Egyiptom

Kairó korán ébred. Iszonyú a káosz, mintha már hajnalban az egész város az utcán lenne. Furcsa öltözetű, hagyományos, hosszú galabeya fölött felöltőt viselő, fázósan sálba burkolódzó férfiak lepik el a járdákat, az úttesten járművek tömkelege között ügyesen cikázó árusok tolják rogyásig rakott talicskáikat. Szamaras kordék százait épphogy kikerülve, lépcsőikre kapaszkodók súlyától megdőlt autóbuszok rohannak őrült sebességgel, időnként lelassítanak: aki úti céljához érkezett, annak ilyenkor le kell ugrani. Ha elvéti a lépést, vagy a segítő kezek a szükségesnél kicsit nagyobbat taszajtanak rajta, a delikvens hasra vágódik, s feltápászkodván egykedvűen porolja le magát. Zebra nincs, aluljáró nincs, a piros lámpát senki nem veszi figyelembe. A dudaszótól megsüketül az ember, minden közlekedési jelzést ez a „hangszer” helyettesít. Később tapasztaljuk, ha itt egy autó elindul, addig dudál, amíg le nem állítják: egyfolytában, mindenhol, mindenért, nappal és éjjel. Idővel ahhoz is hozzászokunk, hogy midőn a müezzin ezernyi minaretből harsogó kántálása valóságos hangbuborékot von a város köré, szinte megszűnik az élet. Előkerülnek az imaszőnyegek, s a hívek, akár az úttest kellős közepén, kelet felé tájolódva, sűrű hajlongások közepette Allahhoz imádkoznak. De most még mindez újdonság, megannyi döbbenetes élmény. Arcomat a reptérről a város közepe felé haladó kisbusz ablakához tapasztom, nehogy valamiről lemaradjak.

Sok időnk nincs pihenni, agilis idegenvezetőnk máris gyülekezőt rendel. Hülyeségnek tartom elsőként az Egyiptomi Régészeti Múzeumba menni, de hát a csoportos utazásnak is megvannak a maga nyűgei. Jobb szeretném először látni a helyeket, ahonnan a kincseket kibányászták. Csak a raktárra hajazó termekben bolyongva jövök rá, hogy a sorrend teljesen mindegy. Talán nincs is olyan ember, aki a rengeteg lelet között képes eligazodni. A gyűjtemény a világon a leggazdagabbak egyike, mintegy 136 ezer tárgyat állítottak ki. És a feltételezések szerint a pincében, félig homokba süppedve, még további 40 ezer ősöreg darab várakozik türelmesen, hogy a felszínre kerüljön. Szerencsére nem csordában közlekedünk, így célirányosan a Múmiák Termei felé vesszük az irányt.
II. Ramszesz megsárgult gyolccsal szorosan körbetekert teste dermedt mozdulatlanságban fekszik a homályos szobában. Kezei, melyek egykor a jelvényeket tartották, élettelenül pihennek csonttá és bőrré aszott mellkasán. Szemhéja beesik az üres szemgödörbe, fejét mintha kissé hátraszegné, amitől arcából még jobban kiugrik jellegzetes, törtvonalú orra. Tarkóján még egy-egy csomóban kapaszkodnak a sárgás hajszálak, fürtökben tapadva száraz fejbőrére. A bebalzsamozott test közel 3200 éve nyugszik „öröklétre” szenderülve, fittyet hányva a természet törvényeire, miszerint már rég porrá és hamuvá kellett volna válnia. Nézem a nagy embert, akitől életében rettegtek ellenségei, aki a leghatalmasabb templomokat építtette, és a legtöbb gyereket nemzette a fáraók közül. És aki olyan hosszan, mintegy 66 éven keresztül uralkodott, hogy már-már hallhatatlannak hitték. II. Ramszeszen kívül még 21 mumifikált holttestet lehet megszemlélni, és állatmúmiák is szép számmal akadnak: macskák, majmok, kígyók, krokodilok, melyeket az egyiptomiak szentként tiszteltek.
A Tutanhamon galériát kisajátító fáraó történelmi szempontból nem mondható jelentős uralkodónak. Már csak ezért sem, mert 7 éves gyermekként ültették a trónra, tíz évvel később meg elhalálozott. Hírneve annak köszönhető, hogy sírja, az 1922-ben feltárt Királyok völgye 62 az egyetlen épségben megmaradt sírkamra. Tutanhamon múmiája hál’ Istennek most is ott pihen, ellenemre lenne a gyönyörű arcot összeaszva látni. Mert Tutanhamon színaranyból készült, drágakövekkel ékesített halotti maszkja a régészek szerint, a múmia még kivehető arcvonásaival összehasonlítva, nem idealizált portré, az ifjú fáraó valóban jóképű fickó volt. A király belső szerveit négy kis méretű, légmentesen záró alabástrom urnába helyezték. És hogy milyen gyönyörű urnákba, az elmondhatatlan. A négy egymással szembenéző alabástromarc lenyűgöző szépségű. Úgy tartották, hogy a lélek a szívben lakozik, ezért az agyat kidobták, a szívet megtartották.

