Fülöp-szigetek

Repülőjegy kifizetve, nem módosítható, vagy visszaváltható. A sajtóban jobbnál jobb hírek látnak napvilágot: földcsuszamlás a Fülöp-szigeteken, egy egész szigetet mosott el a víz. Rohanás a térképhez, oda nem készülünk. Két nap múlva politikai zavargások miatt Manilában szükségállapotot hirdetnek. Telefon a Külügybe, ígérik, hívják a jakartai konzult, aki, mondják, bizonyára többet tud az ottani állapotokról. Visszajelzés semmi. Eldöntjük, hogy a puszta szerencsében bízva mégis nekivágunk. Szakítva az évtizedes hagyománnyal, nem az indulás előtt pár órával dobálom be a szükséges holmit, hanem előző este mindent precízen becsomagolok. Katonás rendben állnak a táskák az előszobában, csak kézbe kell reggel fogni őket. Fogják is. A betörők, akik, míg mi a hálószobában békésen alszunk, az ajtót felfeszítve fosztanak ki minket. Mégpedig igen alaposan, a kulcsot a bejárati ajtó mellől leakasztva, még a kocsiban lévő pénztárcát (hitelkártyástól) is magukkal viszik. Egy huncut vasunk nem marad, szerencsére az útlevelekre és a nem csekély összegű költőpénzünkre nem találtak rá. Míg a helyszínelés folyik megszállottan telefonálok, baráti kölcsön és fotómasina után kutatok. Fél sikerrel járok: a kölcsönbe kapott fényképezőgép nem a megszokott digitális, viszont a szomszéd megígéri, hogy összetákoltatja valahogy a szétroncsolt bejárati ajtót. Némi pénzt is ad, így aztán belehasítunk a március közepén szokatlan hóviharba. Holtfáradtan, a gép indulása előtt alig fél órával esünk be a Ferihegyi repülőtérre.

Manilába elutazni hosszú és kimerítő vállalkozás, pláne ilyen előzmények után. Pihenni nincs időnk, a hajnal első sápadt fényeinek a repülőtéren adunk randevút. Több órás késéssel áll elő a helyi légitársaság katonai utasszállítóból polgárivá vedlett darabja. Kínai alkotás, ránézésre a nyugdíjas éveit tapossa, oldalán felirat „Asian Spirit”. Tényleg nagy lelkierő kell hozzá, hogy beszálljon az ember, a menetidő egy óra. Pontosabban, egy borzalmas óra. Mint felhergelt darázs dong, remeg, szálldos a kisgép, második nekifutásra fog talajt Panay repterének döccenős betonján. Az egyetlen számba jöhető közlekedési eszközzel, motoros triciklivel fuvaroztatjuk magunkat Catitlan lepukkant kikötőjébe, innen rozoga hajóval a tengeren tovább.

Eszméletlen a mélykék vízen sikló hajóról elénk táruló látvány: hókristályként fénylik a parti sáv, a festői hátteret a szellőben hajladozó kókuszpálmaligetek adják. Horgonyvetéshez túl sekély a víz, térdig gázolunk a Dél-kínai tenger langyos vizében mire partot ér a lábunk. Borakay legkedveltebb partszakasza a White Beach, a szállodák zöme is itt sorakozik. Szó sincs holmi betonból készült behemótokról, ízlésesek, tökéletesen illeszkednek mesés környezetükbe. Baráti áraival, tágas szobáival, a medencét ölelő buja növényzettel a Red Coconut Hotel kitűnő választásnak bizonyul. Letelepszünk hát, és teljes mellszélességgel vetjük bele magunkat az ötnapos semmittevésbe.
Nem tudom mi a titok nyitja, de a pezsgő életű part hallatlan nyugalmat áraszt. Pálmaligetek árnyékában masszőrök, pedikűrösük várják a megfáradt, esetleg ápolatlan körmű utast, gyümölcsárusok kínálják bódító illatú portékáikat. Bájosak az éttermek, az étlap a tengeri herkentyűk egész tárházát fölvonultatja, tulajdonosaik minden óhajunkat teljesítik. Sört szolgálnak fel a hullámokba, asztalt terítenek a fövenyen. Minden létező vízisport képviselteti magát, kedvencünk a rabszolgahajó, a délutánonként induló bulit ki nem hagynánk. Koktéllal a kézben szemléljük, amint laza gimnasztikát követően vízre száll a spontán módon szerveződött csapat. Kétoldalt a „rabszolgák”, a keskeny csónak orrában a „hajcsár” helyezkedik el. Marcona külsejű, kalózkendős, fülbevalós fickó, keze egyre gyorsabban pereg. Megfeszülnek a „rabszolgák” izmai, átszellemült arccal húznak, mintha az életük függne tőle.

