap az utazásé, mindössze egyetlen pihenőt tartunk. Mégpedig a fehér függönyként a mélybe hulló Llanos de Cortez-vízesésnél. Programunk a nagy hőség ellen ígér felfrissülést a zuhatag hűs vizében, azonban ezt pillanatnyilag a szemerkélő eső is megteszi. Késő délután foglaljuk el szállásunkat, ami nem más, mint két faházból álló vadőrállomás a Tenorio Nemzeti Park kellős közepén. Egyetlen, emeletes ágyakkal zsúfolásig rakott hálóteremben szoronganak a többiek, kizárólag mi kerülünk „elkülönítőbe”. Csak remélni tudom, hogy nem azért mert ennyire utálnak. Hanem mert hites párom, Feri köhögése mostanra oly méreteket öltött, hogy az éjszaka a bádogtetőt döngető vízözönt és a bőgőmajmok hajnali ébresztőjét is kenterbe veri.
Térdig sárban csúszkálva vágunk neki reggel a túrának, az engesztelhetetlenül szakadó eső egy részét az óriásfák fejünk fölött összecsapó lombkoronája fogja fel. Helyi vezetőnket követve, a szűk ösvényen libasorban haladva ismerkedünk az őserdő növényvilágával. (Szíves-örömest ismerkednénk az állatvilággal is, de azok nem olyan marhák, hogy ilyen időben rejtekhelyükről előbújjanak.) Rozzant fapallókon egyensúlyozunk át a hatalmas köveken bukdácsoló, vulkanikus anyagok festette Rio Celeste, a Kék-folyó fölött, a kirándulást hőforrásokkal és vízeséssel zárjuk.

Az Arenal-tűzhányó lábánál terpeszkedő magánrezervátum különlegessége a sky walk névre hallgató attrakció, mely körülbelül négy kilométeres, jól kiépített ösvényeken és a lombkoronaszinten, vagy kissé afölött átívelő függőhidakon való könnyű sétát jelent. Hasonló, bár sokkal inkább az adrenalin szintet növelő program a másnapi lombkorona túra, a sky trek, közismert nevén canopy. Ez afféle drótkötélpálya, amelyen amúgy Tarzan módra, csak persze bekötve, lehet egyik fa platformról a másikra átsiklani. Este a Tabacon-folyó termálvízével feltöltött, csodás trópusi kertek övezte medencékben veszünk magunkhoz valamicskét Costa Rica geotermikus energiájából. Minden tökéletes, csupán egy dolog hiányzik. Az Arenal-vulkán kitöréseinek látványa, amiért elsősorban idejöttünk.
Az Arenal több évszázados viszonylagos nyugalom után 1968-ban ébredt föl, és azóta, kis túlzással, szinte napi rendszerességgel „csinál valamit”. A leglátványosabbak az esti bemutatók, amikor hangos morajlással kísérve dőlni kezd a kráterből a láva, a kitörések úgy húsz-harminc percenként követik egymást. János kérdésére a helyiek elmondják, hogy az Arenal, Costa Rica legtevékenyebb tűzhányójához méltatlan módon, nagyjából három hónapja „szabadságra ment”.

Reggelre gyökeres változás áll be az időjárásban: az eső nem esik, hanem ömlik. Ám a mi bandánk nagyon elszánt. Több száz lépcsőn mászunk le (majd vissza) a La Fortuna vízeséshez, bőrig ázva járjuk be a Selva Verde Lodge Rainforest Reserve gondosan kiépített, az esőerdő mélyére hatoló ösvényeit, deszkajárdáit.
A terület 500 hektár vibráló trópusi természet, a változatosság lenyűgöző. A leveleken apró, a színskála minden színét magukra öltött pöttyös, és egyéb mintázatú nyílméregbékák (bőrük olyan mérgező, hogy az indiánok előbb beléjük mártották a nyílvesszőt, s csak azután egymásba) lapulnak, ezernyi a madár. Egy itthoni virágbolt éves készletét pillanatok alatt föl lehetne tölteni broméliával, melyek itt nem cserépben, hanem a fákon nőnek. Az egyik fa ágain tucatnyi iguana napfürdőzik (kénytelenek, hiszen nem melegvérűek) mely olyan rusnya állat, hogy már-már szépnek mondható. Kréta időszaki felmenőihez hasonlóan van valami ősvilági jellege, kiváltképp a hatalmas bőrlebernyeggel ékeskedő hímnek. Testmérete, farokkal együtt, nagyjából egy méter, kiválóan mászik, de ha a menekülés arra készteti, tíz méter magas fáról is sérülésmentesen leveti magát. A gyíkokhoz hasonlóan, ha ragadozó karai közé kerül, farka letörik, de újból kinő. Bár mindenevők, rendszerint a fákról csipegetnek, gyümölcsöt, friss leveleket. A ticók szerint a nicaraguaiak megeszik őket, de igazság szerint a Costa Rica-i parasztok sem vetik meg a húsukat.

