Dél-Afrika

Nem biggyeszthetünk semmit látható helyre, menet közben zárva kell tartanunk a kocsiajtókat. Amennyiben a piros lámpánál fegyverrel megfenyegetnek, minden holmit kérdezés nélkül át kell nyújtanunk. Immár értékeinktől megfosztottan, bár sok értelme nincs, legjobb ötlet full gázzal a rendőrségre hajtani. Dióhéjban ezekkel a tanácsokkal lát el minket Fokváros repterén az autókölcsönző cég segítőkész alkalmazottja. Bezárkózunk hát rendesen, és kiguvadt szemmel pásztázzuk az utcákon settenkedő potenciális rablókat. Figyelmünkből szemmel tartásukon felül másra nem nagyon futja, az első fél órában legyalulunk egy parkoló autót. Ügyes kezek pillanatok alatt szabják be a pótlást törött visszapillantó tükrünk helyére, így újra teljes vértezetben indulunk szálláskeresőbe.

Western Cape az ország legdélebbi tartománya, nyugati partjait az Atlanti-óceán, a keletit az Indiai-óceán mossa. Fővárosa, Fokváros alig négyszáz éves múltjával valóságos ősi településnek számít Dél-Afrikában. Első európaiként a portugál Bartolomeu Diaz 1487-ben élvezhette a Tábla-öböl látványát, telepet azonban a hollandok hoztak létre az 1600-as évek közepén. Persze a vidék eddig sem volt lakatlan. Az eredetileg vadász-gyűjtögető életmódot folytató lakóihoz nagyjából ezer évvel ezelőtt észak felől vándorló, bantu nyelvet beszélő törzsek csatlakoztak. A búr telepeseket angolok követték, 1814-ben gyarmattá tették egész Fokföldet. A hollandok egyre beljebb kényszerültek a szárazföld közepe felé, s miután az őslakosok egy részét lemészárolták több kis köztársaságot alapítottak. 1877-ben felfedezték Kimberley gyémántját, majd aranyat találtak a Witwatersand-hegységben, a szegény búr államocskákra rászakadt a gazdagság terhe. Érthetően felizgatta mindez a briteket, kitört a háborúság. Első menetben a búrok győztek, és megalakították a Dél-Afrikai Köztársaságot. A hatalmas túlerőben lévő britek nyerték a második félidőt, az egész régiót gyarmatukká tették, a később a németek által tökélyre fejlesztett koncentrációs tábor intézményét az angolok találták fel. A háború végén már gerillaharcot viselő búrokon úgy álltak bosszút, hogy tömegeket zártak be, közel 30 ezer búr, főleg nő és gyerek vesztette életét a táborokban. Ennek ellenére hamar megbékélt egymással a két fehér ellenség, közös nevezőre a feketék teljes jogfosztottságában találtak, ami a világméretű kiközösítéssel kísért apartheidben csúcsosodott ki. Az 1910-ben létrejött Dél-Afrikai Unió, mint gyarmat levált Angliáról. A feketék ellenállási mozgalma az Afrikai Nemzeti Kongresszus megalakulásától (1912) szervezett kereteket öltött. Az illegalitásban működő szervezet vezetője 1961-től a legendássá vált Nelson Mandela lett. 1963-ban bebörtönözték és szabadságát csak 1990-ben nyerte vissza. Eközben az ország lakosságának 75 %-át, a feketéket „homeland”-nak titulált gettókba kényszerítették, melyeket engedély nélkül el sem hagyhattak. 1976-ban Johannesburg egyik külvárosában, Sowetóban (South-West Township) ezernél is több fekete áldozatot követelő diáklázadás tört ki. Végül az 1994-es első szabad választások eredményeként megdőlt az utolsó fehér uralom is Afrikában. E történelmi fordulat adminisztratív következményeként megszületett a világ legtarkább állami zászlaja (kék, zöld, piros, sárga, fekete, fehér), teljesen átrajzolták a tartományok határait és új nevet is kaptak.