Egyik napon a vízen ringatózó bárkaflotta egyik bizalomgerjesztőbb egyedével hajókázni megyünk. A fülöpök legfontosabb tengeri járműve a keskeny, hosszú motoros csónak, melynek ingatagságát kétoldalt bambuszrudakkal ellensúlyozzák. Ez működik is, de olyan áron, hogy a rudak a legkisebb hullámfodron is fennakadnak, és rendszeresen képen spriccelik az embert. Két barlangot keresünk föl, az egyiknek a mennyezetét cseppkövek, a másikét denevérek lakják. Kikötünk a sziget nyugati felének White Beach-en kívül eső részein, ebédünket falatnyi méretű étteremben költjük el. Az asztalon tyúk repdes, a kézmosó a disznóól szomszédságában várja a higiénia megszállottjait. Ettől aztán kedvet kapunk betekinteni a szigetlakók „igazi” életébe, fél napra bérbe veszünk egy riksát. Útra kelünk a sziget belsejébe, de járható út híján nem jutunk messzire. Nyelv lógatva toljuk föl a meredek csapáson a sofőröstől a járművet, segítünk megfoltozni a kidurrant kereket, majd borravaló kíséretében mondunk köszönetet a fuvarozásért.
Mint minden hely ebben a kategóriában a „Fehér Part” is este kel életre igazán. Meggyújtják a naponta frissen készült homokpaloták ormain a fáklyákat, lampionok, szolid fények hívogatnak a külön-külön szigeteket képező szórakozóhelyekre. Jobbára élőzene szól, csörög a jég a koktélos poharakban, nem csak az énekes, az emelkedett hangulatú közönség is dalra fakad. Kívánságműsor is egyben a koncert, mindenki kedvenc nótáját szívesen elhúzzák. Az elfogyasztott sörökkel egyenes arányban, a két japán férfival, és karján szép helybéli leányzót tartó milánói üzletemberrel kiegészült asztaltársaságunk tagjai egyre sűrűbben járulnak a színpadhoz. Kiválóra sikeredik a „szülinapi est”, hajnaltájt a „take me home country roads” fülbemászó dallamát dúdolgatva masírozunk el a szállodáig. Nemhogy énekre nem futja, reggel nyekkenni alig bírunk. De hát az ember ebben az életében csak egyszer 50 éves, alaposan meg kell ünnepelni. Csak-csak elhajókázunk a hűs tengeri szélben, tantaluszi kín a repülés, holtsápadt arccal „dongunk” el Maniláig. Soha nem töltött el ekkora boldogsággal, hogy fullasztó párában sivár betonon lépegethetek.

A híres Csokoládé-hegyek megtekintését tervezzük, csakhogy a légi közlekedés örömeiből egyelőre elég. Úgy érzem belepusztulok, ha a légbe kell szállnom, marad tehát a megbízható hajó. A Fülöp-szigeti hajójáratok megbízható gyakorisággal süllyednek el, túlterheltségből esetleg ciklonból kifolyólag. Nem szegi kedvünket ez az apróság, azonban az utazást későbbre halasztjuk. Lelkesítő gondolat, hogy egy darabig ki se’ húzzuk a lábunkat Luzonról, a 7107 tagot számláló szigetország legnagyobb kiterjedésű földdarabjáról. Helyet változtatnia azonban itt sem könnyű, kizárólag a bérautó jöhet számításba.
Kora reggel a manilai hotelben várjuk, hogy a megegyezés szerint összeszedjenek. Tíz óra táján, többszöri sürgető telefonhívásra befut egy személy, kocsival szállít a neves autókölcsönző cég irodájába. Foglalásunk köszönő viszonyban nincs az elénk tárt átláthatatlan kölcsönzési feltételekkel. Kimerítő alkut, némi ordibálást megegyezést követ, dél körül a „lovak közé csapunk”. Manila közlekedési viszonyai rémisztőek, vidékre érve a helyzet némileg javul. Bő tíz óra alatt tesszük meg a nem egészen háromszáz kilométert.