Próbáltam beleásni magam Egyiptom történelmébe. Körülbelül a fáraók 10. dinasztiájánál a rengeteg névbe belesajdult a fejem, pedig utolsó tagját az uralkodói székben még húsz dinasztia megszámlálhatatlan sarja követte. Jól az eszembe véstem: létezik, Ó-, Közép-, és Újbirodalom, aztán jó pár oldalt és néhány évezredet átugorván, a Kr.e. 332-ben, Nagy Sándor megérkeztével vettem fel újra a fonalat. Nos, Sándor jött, és szokása szerint hódított. Egész Egyiptomot elfoglalta, és a Théba helyett alapított új fővárost nagy szerénységében önmagáról nevezte el. Nagyjából harminc év múltával Egyiptom egykori helytartója is alapítási lázban égett, új dinasztiát hozott létre és Ptolemaiosz Szótér néven fáraóvá nyilváníttatta magát. A család több mint háromszáz évig, egészen az ország Római Birodalomhoz való csatolásáig uralkodott. A római császárok szintén a fáraók leszármazottainak hirdették magukat. Az egyiptomi vallás és intézményei megmaradtak, sőt az egész mediterráneumban teret hódítottak. Gombamód nőttek ki a földből a különböző egyiptomi istenségek tiszteletére emelt szentélyek, legfőképp Ízisz kultusza terjedt el. A 300-as évek vége felé a Római Birodalom már belső válsággal küzdött, majd két részre szakadt. Egyiptomot a Kelet-római Birodalomhoz csatolták, mely gyengébb volt annál, hogy meg tudja védeni a Núbiából érkező támadásokkal szemben. Ennek ellenére egészen 640-ig kitartott, ekkor Omár kalifa hadvezér behatolt a Nílus völgyébe. Így kerültek a térségbe az arabok, akik vallásukat is magukkal hozták. Egyiptom uralkodói székében különböző kalifátusok követték egymást, mígnem 1171-ben a kurd származású Szaladin félreállította az utolsó kalifát, felvette a szultáni címet, és újabb dinasztiát alapított. Őt évvel később, amikor keresztes csapatok Kairó nagy részét lerombolták, Szaladin megerősítette a maradék várost, felépíttette a Citadellát és a városfalakat. A védelemhez mamelukokat, azaz török zsoldosokat bérelt, akik hálából átvették a hatalmat, és 250 esztendőn át meg is tartották. 1517-ben az ottománok Egyiptomot az Ottomán Birodalomhoz csapták, a szultán által kinevezett pasa által igazgatták, később az irányításba a megerősödött mamelukok is beszálltak. Napóleon is tiszteletét tette, szétzúzta a mameluk seregeket, de mivel eközben Nelson admirális meg az ő hajóhadát zúzta szét, fejvesztve eliszkolt. A nagy zűrzavarban lépett színre az albán származású katonatiszt Mohamed Ali, és a szultánnal pasává neveztette ki magát. Meghódította Szudánt, Palesztinát, Szíriát, nagyszabású tervet dolgozott ki Egyiptom modernizálására. A Citadella falai közé pedig fölhúzta a mai napig a nevét viselő mecsetet, mely iszlám Kairóbéli barangolásunk kiindulópontja.