Fokváros egy apró öbölben, a Földteke legnagyobb asztalának lábánál hever. Az óriási, lapos, táblához hasonló fennsíkjáról nevet vett Tábla-hegy pompás hátteret szolgáltat a városnak, misztikussá a rendszerint fölötte úszó felhőkalap teszi. Úgy mesélik, hajdan a holland Jan van Hunks dohányzásban egy idegennel kelt versenyre, és több napos kimerítő csata után meg is nyerte azt. Hogy ellenfele maga az ördög, csak akkor derült ki, amikor veresége feletti dühében óriási füstfelhőbe burkolózva magával ragadta. A hegyre a Devil’s Peak felől lelógó „asztalkendő”-nek nevezett óriási felhőpaplan az ördög hagyatéka.
Az óriási területű város 3, 5 milliónyi lakosságának nagy része bőrszín szerint tagozódva a kertvárosokban él vagy a városszéli bódévárosokban tömörül. Ezeknek a közelébe se megyünk, a meglehetősen kicsi és kihalt belvárosban indulunk sétára. Pártucat szolid felhőkarcoló, mutatós koloniális, viktoriánus épületek, egy felújított szélmalom, a muszlimok lakta Bo-Kaap negyed macskaköves utcáit szegélyező cikornyás házai. És egész Dél-Afrika legrégebbi kőépülete a hollandok által a 17. században emelt Jóreménység Kastély. A Victoria & Albert Waterfront, a régi kikötő számtalan éttermével,kocsmájával a szórakozások kiapadhatatlan tárháza. Innen indulnak a hajók a Robben-szigetre, ahol Nelson Mandela egykori celláját lehet megtekinteni. Ezzel a látnivalók nagyjából ki is merülnek, Fokváros legnagyobb erénye páratlan fekvése.

Kőhajításnyira fut a tengertől az út szalagja, divatos éttermek, magasba törő apartmanpaloták, jól menő irodaházak szegélyezik, vidáman, piros-fehér csíkokba öltözötten áll Green Pointnál a történelmi idők kezdete óta az óceán vándorainak jelet adó világítótorony. Hegyoldalba ágyazott pazar villák övezte, hosszan elnyúló homokos strandok következnek, azúrkék vízével, simogatóan puha homokjával, susogó pálmáival Clifton Beach a legszebb a fürdőhelyek széles arzenáljából. Óriás hegyek karéjában, bámulatosan szép partok mellett haladunk tovább, a 12 Apostol méltóságteljes homokkő-hegycsúcs vonulatát követve érünk Hout Baybe. A meseszép öböl bejáratát a Sentinel, a valóban őrszemként tornyosuló impozáns szikla őrzi, csendes hullámain a szivárvány minden színében játszó hajók ringanak, a levegőt sülő hal illata lengi be.
Meredek kaptatók, hajtűéles kanyarok váltogatják egymást, a Chapman’s Peak Drive tíz kilométernyi sziklába vájt panorámaútja az egész út leglátványosabb szakasza. Sárga, barna, vörös árnyalatú sziklák merednek az ég felé, lábukat az Atlanti-óceán sokemeletes hullámai ostromolják. A Jóreménység-fok a világ vége, az örökösen tomboló szél hazája. Egykor azt tartották, hogy aki sikerrel vette az itteni háborgó vizek akadályát, nagy reménységgel vághatott neki az Indiába vezető út második szakaszának. A tátongó mélységben véget nem érő harcot vívva, hullámozva-kavarodva az Atlanti-, az Indiai-óceánnal ölelkezik, a fejünk fölött rikoltozva keringő sirályok csapatában állítólag a 17. században elsüllyedt hajó, a Bolygó Hollandi legénységét tisztelhetjük. A Fok-félsziget keleti oldalán a Boulders-öböl sokkal barátságosabb hely. A hatalmas, kavics formájú sziklák között billegve totyogó fekete frakkos pingvinek látványát mosoly nélkül megállni lehetetlen. Uralkodói címet egyedülálló faunája szerzett a vidéknek, a Fokföldi Virágkirályság egyike a Földgolyó hat „növénykirályságának’.