Miután Manila óvárosát, amely állítólag messze a legszebb volt Délkelet-Ázsiában, 1945-ben ripityára lőtték, Vigan központja maradt a Fülöp-szigetek első számú gyarmati emléke. A tenyérnyi helyre épült belváros a város védőszentjének tiszteletére emelt Szent Pál katedrálist öleli. Épületei zömét spanyolok és kínai kereskedők emelték, ennek megfelelően mindkét fél keze nyomát magukon viselik. Európai a díszítés, az épületek külseje, belső struktúrája viszont jellegzetesen kínai. Bolt és raktárak a földszinten, az utcafronton, felettük pedig lakószobák. Manapság miniatűr hotelek, hangulatos éttermek apró üzletek lakják a nehéz faajtók, ékes ablakrácsok védelmébe vett falakat. A sötétség beálltával milliónyi fényfüzér öltözteti díszbe a parányi főtér lombos fáit, kandeláberek világítják meg sejtelmesen a szűk utcák ódon házainak falait, a hintók elé fogott lovak macskakőhöz ritmusosan ütődő patáin megcsillan a fény. Olyan mintha egyenesen a középkorba, vagy legalábbis korhű díszletek közé csöppentünk volna. A mesebeli érzést fokozzák az égbolt kerek kupoláján egymással versenyt szikrázó csillagok. Egy kis utca apró éttermében rizsbort kortyolva őrizzük a varázslatot.
Hintóra pattanva járjuk be másnap a pazarul kipofozott belvárostól távolabb eső helyeket. Látunk egy esküvőt, egy temetést, mindössze ötpercnyi különbséggel. A muzsikát mindkét eseményen ugyanaz a rezesbanda szolgáltatja. Fölkapaszkodunk a Szent Vince templom régi harangtornyába, temetők rég kihunyt életekről mesélő, moha lepte sírkövei között barangolunk. A város környéki piacokon ízelítőt kapunk a helyi kézművesiparra jellemző egyszerű gyártási technológiákból, az itteni fazekasmesterek országos hírűek. Gyors konferenciát tartunk a nap végén, mire hajaz leginkább Vigan városképe. Nem Ázsia, nem Európa, nem Fülöp-szigetek, ezek tökéletesen egybegyúrt elegye. Bárhová is tartozik, jó, hogy van. Szegényebb lenne a világ nélküle.

Fel sem tűnt idefelé a nagy „rohanásban”, hogy milyen szép számmal akadnak errefelé templomok, még a legapróbb falu roskatag kalyibáit is tornyuk vigyázza. A Fülöp-szigetek Ázsia legnagyobb katolikus országa, s az egyetlen, melyben a katolikusok vannak többségben. A spanyol szolgálatban álló, ám köztudottan portugál hajós, Magellán, 1521 márciusában vetett horgonyt Cebu szigetén. Alig egy hónapra rá kénytelen volt megütközni a helyi törzsfő, Lapu Lapu csapataival. Magellán az ütközetben elesett és nem is kelt fel többet. Ám előtte még rábírta a szultánt, hogy legyen a spanyol király hűbérese, valamint arra, hogy nyolcszáz lelket számláló népe megkeresztelkedjen. Ezután a spanyolok jöttek rendíthetetlenül, a szigetcsoportot 1543-ban nevezték el – II. Fülöp spanyol király után – Filipinasnak. A totális hódítást az 1565-től feltűnő Legazpi vitte végbe, Tagbilaranban vérszerződést kötött Bohol urával, aztán legázolta Cebut, majd rövidesen Manilát. Megindult a templomépítés, hittérítés, amit a máig is muzulmán többségű Mindanao kivételével teljes siker koronázott. A fülöpök eleinte nem nagy lelkesedéssel tértek át Krisztus hitére, de ez ma már egyáltalán nem látszik rajtuk. Az ország lakói borzasztóan vallásosak. Mindent és mindenkit vallásos fogantatású feliratok lepnek el, a vallási fanatizmus csúcspontjaként minden húsvétkor maroknyi őrült keresztre feszíti magát.