A Mohamed Ali (Alabástrom) mecset hatalmas kupolájával, karcsú minaretjeivel nem csak a Citadellát, az egész várost uralja. Belépésnél a tisztes megjelenés kötelező, a bejáratnál a lábunkra cigarettában mért baksisért cserébe filcpapucsot kötnek. A hatalmas udvar közepén rituális mosdásra használt díszes kút, mellette óratorony. Benne az óra, melyet Mohamed Ali Lajos Fülöp francia királlyal a luxori templom egyik obeliszkjéért barterezett. Miközben megtekintjük Mohamed Ali márvány nyughelyét, néhány arab család vonul végig a süppedő szőnyegen. Elől a családfő és a gyerekek, utánuk földig érő fekete ruhában, arcát eltakarva a feleség, kinek mennyi van. Háttérben a mecsettel elkészül az első, egyben utolsó csoportkép, végezetül a remek panorámában gyönyörködünk: az egész metropolisz a lábunk előtt hever. Karnyújtásnyira a Hasszán Szultán mecset csipkés minaretjei szakadnak ki a nagy zömökségből. Kicsit távolabb kupolák domborodnak szelíden, minaretek egész erdeje tör az ég felé. Elérhetetlennek tűnő messzeségben a Nílus-part szállodái, toronyházai állnak, mögöttük a Gízai piramisok elmosódott kontúrjai sejlenek.
A hömpölygő tömegben sodródva az első gondolatom, hogy ilyen mocskos, bűzös helyen életemben nem jártam. Aztán az iszonyat lassacskán élménybe fordul: fokról-fokra ragad magával a színes forgatag, a szeméthegyeket már észre sem veszem. A Khan el-Khalili bazárnegyed keskeny sikátorainak kuszaságában a legjobb tájékozódási képesség is hajlamos odaveszni, ám emiatt nem aggódok, ilyen adottsággal egyáltalán nem rendelkezem. Évszázados hagyományt követve különülnek el a különböző mesterségek űzőinek sikátorai. Üzlet üzlet hátán, az árudák egyben a műhely szerepét is betöltik, szemünk láttára készülnek a remekművek. Ötvösök törökülésben, kezükben vésővel, kalapáccsal alakítják a rézedények bonyolult geometriai mintáit, szabók fáradhatatlanul öltögetik a mindennapi egyiptomi viselet, a galabeya díszes változatát, a szőnyegeket apró gyerekkezek szövik.

Egyiptom fáraói mindig is buzgón készültek a halál utáni életre, nyughelyükül óriási piramisokat emeltek. Mind közül a leghatalmasabb, Kheopsz fáraó sírgúlája a Gízai-fennsíkon áll, fia Khephrén valamint az ő fia, Mükerinosz piramisainak társaságában. Kheopsz Nagy Piramisként aposztrofált gúlacsodája már az ókorban is talányszámba ment, ez az egyedüli fennmaradt épület az ókori világ hét csodája közül. Méretei lenyűgözőek: 2, 5 millió, egyenként 2, 5 tonnás mészkőből húzták föl 138 méter magasra. (Eredetileg 9 méterrel magasabb volt, azonban hófehér mészkőburkolatából az arabok házat építettek.) Hatmillió tonna követ mozgattak meg puszta kézzel, ökrökkel, és elképesztő pontossággal dolgoztak: a mesterséges sík terasz, amelyre építették, a vízszintestől mindössze két centiméterrel tér el. Tájolása tökéletes csillagászati ismeretekre utal, négy sarka pár fok eltéréssel a négy égtáj irányába mutat. A bejáratot az északi oldalra helyezték, ugyanis az asztrális túlvilághit tanítása szerint az égbolt északi pólusának régiójába kell eljutni a léleknek, hogy a „pusztulást nem ismerő” csillagok közé jusson. A túlvilági utazás megtételéhez méretes cédrusfa csónakokat ütöttek össze a halott fáraók számára, ezeknek egyikét a régészek Kheopsz sírkamrában találták meg. Négykézláb küzdjük föl magunkat a piramis oldalára, csak a góliát magasságú kőtömbök mellett törpeként állva fogjuk föl igazán a gigászi méreteket.
Az egész világ talán leghíresebb szobrát, az oroszlán-ember keveréklényt a halotti város őrzőjének, a királyi hatalom dicsőítőjének szánva egyetlen kőtömbből Kheopsz faragtatta. A Szfinx Oidipusszal beszélgetett, őt magát Hérodotosz keresztelte el, s már vagy ötezer éve néz kelet felé, legalább másfél milliószor látta felkelni a Napot. Időtlen nyugalommal fogadta, amikor egy arab uralkodó ágyúval lövette szét az orrát, mivel benne látta a bálványimádás célpontját. De az uralkodó rég halott. A Szfinx pedig él, csak azóta a száján át veszi a levegőt. És egykedvű méltósággal nézi a legújabb idők zarándokait, a Földteke minden pontjáról érkező turistákat.
Az ókori Egyiptomban a papirusztekercsek készítése királyi monopóliumnak számított, ma már a Gíza köré csoportosult apró műhelyek bármelyikében bevezetnek minket a papiruszkészítés tudományába. Ügyes kezek szelik a papiruszsás rostos szárából a vékony szeleteket, helyezik a vízzel nedvesített deszkalapra, fáradhatatlanul püfölik a fakalapáccsal. Újabb réteg, sok-sok ütleg, napon való szárítás, simára csiszolás, és elkészül a papirusz. A falakat festett papiruszlapok borítják, nincs turista, aki a sokáig megfejthetetlen hieroglifa-írással rótt nevét ne szeretné nappalija falán látni. Nincs akadálya. Boszorkányos gyorsasággal róják a személyre szabott, mutatós jeleket.