Fokvárostól északra található az ország legjobb borvidéke. A szőlőkultúrát a hollandok honosították meg az 1600-as években, majd a vallási üldöztetésék elől Franciaországból menekülő hugenották fejlesztették tovább. Igaz kevesen voltak, de annál több tapasztalattal rendelkeztek a pálinka és a bor készítésének művészetében. Ők adták az első lökést azon az úton, amely a dél-afrikai borokat a világranglista előkelő helyére penderítette.
Stellenbosch, a Borvidék szíve igazi gyöngyszem, tágas utcáin, ősöreg tölgyfák árnyékában vakítóan fehérre meszelt oromzatos kúriák, bájos templomok állnak. Sami bácsi 1904 óta változatlan formában üzemelő szatócsboltja intézménynek számít, a Falumúzeum bepillantást enged a korai telepesek spártai életmódjába. A végeláthatatlan szőlőskertek szőlőtőkéinek nyílegyenes sorai elegáns régi házakhoz vezetnek, a bő kínálatból a Boschendal kúriát választjuk. Az ősi falak elegáns fokföldi otthont rejtenek, pincéjében felfedik előttünk a borkészítés titkait. Poharainkat pedig merész ütemben töltik újra a csodás nedűvel.

Afrika déli csücskét elhagyva először a kiváló bálnafigyelő helyeiről híres Hermanusban állunk meg. Mivel a tengeri óriások júliustól októberig adnak randevút egymásnak, most minden csendes. Az öreg kikötőben a környékbeli halászok csónakjai árválkodnak, a tenger fehér hullámokat görget, a parton fekete kisgyerek némi aprópénz reményében önti dalba szívszaggató sorsát. Alig pihenünk, mégis háromszáz irdatlanul hosszúnak tűnő kilométert leküzdve, késő este érünk Mossel Baybe. Itt kötött ki 1488 februárjában a híres felfedező Bartolomeu Diaz, és hajójának reinkarnációja ugyanezt tette pontosan ötszáz évvel később. A kétárbócos vitorlás Portugáliából indulva szelte át a Nagy Vizet, most a Bartolomeu Diaz Múzeumban piheni ki fáradalmait. Nézzük a kis karavellát, megpróbáljuk elképzelni a hajdani tengerészek nem éppen könnyű életét. Nem csak a háborgó tengerrel, a legénységi körlet zsúfoltságával kellett megbirkózniuk, még élményeik levél formájában történő közléséről is lemondani kényszerültek. Üzeneteiket a parton álló mohapárnás Postafára, egy cipőben akasztották.
A Mossel Bay öböltől a Storms-folyó torkolatáig mintegy 250 kilométer hosszan az Indiai-óceán mentén kígyózó panorámaút a Garden Route hangzatos nevet kapta, és ki is érdemelte. Festői sétaútjaival, kirándulóösvényeivel, csipkézett hegygerinceivel, tarka madárvilágával a környék a természetjárók Mekkája. „Járni” nekünk nincs időnk, de még négy keréken is élmény végigszaladni rajta.

Már az első napokban felfigyeltünk rá, hogy sötétedés után az országutak teljesen kiürülnek. Mi is igyekszünk napmente előtt fedelet keresni a fejünk fölé, Port Elizabethben egy rózsaszínben pompázó villára esik választásunk. Mint a jobb környékek minden házfalán, ezen is táblára festett pisztoly képe hirdeti, hogy a helyet őrzőszolgálat vigyázza, az udvaron a medence mellett óriás véreb nyáladzik. A nappali kandallópárkányán sorakozó piros fapapucsok, miniatűr szélmalmok kétséget sem hagynak felőle, hogy búrok otthonában vagyunk. A fekete uralom kötelezőnek számító szidalmazása után a háziak útitervünk felől érdeklődnek. Előkerül a térkép, kijelölik számunkra a másnap szóba jöhető egyetlen szálláslehetőséget, ahogy ők mondják: „a feketék tengerében”.
East London a civilizáció utolsó bástyája, a következő nagyváros a majd’ kétszáz kilométerre lévő Umtata. Lepukkant emeletes épületeket száradó ruhafüzérek ékesítenek, a piactéren fekete asszonyságok termetes szeméthalmok között a földön ülve pesztrálják kicsinyeiket, a göröngyös úttal roncsnak tűnő autómatuzsálemek küzdenek. Több városhoz nincs szerencsénk, a hagyományos méhkaptár alakú xhosa fűkunyhók cementből és téglából tákolt utódai pettyezik tarkára a lankás domboldalakat. Az ország második legnagyobb etnikai csoportját alkotó xhosa nép őrzi évszázados hagyományait: zárt közösségekben, főleg állattartásból és földművelésből él. Lassan alászáll az est, népes állatcsordák, terménnyel rogyásig rakott teherautók között próbálunk utat törni a tengerpart felé. Pillanatok alatt cseréljük ki a defektes kereket, mégis vaksötétben érkezünk a Coffee Baybe. A parkolóban felsorakozott autóhadat látva elhatározzuk: ha nincs szoba, a kocsiban alszunk. Hál’ Istennek van. Elégedetten hallgatjuk a kényelmes ágyból a pár méternyire lévő tenger morajlását.