A Tortuguero-folyó sárgás vizén száguldunk vígan, úti célunk szárazföldön nem megközelíthető. Helyes kis bungalókból álló lakunktól néhány méternyire a Karib-tenger hullámzik, a szürke fövenyre letelepedve nézzük, amint a napok óta fejünkre boruló sűrű felhőkárpit végre szétnyílik, a víztükörben a lemenő Nap bágyadt sugarai kergetőznek.
A Karib tenger és a Tortuguero-csatorna közötti keskeny földsávon székelő Tortuguero igazi karibi falu. A kert pálmafáinak raszta színekre (piros, sárga, zöld) kent törzsét, a hoteltulajdonos sűrű fürtökbe font haját látva, már-már úgy érezzük, hogy Jamaicába csöppentünk, és a csendes kis faluban sétálgatva csak erősödik ez a benyomásunk. A pálmaligetek sűrűjében kicsiny, többnyire fából ácsolt, színesre mázolt házak bújnak meg, az éttermekben, a kis boltokban sötét bőrű Costa Ricaiakkal találkozunk. 1872-ben, a San Josét és Limont összekötő vasútvonal építésére az amerikaiak Jamaicából hoztak fekete bőrű szerződéses munkásokat, mert a helyiek közül senki nem vállalta a nehéz munkát dzsungelben. A jamaicaiak maradtak, és a Karib-tenger nagyjából 200 kilométer hosszan elnyúló, pálmafákkal szegélyezett partvonalán telepedtek le.

A Tortuguero Nemzeti Parkban a Tortuguero-folyó találkozik a Karib-tengerrel, a nagyjából 80 hektárnyi terület zömét víz, folyók, patakok, csatornák, kanálisok, lagúnák szövevénye teszi ki, ezért Közép-Amerika Amazóniájának is nevezik. A természetvédelmi területet a nevet adó (tortuguero teknőst jelent), veszélyeztetett fajnak számító zöld tengeri teknősök védelmére hozták létre, melyeknek a parti homok kedvelt fészkelő helye. A teknősmamák, általában holdfogyatkozás idején, éjszaka ássák el tojásaikat a meleg homokba. Fő attrakció, amikor 7-10 hét elteltével a kis teknősök életre kelnek, s egymással versenyre kelve a vízbe rohannak. Mindezt júliustól októberig teszik, de így februárban sem maradnak látnivaló nélkül a természet szerelmesei.
Csendesen siklik velünk a kis csónak. Az evezőlapátok gyengéden fogatják a vizet, az óriási fák lombjai szinte összecsapnak a szűk vízi folyosók felett: raffia pálma, teakfa, királypálma, kókuszpálma, mahagóni, sárkányfa, balzsamfa, lián és még ezerféle növény zöldell itt egymástól elválaszthatatlan kuszaságban. Tarka tollú madarak cikázna rikácsolva a bokrok között, nyüzsögnek a kormoránok, gémek, kócsagok, igen gyakori az ezüstszürke szárnyú, fekete testű aningha. Kígyómadárnak is nevezik, mert halászás közben csak rendkívül hosszú nyaka és feje látszik ki a vízből, és egészen úgy fest, mint egy kígyó. Mivel tollazata nem vízálló, halászat után kiül sütkérezni az ágakra, közben szárnytollait szétnyitva szárítkozik. „Legállatibb” élményem látni a baziliszkuszgyíkot a vízen járni. (Ezért hívják Jézus Krisztus-gyíknak is.) Nem mondom, hogy átfutna a Tiszán, de a csónak előtt úgy négy-ötméteres távon kiszalad a partra. A kiálló faágakon folyami teknősök sütkéreznek, a parti csalitosban egy-egy lomha kajmán tűnik fel. Arcukon állandóan valami sátáni vigyor ül, pedig alig egy méteres hosszukkal az emberre nem veszélyesek. (Az emberek egy része viszont megeszi őket.) A fekete bőgőmajmokat előbb látjuk, mint halljuk. A hímek üvöltése akár egy kilométerre is elhallatszik, ezzel jelzik, hogy idegen hatolt be a territóriumukra.