Az este a kairói pályaudvaron ér minket, várakozásainknak megfelelően, hamarosan begördül az éjszakai vonat. Kicsit fájlalom, hogy a tájból szikrányit sem látunk, de üsse kő, cserében ágyban alhatunk. Indulás után a bárban a mixer bemutatót tart koktélkeverésből, kicsit táncikálunk, már ha a nagy amplitudóval végzett dülöngélés egyáltalán annak nevezhető. Nem néztünk túlságosan a pohár fenekére, bizonytalan lábon állásunkat a szerelvény mozgása okozza. A sivatagi homokra épített vasúti pálya olyan rázós, hogy egy kisebb tengeri vihar hullámait simán kenterbe veri. Enyhén forgó gyomorral, de viszonylag pihenten érünk reggel célba, és Karnaki templomba megyünk.
A három körzetből (Ámon, a szelek és az ég ura, felesége Mut, valamint Théba ősi istene, Montu holdisten temploma) álló komplexum óriási, s már vagy fél órája állunk a bejáratnál, ám helyi vezetőnknek még mindig van mondanivalója. Zsong a fejünk az évszámoktól, a jórészt ismeretlen nevek halmazától, önállósítjuk hát magunkat, s elnagyolt térképpel a kézben vetjük be magunkat az oszloprengetegbe. Nem igazán érdekel, melyik kaput, oszlopcsarnokot, obeliszket ki, mikor, miért emelte, szinte kizárólag a szemünkre hagyatkozunk. A kövek minden szónál érdekesebben mesélnek. A falakat hihetetlen gazdagsággal borító freskókból, domborművekből akár egész Egyiptom történelmét kiolvashatnánk, ha lenne rá időnk, na és tehetségünk. Enélkül is fenomenális érzés a vadon nőtt pálmafák, égig nyújtózkodó, papiruszbimbóban végződő monumentális oszlopok rejtekében bolyongani. Olyan aprónak érzi magát közöttük az ember, mint a talpa alatt csikorgó kőtörmelékek.
A Kr. e. 15. században III. Amenhotep által isteni atyja, Ámon-Ré tiszteletére emelt Luxori templomot a Karnakival hajdan három kilométer hosszú, emberfejű szfinxsor kötötte össze. Az a kevés, ami mára megmaradt belőle a Luxori templom bejáratához vezet, ahol a II. Ramszesz hőstetteiről gyönyörűen vésett hieroglifákkal regélő vörös gránitoszlop fogad. (Párja, Mohamed Ali jószívűségének köszönhetően a párizsi Concorde téren áll.) Útikönyvünk szerint ide alkonyattájt kell ellátogatni, s ez így igaz. Önjelölt vezetőnk hál’ Istennek egy kukkot nem beszél angolul, annál inkább tudja a legprímább fotóhelyeket. Eszméletlen a fények, árnyékok gyors váltakozása: a lemenő Nap sugarai által aranyra festett fenséges obeliszkek, mint tüzes nyilak szállnak az ég felé a sejtelmes félhomályban. Ez az a pillanat, amikor minden hihetőnek tűnik. Cseppet nem kételkedek benne, hogy innen útra kelvén, Ámon-Ré bárkájával minden nap átúszott az égen, elárasztván fénnyel és melegséggel az egész emberiséget. Ahhoz viszont valószínűleg egyetlen földi halandó sem rendelkezik elég fantáziával, hogy elképzelje az egykori hihetetlen pompát: amikor Ámon hófehér kövekből épített szentélyéhez aranyberakásos fakapu vezetett, nevét csillogó drágakövek hirdették fennen.
Thébából, az Újbirodalom fővárosából nem sok minden maradt, feledés és homok borította be. Egykori területének nagy részét Luxor foglalja el, egy fikarcnyit sem hasonlítva nagy elődjéhez. Tipikus, turistákra szakosodott arab város, bazárral, konflisokkal, ajándékárusokkal, idegenvezetőkkel. Olyan, mintha egyszerre lenne két helyen az ember.