A zulu nép legendás uralkodója Shaka király volt. Daliás férfi, karizmatikus egyéniség, kiváló hadvezér, aki vérrel és erőszakkal egységes zulu nemzetté kovácsolta a szétszórt törzseket, bekebelezte a szomszédos területeket, nem egyszer még az angolokat is megfutamította. Alkotása maradandónak bizonyult, „Shaka király népe” Dél-Afrika legnagyobb és legerősebb nemzete maradt. Kwazulu Natal (Zuluk földje) az alkotmány külön cikkelye alapján az egyetlen királyság Dél-Afrika kilenc tartományából.
Zuluföld városai közül világszerte Durban neve cseng a legismerősebben. Kellemes éghajlata ideális nyaralóközponttá teszi, emellett az ország legnagyobb forgalmat bonyolító kikötője: a város két arca is ezzel magyarázható. A füstös kikötőben izzadó feketék hordják a hajók gyomrából fogyni nem akaró rakományt, míg a város napos oldalán minden a turisták szórakoztatását szolgálja. Hat kilométeres, megszakítatlan sorban álló üvegpaloták tövében csobogó szökőkutak, vidám hidakkal tarkított, tengervízzel töltött medencék hívogatnak, rikító kék színűre pingált riksák torony méretű fejfedőt viselő tulajdonosai várják az utasokat, a Golden Mile aranyló fövenyén, abrosznyi kendőkön emléktárgy árusok kínálják portékáikat. Eget verdeső hullámaival az óceán a szörfösök birodalma. A varázslatosan soknyelvű lakosság legnagyobb részét az őslakos zuluk mellett a hinduk teszik ki. Díszes templomaik, fűszerektől illatozó piacaik muzulmán mecsetekkel, katolikus templomokkal, acélvázas bevásárlóközpontokkal keverednek.
A „Shaka a Zulu” film díszletéül eredeti törzsi falut mintázva épített „Sahkaland” törzsi táncbemutatót ígér. A teljes harci díszbe öltözött harcosok az eresz alatt várják, hogy az ég ömlő csatornái végre bezáruljanak. „Kultúr show” tekintetében egy tartománnyal (Mpumalanga) odébb, a Ndebele törzs műfalujában (Botsabelo Ndebele Village) sincs nagyobb szerencsénk. Kifizetjük a belépti díjat, mire a kapus egykedvűen közli, hogy mára vége a munkaidőnek, az asszonyok csak holnap festenek. Megszemléljük a színpaletta minden színét felvonultató, geometriai mintákkal gazdagon ékesített házakat, s mivel nincsen, aki utunkat állja, mögéjük settenkedünk. Megtaláljuk a falut, ezúttal az igazit. Nem olyan színpompásak a kunyhók agyagfalai, ám bennük valódi élet lakozik. Közepén nyílt tűzön rotyog a vacsora, tyúkok, kecskék, szurtos kisgyerekek várják elkészültét. Dologra fogva találjuk másnap a hölgyeket, azonban nem fűznek gyöngyöt, nem is festenek. Tarka pokrócba bugyolálva, kezükön, lábukon vastag karikaékszerekkel várják, hogy lefotózzuk őket.