Randevú kora reggel, elsőként Manila legnagyobb piacával és egymással ismerkedünk. Rajtunk kívül egy német házaspár és egy svájci párocska (a kicsinyítő képzőt mérhetetlen sóherságuk miatt aggatom rájuk) alkotja az amerikai névre keresztelt Jimmy által Ifugao tartományba vezetett csoportot. Róla már a legelején kiderül, hogy kedvenc étele a nemzeti eledelnek számító nyárson ropogósra sült malac (ez meg is látszik rajta) és kiváló humorérzékkel áldotta meg a sors. Manilát elhagyva termékeny síkságon vezet az út, az első számú termény természetesen a rizs. Hatalmas zöld kendő módjára borítják a réteket, az egyébként is szerény méretű aszfalt fél oldalát elfoglaló rizsszőnyegek között szlalomozunk. Reggel terítik ki a kévéket, a cséplés feladatát a buszok, teherautók kerekeire bízzák, így a legolcsóbb. Nem mintha sok jármű járna erre, a fő közlekedési eszköz a bivalypárosok vontatta, láncra fűzött szekérkaraván. Rizzsel tömött zsákokkal rogyásig rakva komótosan ballagnak, sietős dolga ezen a vidéken senkinek sem akad. Rizsmezők közepén, pálmaligetek között bújnak meg a bádogtetős hajlékok, lengedez a száradni terített ruha, alatta néhány satnya tyúk kapirgál. Velük a kutya sem törődik, legfontosabb háziállat a bivaly, ára egy jobb motorkerékpáréval vetekszik. Nem csoda: ezek a jámbor állatok elengedhetetlen kellékei a vízben álló rizsföldek megdolgozásának. Nagy becsben is tartják őket, minden falu fontos tartozékai a napi munka végeztével használatra fogott bivalyfürdetők.
Nagyjából százötven kilométer után megváltozik a táj arculata, csigavonalban tekergőzve kapaszkodunk fel a háromezer méter magasra vivő Dalton-hágó meredek kaptatóin. A csúcson méretes fehér kereszt, a második világháború véres harcaiban elesett Tizenhétezer filippínó, amerikai és japán katona emlékére állították. Rondább mementót aligha emelhettek volna, ám tövéből pompázatos panoráma nyílik: üde zöld fenyőerdők mögött a Kordillerák távoli, ködbe vesző vonulatai rajzolódnak. Nem messze innen, Banaue a hegyvidék első számú turisztikai központja. Az ugyancsak Banaue névre keresztelt Hotel fekvése szenzációs, teraszunkról a domboldalakra felfutott városra, a rizsteraszok fedte hegyoldalra látni.

Rizsterasz-éveket nem könnyű számolni. Az itteniek életkorát a különböző források ezer és háromezer év közé teszik, építőik minden bizonnyal a ma is itt élő ifugao népcsoport ősei voltak. Elképesztő a hegyes-völgyes tájon kőfallal vagy földsánccal körbevett, egymás fölé rakott teraszlabirintus, a legfantasztikusabbnak „Mennyekbe vezető lépcső” a neve. Úgy tartják, hogy Kabunyan, az Ifugao isten használta fokait arra, hogy időnként hozzánk, földi halandókhoz lelátogasson. Amikor a kilátópontról nézzük, amint az éji nyugvóhelyéről előbújó Nap sugarainak első pászmái sejtelmesen megcsillannak a teraszok víz fedte szélein, hajlamosak vagyunk hitelt adni a legendának. Ijesztő mélység fölött futó vékony betonszalagon kapaszkodunk felfelé, hamarosan elérjük Batad amfiteátrumszerű teraszait, melyek talán az összes közül a leghíresebbek: nagyjából száz „rizsemeletnyi” magasságban foglalnak el egy komplett hegyoldalt. Az ifugaók a mai napig az őseik által kialakított óriási lépcsősoron kertészkednek, az évezredek által jól bevált módszerrel: kézzel, kapával, sarlóval. Az öntözésről a természet, a hegyről lezúduló, csatornákon mindenhová elvezetett esővíz gondoskodik.
Bontoc a Hegyi Provincia tartományi székhelye méretes település, nagyjából húszezren lakják. A városias jelleget kőből épült templom, néhány étterem és az aránylag tetszetős küllemű múzeum biztosítja. A falakra aggatott fotókról gazdagon tetovált, fejbúbtól bokáig felékszerezett, kezükben dárdát és levágott emberfejet tartó félelmetes alakok merednek ránk. Pár évtizede a horror még valóság volt. A fejvadászat nem egyszerűen az ellenséges törzsek elleni támadást jelentette, egyben a legjelesebb sportnak számított. Valódi emberpróbának, aminek mestereit a legnagyobb tisztelet övezte, inspirálva ezzel minden fiatalt, hogy híres fejvadásszá cseperedjen. Maga a fejvadász-expedíció szigorúan szabályozott rituálék sokaságából állt. Rendszerint hajnalban támadtak, a diadalmas visszavonulást napokig tartó fesztivál követte. És ha az ellenség bosszúja esetleg az ünneplés alatt lesújtott, minden elölről kezdődött. Ma már nem kell tartanunk attól, hogy elveszítjük a fejünket. Az egykor rettegett Bontoc törzs területet benépesítő leszármazottai szorgalmas földművesekké szelídültek. Farmerban, pólóban túrják a földet, tradicionális öltözetüket kizárólag a fotózó turisták kedvéért öltik magukra. Egy igen különleges temetkezési szokásukat viszont a mai napig megtartották. A halottat, mielőtt a sírba tennék, rákötözik egy székre és kiültetik a ház elé, hogy mindenki lássa, s a szertartás napokig is eltarthat. Ilyen élményben szerencsére nincs részünk, inkább az eldugottabb falvakban dívik. A temetkezési tárgykörnél maradva, következő megállónk, Sagada környékének legfőbb nevezetességét a környező völgyek falára függesztett koporsók adják. Temetkezési barlangokat is hagytak hátra, bizarr képet mutat a töméntelen egymás hegyére-hátára dobált ősöreg koporsó. Több ezer rejtőzik még a hegy belsejében, hosszú kötelek segítségével tuszkolták őket a keskeny járatokba. Nem lehetett könnyű, mi üres kézzel, mégis ziháló tüdővel mászunk a misztikus barlangok világát rejtő magasabb régiókba. Észre sem vettük eddig, milyen égbe nyúló hegyláncok ölelik, mély völgyek szabdalják, éltes korú famatuzsálemek növik be az egész vidéket. Elvonta róluk figyelmünket a hely primadonnája, a rizs. Magában nem nagy szám, de amikor sok van belőle, az mindent ver. Neontól egészen a sötétig terjedő legzöldebb zöld, ami a Földön létezik.