Az Újbirodalom fáraói, az Ó-, és Középbirodalom fáraóival ellentétben, már nem piramisokba temetkeztek, hanem a Nílus bal partján, a karnaki és luxori templomegyüttessel szemben sírboltokat vájattak a Királyok völgyéneknek szikláiba. A sírokat a halott kényelmének biztosítása végett fényűzően, hallatlan mennyiségű kincset felhalmozva rendezték be, nehogy a túlvilágon bármiben is hiányt szenvedjenek. Hiába a megtévesztésükre épített labirintusszerű folyosó, a sírrablók egyedül Tutanhamon sírját nem fosztották ki. Amennyiben lenne időgépem, amivel mindössze egy utat tehetnék a múltba, bizonyosan 1922-őt választanám, amikor Howard Carterrel az élen kinyitották Tutanhamon sírját, mert láttam a kairói múzeumban az innen elszármazott kincseket. Talán ezért még a „fáraók átkát” is „bevállalnám”. És Tutanhamon sírkamrája a legkisebb az összes királysír között. Valószínűleg soha nem tudjuk meg, hogy milyen roppant értékű kincshalmazt rejtettek a nagyobbak.
A sírokhoz halotti templom is dukált, ezeket az istenek megtestesülésének tekintett fáraók kultuszuk megőrzése céljából emeltették. A híres Memnón-kolosszusok például III. Amonhotep halotti templomának egyedüli túlélői. A Kr. e. 27. századi földrengésben az északi kolosszus deréktól felfelé összeomlott, s a maradék a bánattól minden hajnalban énekelni kezdett, ahogy mesélik, panaszos, síráshoz hasonló hangokat hallatott. A görögök a szoborban Éosz hajnalistennő fiát, az Akhilleusz által legyőzött Memnónt látták, amint énekével köszönti anyját. A legenda gyorsan szárnyra kapott, s a hit, mely szerint szerencsét hoz ide elzarándokolni. Csődültek az ókor elit turistái, többek között római császárok, Egyiptom nyolc helytartója. Azután, hogy Septimius Severus császár megreparáltatta a szobrot, Memnón rejtélyes muzsikája örökre elhallgatott.
Megtekintjük III. Ramszesz erődítményszerű, Hatsepszut királynő félig sziklába vájt halotti templomait, alászállunk néhány sírkamrába. Elrendezésük hasonló: a labirintusszerű folyosók végén az elhunyt másának (ká – a lélek) termét találjuk, emögött kap helyet a szarkofág-kamra. A falak minden milliméterét ellepő hieroglifák, festmények a fáraó szokásairól, uralkodásának dicső tetteiről, a lélek csapdákkal teli túlvilági útjáról, valamint a halál utáni szép és gondtalan életről regélnek. És pontosan olyan élénk színűek, mintha tegnap pingálták volna ide őket.
A Holtak Birodalmában nagyobb település sohasem volt, s ez az évezredek alatt sem változott. Szép számmal telepedtek meg azonban a manufaktúrák, az alabástromkészítő üzemek egyikében tett látogatást egyetlen turista sem úszhatja meg. Törökülésben gubbasztó mesterek kalapálják, csiszolják az ónixot, készülnek a vázák, apró fáraók, szkarabeuszbogarak. Mára már csak Királynők-völgye van hátra, melynek több mint 70 sírkamrájában egykor a fáraók nejei és családtagjai nyugodtak. A tetejükön lapos fennsíkot tartó, hullámzó orgonasípok impozánsak, a sírok jellegtelenek. Jócskán alkonyodik, mire magunk mögött hagyjuk a Thébai Nekropoliszt, s a Níluson át visszahajózunk a jelenbe, az „élők városába”.