Mpumalanga tartományban a legfestőibb látnivalókra ablakot táró keskeny útszalag a Panorama Route nevet viseli. Örökzöld dombok sátorából kinövő impozáns sziklabástyák, áttetsző vizű kőmedencék, fátyolszerű vagy széles függönyként aláhulló vízesések minden mennyiségen. És a Blyde-folyó vájta fenséges kanyon. Szédítő magasságban épített hidakról nézünk le a mélybe, ahol a kékeszöld színű folyó lágyan csordogál. Egyebekben errefelé minden a Föld méhének kincséről szól, Thomas Bourke ír aranyásó talált először aranyat. Állítólag a róla nevet vett vízmosásban a mai napig sodor a víz aranyrögöket, mi azonban egyet sem látunk. Pilgrim’s Rest, az aranyásók eredetileg bádogból és fából épült települése mára egy egész falunyi műemlék, élő skanzen. Fatornácos házaiban szállodák, apró boltok üzemelnek, keskeny utcáin csillék, lófogatok emlékeztetnek az aranyláz korára.
A régió központja Graskop, szállásul először egy barátságosnak tűnő kunyhókból álló tábort szemelünk ki. Büdös az ágynemű, a téglákkal aládúcolt mosdókagyló fölött a csapból semmi nem folyik, a falakon bogarak korzóznak. Istenhozzádot sem mondunk a tulajdonos népes családjának, egykettőre lelépünk. A következő körben igazi gyöngyszemre lelünk. A tisztaságtól ragyogó szobákhoz vacsora dukál, a kandalló lobogó tüzénél melegedve fogyasztjuk el. Amikor a tulajdonos megtudja honnan jövünk, személyesen felügyeli neveinknek a vendégkönyvbe történő bevésésének aktusát. Különös vonzalmat érezhet Európa keleti része iránt, Tolsztoj nevű kutyáját is nagy becsben tartja. Az elkényeztetett eb a bárpult mellett a vendégek között ülve, korsóból vedeli a sört.

Sun City kopár földből oázisszerűen kiemelkedő csodapalotáját megpillantva első gondolatunk, hogy vajon ki volt az a barom, aki fölhúzta ide. Nos, Sol Kerznert minden volt, csak nem buta. Megalkudott a független Bophuthatswana köztársaság tulajdonát képező földterületre, és mivel Dél-Afrika szerte tiltott kedvtelés volt a szerencsejáték, 1970-ben épített első kaszinója nagy sikert aratott. Az építkezést újabb luxusszállodák, csillogó kaszinók, kitűnő golfpályák követték, fölépült a fantáziavilág. Az időtlenségbe ívelő idő hídján élethű elefántszobrok állnak sort, óriás leopárd egy barlang mélyén pislákoló örök tüzet őriz, a szökőkút vizét ezerkarú majmok csurgatják tenyerükből. Csúszdák, buja zöld növények rejtekéből előbújó vízesések takarják az ősember völgyének domboldalát, a bömbölő lagúnában másfél percenként óriáshullám gördül a fehér fövenyű partra. Meseország közepe az Elveszett város Palotája, a falai között helyet foglaló hotel fényűzése csillagokkal nem jelezhető. Méretes kristálycsillárok szikráznak a fényben, alattuk márványszökőkutakból csobog a víz, a süppedő szőnyegekre rálépni is vétek. Hozzánk hasonló csóró földi halandó ide nem teheti be a lábát, ám addig nézünk esengve a portásra, míg végül beereszt. Hátizsákkal a hátunkon, koszos sportcipőnkben annyi esélyünk van elvegyülni a skatulyából kihúzott vendégek között, mint a Hair muzikelben Berger kis csapatának, amikor partira viszi őket. Meg aztán nem is érezzük igazán jól magunkat ebben a tömény pénzszagot árasztó világban.