Két napja bolyongunk a rizsa csodavilágában. Általában pirkadatkor rugdosnak ki az ágyból, mondják, el kell kapnunk a legoptimálisabb fényviszonyokat. Jól van ez így. Szabad délutánjainkon lesétálunk Banaue tarka piacára. Frenetikus sikert aratunk a gyerekek körében, csapatostul követnek, önként pózolnak fotóinkhoz. Nincs híján a hely hivatásosoknak sem, mármint fotómodelleknek. Csapatnyi idős ifugaó hölgy népviseletbe szépen beöltözve várja, hogy a turisták fotói révén vonuljon be az örök emlékezetbe.

Járművet váltunk a harmadik napon. A felhők szélei alatt, szédítő mélységű szakadékok fölött kígyózó utak kizárólag Jeepneyvel járhatók, vagy az is lehet, hogy a feeling kedvéért ültetnek bele. Az őspéldányok az amerikaiaktól származnak, akik a második világháború végeztével kellemetlen emlékeket és több ezer dzsipet hagytak az országban. Először ezeket pofozták ki, majd ugyanarra a kaptafára újakat kezdtek gyártani. Hogy hogyan változtak a konszolidált külsejű amerikai terepjárók ezekké a füstöt okádó csicsás teremtményekké? Íme a recept: végy egy, lehetőség szerint alig használt japán dízelmotort, turbózd fel, „mint állat”, a karosszériát pedig dekoráld ki a legrikítóbb színekkel, amit csak a képzeleted elbír. Presztízskérdés a sofőrök számára, hogy minél rikítóbb, giccsesebb legyen a kocsi, a hatás fokozása végett lámpakompozíciókat, antennaerdőt, külön erre a célra gyártott bádoglovakat rögzítenek rá. Nagybetűvel, a legfeltűnőbb helyre pingált nevük is van, megválasztása a tulajdonos leleményességét dicséri. A miénket Trianonnak hívják. Véletlenül sem az erre vetődött magyarokat akarja froclizni gazdája, mint mondja, a gyerekei keresztnevének kezdőbetűiből állította össze.
Lépcsősre vágott hegyek lábánál székel Banga-an, a Földkerekség legfantasztikusabb fekvésű faluja, paradicsommadár színes tollait idézik a nagy zöldségben a katlan aljában lapuló színes háztetők. Rizsteraszok szélein egyensúlyozva ereszkedünk alá, a katlanból a hegyek karéjára feltekintve a világmindenség apró mákszemének érzem magam. Az ifugaók cölöpökön álló kis házakban laknak, mozsárban őrölnek, fateknőben mosnak.