“Egyiptom a Nílus ajándéka”. Ennyi év után is tisztán emlékszem ötödik osztályos történelemkönyvem leckéjének címére. De mint annyi mindent, amit az iskolában tanultam, csak jóval később, a Nílus vízén egy hajón úszva értem igazán meg. A folyó mindkét oldalán pár száz méternyi megművelt terület zöldell, mögötte az örökké száraz, sárgásbarna, végeláthatatlan homoksivatag.
Egyiptomban az élet a Nílus áradásától függött. Előre ki tudták számítani, hogy a kutya csillagkép áldásos érkeztével, termékeny fekete iszapot hagyva maga után, a nagy folyó júliusban lép ki a medréből. Innen ered az ország egyiptomi elnevezése: Kemi, azaz fekete föld. A szárazság nyomort és halált hozott, ezért az áradást vallásos rítusokkal próbálták segíteni. 1902-ben az első, majd 1960-ban a második Asszuáni gát elkészültével a folyó szabályozottá vált és az aszályokkal szemben is hathatós védelmet alakítottak ki. Az építkezések több száz ember életét követelték, de ennél nagyobb negatívumai is vannak. A folyó ökoszisztémája felborult, csökkent a halállomány, számos halfaj pusztult ki, a tradicionális halászfalvak elnéptelenedtek. Mivel otthonaikat elárasztotta a víz, lakóik szétszéledtek, magasabb helyekre költöztek, régi életformájuk tovatűnt. Arról nem is beszélve, hogy az UNESCO által koordinált páratlan nemzetközi összefogás hiányában 18 pótolhatatlan műemlék örökre a vízbe veszett volna.
A fájdalmasan szép Phile-templom a mai napig egészben pompázik a Nílus közepén, csak pár száz méterrel odébb, mint ahol azt ezerötszáz éven át tette. Irtózatos munka lehetett alkotóelemeire szedve a szomszédos Agilka szigetére áttelepíteni, ám a költöztetők még a részletekre is odafigyeltek. Agilka szigetét, Philaehez hasonlóan madár formájúvá alakították, lévén ez Ízisz istennő jelképe, akinek tiszteletére a templomot emelték. Ízisz az ókori Egyiptom fényes évszázadai alatt Ámon tekintélyes alakjának árnyékában csupán másodlagos helyet tudott elfoglalni az istenek panteonjában, a fáraók birodalmának hanyatlásával azonban az Ízisz-kultusz egyre jobban előtérbe került. Az idegen elnyomás alatt élő nép legszilárdabb jelképévé vált, beépült a görög-római hitvilágba. Még a 6. század derekán is elevenen élt, csak Jusztiniánusz bizánci császárnak a szentély bezárását elrendelő dekrétuma vetett véget neki, és egyúttal Asszuán, a folyamatos zarándoklatoknak köszönhető virágkorának. A korai keresztények arról is gondoskodtak, hogy kézjegyüket rajtahagyják a pogány épületen: az istenek arcát ábrázoló képeket barbár módon szétverték, hogy felismerhetetlenné tegyék őket.