Johannesburgtól 35 kilométernyi távolságra minden nyíl a Lesedi Cultural Village irányába mutat. Magas kapuban zulu harcos szertartásos kézfogással fogad, ágyékkötős küzdőtársai egy dús lombú fa árnyékában álló autó motorháztetején ülve önfeledten verik a blattot, mellettük a törzs lányai vihorásznak. A zuluk hite szerint a mindent irányító őseik szellemével a nagy tiszteletnek örvendő sangoma (varázsló) tud kapcsolatba lépni, megtiszteltetésnek vesszük, hogy személyesen kalauzol végig a zulu-, a xhosa-, a sotó-, és a pedi törzsek egymástól elkülönülő csoportokban álló „falvain”. Az ágkerítéssel körbevett apró birodalmak között botladozva érdekes történeteket hallgatunk. Legnagyobb derültséget a pedikről szóló mese kelti, mely szerint azért veszítették el az angolok elleni háborút, mert a bakák nem voltak hajlandók a nőnek hitt, skót szoknyás katonákra lőni. Az eset óta, fűből készült szoknyácska helyett a pedi törzs tagjai trikót, sportcipőt és vikingsisakot hordanak. Az eltérő stílusban épített faluutánzatok között a szereplők mindig ugyanazok. A zuluknál teljes odaadással gyöngyöt fűző lány a sotóknál pokrócot öltve kavargatja a cserépedényben rotyogó étket. Záróakkordként törzsi táncbemutató szórakoztat minket. És akinek még ennyi sem elég, annak a törzs varázslója csontdarabokat dobálva a jövőjét is megmondja.
Gold Reef City nincs messzi innen, és az élmények, amelyek a világ egyik legnagyobb aranymezeje fölött sétálva várnak ránk is nagyon hasonlóak. Korhűen berendezett üzletekben, a szemünk láttára öntik az aranyat, készítik a gyertyát, gyártják a szappant, a századforduló előtti érzet fokozására régi mozdony húzta vonat pöfög körbe-körbe. Kissé elhízott táncosok, gumicsizmában, sárga védősisakban, derekukon mobillal, pergő dob ritmusára afro-bányásztáncot ropnak. A sárga fémet az 1970-es évek végéig ontó aranybányába bányásznak öltözve, liften ereszkedünk. A hideg tárnákban elemlámpa fényénél görnyedve alig várom, hogy újra lássam az éltető Napot.

Johannesburg nem szokványos alapítású város, magját nem a templom és a piactér, hanem az aranyásók rendezetlen sátrai adták. A város eredeti szerkezete máig megmaradt, létezik ugyan belváros, de minden szépségnek híján van, és ugyanez a külső kerületekről is elmondható. Ráadásul veszélyes is, bár nem annyira, mint Soweto. Johannesburg hírhedt fekete ikervárosában nagyjából ötmillió ember él összezsúfolódva, a statisztikák szerint minden órában meggyilkolnak valakit. Fehér ember jobb ha nagy ívben elkerüli, befizetünk egy szervezett túrára.  Kiderül, hogy kettőnknek szervezik, mégis megnyugtató, hogy aki sofőrünk méreteire egyetlen pillantást is vet, legott elmegy a kedve a fosztogatástól, gyilkolászástól.
A híre alapján ezerszer rosszabbra számítottam. Alighanem South Western Township (Soweto) a világ legtisztességesebb kinézetű bádogvárosa. Egészen jó külsejű negyedei vannak, és minden az apartheidre emlékezetet. Megtekintjük az 1976-os diáklázadás emlékére emelt szerény emlékművet, betérünk az illegális ivók egyikébe, ahol anno az értelmiségiek, munkások szervezkedni jöttek össze az apartheid ellen. Nem mondom, zárhattuk volna lélekemelőbb élménnyel a hosszú utazást, mégsem bánom, hogy eljöttünk ide. Soweto is Szivárványország ezerszínű palettájának egyik árnyalata. Vagy a fonákja? Nézőpont kérdése.

Vissza

Fokváros és környéke

Fokváros és környéke

Fokváros-Kruger Nemzeti Park

Fokváros-Kruger Nemzeti Park

Kruger Nemzeti Park

Kruger Nemzeti Park

Kruger Nemzeti Park-Johannesburg

Kruger Nemzeti Park-Johannesburg