Mostanra egészen kikupálódtam „vadállattanból” s tudásomat még tovább gazdagíthatom, ugyanis a mai reggelen állatkertbe megyünk. Persze ez is „öko”, mint minden Costa Rica-szerte, csak a mérges kígyók vannak rács mögé zárva. A legnépszerűbb lajhárok szabadon járnak-kelnek, már ha a fán való függeszkedést annak lehet nevezni. A „lusta, mint a lajhár” mondás nem véletlenül született, a kis szőrmókok a nap nagy részében alszanak. Kizárólag a fákon élnek, a földre csak havonta egyszer jönnek le, kakilni. A délutánba még egy botanikus kert fér bele, aztán mindenki megy a dolgára, ami momentán a Puerto Viejoval való ismerkedést jelenti. A Tortuguerótól vagy száz kilométerre, déli irányba fekvő kis falu fekete és aranyszínű homokját trópusi vegetáció övezi, magával ragadó hangulatát az afro, indián, latin és európai kultúrák különös elegye adja.
Örömmel üdvözlöm este a bárban a salsa-csokorba tűzdelt reggae számokat. (A salsa, bár dallamosságánál fogva nem túl szörnyű, így két hét után kezd kicsit idegőrlővé válni.) A táncos helyek országszerte mindig tömve vannak, a bulizás fontos része az itteni életnek. Csak rumból legalább húszféle közül lehet válogatni, ami természetes, hiszen csak kell kezdeni valamit a régióban termő tömérdek cukornáddal, melynek a ticók szerint alighanem csak mellékterméke maga a cukor. Mert amúgy imádnak inni.

Amerre nézünk, mindenfelé banánültetvény, Ghiquita (United Fruit Company) Dole, Del Monte cégek hirdetései. (A századforduló táján a Chiquita konszern urai úgyszólván fillérekért megvásárolták az indiánoktól a Karib-tengerpart mintegy 70 kilométeres szakaszát, és banánt telepítettek rá.) Costa Rica igazi „banánköztársaság”, a kávé mellett ez a legfontosabb mezőgazdasági exportcikke. Most mégsem banánültetvényre, hanem kakaócserje nézőbe megyünk, a Bribri nevű indián törzs tagjai ugyanis e növényt preferálják. A napjainkban körülbelül 36 ezer lelket számláló népcsoport őslakos ezen a vidéken, nagy részük Dél-Costa Ricában, a maradék Észak-Panamában él. Társadalmi berendezkedésük alapját az anyai ágon szerveződött klánok képezik, minden nagy család külön klánt alkot. Nem csak a megélhetést biztosító földterületet örökítik, a nők kizárólagos joga az ünnepi rituálék alkalmával fogyasztott szent ital, a kakaó előkészítése és felszolgálása. A kakaófát Sibu (Isten) megtestesülésének tekintik, s ennek megfelelően is bánnak vele, például soha nem használják tűzifának.
Előbb a csöppnyi bribri faluban a csokoládégyártás rejtelmeivel, majd egy családnál a bribri kultúrával ismerkedünk. Megtanulunk kakaóbabot szüretelni és feldolgozni, nyílpuskával lőni, banánlevélen tálalt étkünket harci színeket öltött indián harcos készíti el. Miközben fogyasztjuk, egy függőágyban száz éves bribri bácsi énekel. Mindez egy cölöpökön álló tornácos faházban és környékén zajlik. Az angol vécét, a televíziót, a DVD lejátszót és a laptopot az egyebekben hagyományőrző bribri család a szomszédos kőházban tartja.

Vissza
 

Irazu Volcano National Park

Irazu-vulkán Nemzeti Park

Cartago

Cartago

San Jose

San Jose

Poas-vulkán Nemzeti Park

Poas-vulkán Nemzeti Park

Tenorio-vulkán Nemzeti Park

Tenorio-vulkán Nemzeti Park

Arenal-vulkán Nemzeti Park

Arenal-vulkán Nemzeti Park

Selva Verde Lodge

Selva Verde Lodge & Rainforest reserve

Tortoguero

Tortoguero

Tortuguero Nemzeti Park

Tortuguero Nemzeti Park

Tortuguero-Puerto Viejo

Tortuguero-Puerto Viejo

Puerto Viejo

Puerto Viejo

Finca la Isla Botanikus Kert

Finca la Isla Botanikus Kert

Bribri falu

Bribri falu