Thomas Cook angol üzletember 1869-ben eresztette útjára az első turistahajót a Níluson, s mivel az ókori Egyiptom legnagyszerűbb alkotásai a folyó mentén állnak, az utazás e formája azóta is töretlen népszerűségnek örvend. Újabban medencével, légkondival szerelt szállodamonstrumokon úsztatják a népeket, ám most még ilyesmi szóba sem jöhet. Nem is vágyunk a kényeztető luxusra, megelégszünk a rozoga faágyakkal, a levegőt lustán keverő ventilátorokkal. Kizárólag a nevében ez egy gyors hajó, nem a klasszikus programot nyújtja, csupán visszaúszik velünk Luxorba.
Kom Ombó, egy dombtetőről ránk tekintő, esti kivilágításban pazarul festő templomában a hajókorlátnál támaszkodva gyönyörködünk, egyedül Edfuban dobnak partra minket. A kikötőben lovas hintón elhelyezkedve, lakóházak fojtogató sűrűjén, a tengelytörés rémével a fejünk fölött, vad sebességgel száguldunk a kavicsos úton. Végtelennek tűnő tér közepén tárul elénk az újabb ókori remekmű, Hórusz isten temploma. A bejárat előtt Hórusz sólyom alakú szobra ül, a belső falakon a manapság divatos francia parfümök receptjei olvashatók. A történet szerint az országba bevonuló franciák elcsórták ezeket, és zsebükben a tudománnyal a parfümgyártás mestereivé váltak.

Az egyesített Egyiptom első fővárosából, Memphiszből semmi nem maradt, egyetlen látnivalója egykori metropolisza, a Kairó szomszédságában lévő Szakkara. Dzsószer fáraó lépcsős piramisa, minden piramisok atyja hatalmas térség közepén meredezik, melyet a fáraóknak minden évben egy alkalommal hétszer kellett körbenyargalni. Méghozzá mezítelenül, hogy minden tekintetben bizonyítsák, megbirkóznak még az uralkodó székkel járó feladatokkal. Óriási területen szétszórtan vannak még romok, teveháton indulunk felderítésükre.
Tarka pokróccal csicsázott egypúpúnk fogat moshatna, de nem a büdös lehelet a legrosszabb tulajdonsága. Gazdája visongásomat biztatásnak veszi, az állatot ostorával egyre nagyobb tempóra ösztökéli. Robog a hajó, hullámzik a homok, nem is sejtem, hogy még ennél rosszabb is jöhet. Pedig jön, amikor megállunk. Dromedárunk először térdre rogy, majd’ átesünk a fején, aztán fenekét helyezi talajra, ezt már alig bírja ki a derekunk. Éppen kászálódnánk lefelé, mire az izgága állat felállni készülvén a mutatvány többször megismétli. Az egyszer szent, hogy soha többé nem szállok homoktenger közepén hajóra.
A tikkasztó hőségben jól jön egy oázis, ebédünket pálmaliget hűsében költjük el. Ajándékba saját kezűleg szüretelt banánt, és kiadós egyiptomi gyomorbajt kapunk. Kész csoda, hogy eddig megúsztuk. A Nílus szent vízéből arab gyerekek ezrei isznak, s nyilvánvalóan semmi bajuk. A turistákat bezzeg a frissen mosott saláta is, jobbik esetben, a toaletthez szegezi.

Az utolsó napot fővárosi lődörgéssel töltjük. Kairó legkellemesebb része a Gezira-szigeti villanegyed, legmeghökkentőbb a főút melletti Északi temető. Jóravaló családok otthona, a sírkertben sorakozó emeletes házakban tízezrek élnek. Vannak boltok, kávéházak, autószerelő műhelyek, még egy posta is. Az omladozó mauzóleumok falát graffitik ékítik, közöttük száradó ruha lengedez. A Kopt-negyed egy mások Kairó, az egyiptomi kereszténység szíve. Anvar Szadat ronda, piramist formázó betonemlékműve a város szélén székel, a mellette lévő dísztribün láttán borzalmas emlékképek tolulnak az agyamba.
Csattognak a díszegyenruhás léptek a Jóm Kippuri háború emlékére rendezett ünnepségen, az elnöki dísztribün előtt egy csapatszállító áll meg. A kiszálló hadnagy szalutál, Szadat gyanútlanul feláll, hogy a tisztelgést fogadja. Ekkor a teherautóból előrontó fegyveresek tüzet nyitnak, gránátokat dobnak, Szadat, arcán hitetlenkedő kifejezéssel, holtan esik össze. Letépett lábak, karok, a vérfürdőt még a TV képernyőjén keresztül is iszonyú volt látni. Szadat ugyanazzal vívta ki az Egyiptomi Iszlám Dzsihád nevű szervezet haragját, amiért meggyilkolása előtt három évvel, 1978-ban Menáhem Beginnel együtt Nobel Békedíjat kapott. A Camp David-i egyezményben az arab államok közül elsőként elismerte Izraelt. Délutánra a stratégiailag kiemelkedő fontosságú, ám turisztikailag érdektelen Szuezi-csatorna, estére Gízai piramisoknál az egyik legnagyobb attrakcióként hirdetett Hang-, és Fényjáték marad.
A távolból lódobogás hallik, egyre közelít, egyre félelmetesebb. A csata immár karnyújtásnyira zajlik, mígnem az erősítés a messzeségből érkezik. Előbukkannak, mintha eddig ködfátyol takarta volna jöttüket. Repkednek a nyilak, folyik a vér, szikráznak a pajzsok, test a testnek feszül. A sikolyok, a harci induló lágy muzsikává szelídül, az ellenség leteszi a fegyvert. Hatalmas üdvrivalgás közepette közeledik aranyozott, díszes lován a fővezér és kísérete ünnepelni a nagy diadalt. Egyiptom tovább virágzik. Aztán szomorú moraj hallik, a fáraó uralmának vége. Aranyszarkofágban hozzák a temetési szertartásra. Már minden készen áll, hogy Napbárkáján átléphessen a túlvilágra.

A gépmadár hajnali indulásáig az időt a Níluson dülöngélő, kissé lepukkant hajóéttermek egyikében töltjük, és ennek kapcsán ideje néhány szót ejtenem Gyuri bácsiról. 190 centis magasságával, 110 kilójával súlyos egyéniség, s fel nem foghatom, hogy minek jött el sokadszor ide. Többnyire külön utakon jár, azon a néhány közös programon meg ahol részt vesz, minden alkalommal történik vele valami. Beszorul a Kheopsz piramis szűk folyosójába, csoportunk három erős férfitagja vonszolja ki, a fején keletkezett sebet hamarjában fertőtlenítik. Máskor a karnaki templomdzsungelben téved el, alkonyig alig bírják kiszabadítani. Minket kiváltképp megtisztel bizalmával, ám, azon túl, hogy órákig türelmesen hallgatjuk élete 72 esztendejének történetét, a kitüntető figyelem zsebbe vágó hátránnyal is jár. Igen büszke alkudozási tudományára, puszta segítőkészségből az asszuáni bazár teljes fűszerkészletét velünk vásároltatja fel. Még a minden magyar háztartásban oly nélkülözhetetlen indigót is veszünk, és a rendkívül jutányos árnak számító 40 dollárt alig bírjuk összekaparni.
Miközben az utolsó vacsorát felszolgálják Gyuri bácsi, nincsen rá jobb kifejezés, összefossa magát. Pedig nála nagyobb elánnal lehetetlen whiskyvel fertőtleníteni. Ez még hagyján, ilyen baleset errefelé bárkivel megeshet, de a mi Gyuri bácsink egészen a program végéig fesztelenül ücsörög megtelt nadrágjában. Így miközben Leila az arab démon táncokat lejt, a csoport hányás céljából a mosdót látogatja. Bár Gyuri bácsit időközben nagyjából kimosdatják, elkínzottan érkezünk a repülőtérre. De ahogy ez már lenni szokott, amit bosszúságként él meg az ember, később jó kalandnak tűnik. Nálam ez a stádium hamar bekövetkezik. Beszállókártyámmal a kezemben a gépmadár felé araszolva legszívesebben már most visszajönnék. Ha az az ára, akár Gyuri bácsistól is.

Vissza

Kairó

Kairó

Giza

Gíza

Luxor

Luxor

Karnak

Karnak

Luxor-Asszuán

Luxor-Asszuán hajóval a Níluson

Asszuán

Asszuán

Philae

Philae