Épp oszlik a hajnali köd, eszeveszetten kattognak a masinák, mindenki búcsúfotót akar a lassan tisztuló égbolt alatt kirajzolódó, világcsoda teraszrendszerről. A tegnap este ifugao táncmulatsággal kezdődő folklórprogram folytatásaként úton Manila felé ajándékboltokat látogatunk. Van belőlük dögivel, tele faszobrocskákkal, melyeknek faragása a hagyományból csapott át háziiparrá. Mi mást, mint egy ébenfából faragott Bulult választunk. Kis szobrunk afféle istenség, akinek feladata a rizs védelme, hogy kitartson a következő aratásig, sőt arról is gondoskodnia kell, hogy még szaporodjon is a tároló helyiségekben. Ebédre rizslevest tálalnak, leghatározottabban „a földön már láttam, de még sose ettem” kategória. Ellentétben más ázsiai konyhákkal az itteni konyha nem tett szert világhírre, sőt mi több, a filippínók megőrülnek az amerikai típusú gyorsétterem-láncokért. Pechjükre nincs minden településen hamburgeres, ezért hívták életre a McDoland’s kamionokat. Szűkített menüvel járják a magaskultúrától elvágott közösségeket, kalóriát osztva minden rajongónak. Desszertnek balut következik, mely borzalmas színű tojásban 19 napos kacsaembrió chili szósszal megbolondítva. Esküdözhet Jimmy égre-földre, hogy minden bajra orvosságot ádó fehérjebomba, nem ízleljük meg. A nap eseményei között beszámolhatok még orchidea farmok látogatásáról, gyömbértea valamint halo-halo kóstolásról. A fülöpök imádnak nassolni mindenféle jóból, a fagylaltból, gyümölcsdarabokból, jégkásából mixelt édességspecialitás hallatlan népszerűségnek örvend. Közkedveltségét egyedül a karaoke-rajongás múlja felül. Még a legócskább lebuj látogatói is a sing along elnevezésű terrorszerkezet hathatós közreműködésével ütik agyon az időt. Megállíthatatlanul játssza a gép a kiválasztott zenét, a delikvens pedig mikrofonnal a kézben, hangosan óbégat.

Bohol a tizedik legnagyobb a 7107 fülöp sziget sorában, hírnevét a Csokoládédomboknak köszönheti. Persze nem csokoládéból készültek (már rég felfalták volna valamennyit), nevüket az őket borító, a január végétől májusig tartó száraz évszakban kiégő, ezáltal megbarnuló (elcsokoládésodó) fűtakaróról kapták. Harminc-száz méter magas, kissé kúpos, domború tetejű halmok, számuk állítólag pontosan 1268, aránylag kis, néhány ezer négyzetkilométeres területen csoportosulnak. A másik turistalátványosság a pápaszemes maki, a világ talán legviccesebb kinézetű állata. Törzsfejlődésileg valahol a félmajmok és a majmok között helyezkednek el a nagyjából öklömnyi méretű Szörnyecskék, amelynek különböző fajai csak itt, a Maláj-szigetcsoportban fordulnak elő. Legszembetűnőbb testrészük a szem, amely arányosan százötvenszer akkora, mint az emberé. Nappal az égvilágon semmit nem látnak – s mivel szemüket kizárólag a fejükkel együtt tudják elfordítani – többnyire vékony fatörzsekbe csimpaszkodva merednek maguk elé. Éjszaka annál aktívabbak, rovarokra vadásznak. Gondolom ezt meglehetősen nagy hatékonysággal teszik, ugyanis a testüknél is hosszabb, patkányszerű farkuknak köszönhetően akár öt métert is tudnak ugrani. Helybéli vezetőnk szerint a koboldmakikról modellezték a Csillagok Háborúja Yodáját. Akár igaz is lehet.

Manila, amennyiben létezne ilyen, tuti befutó lenne a Föld legrondább fővárosa cím elnyeréséért kiírt pályázaton. Pocsék, visszataszító, elviselhetetlen, és hogy légszennyezettségben világelső, az teljesen biztos. Az emberrel csurig töltve száguldozó jeepney-k láttán a tömegközlekedés örömeiről lemondunk, inkább látványosan az úttest közepére vetjük magunkat. Reményeink szerint meg is áll egy taxi. Nem először taxizunk, így megalapozottan jelentem ki: a manilai taxisok aljasságukkal emelkednek ki a világ bérkocsis társadalmából. A velük folytatott ádáz küzdelmeink során a barátságos fülöpökről dédelgetett illúziónk foszladozni látszik. Fényévnyire vagyunk a zöldellő rizsmezőktől, a boholi csokoládéktól.
A főváros valójában tizenhét város konglomerátuma. Igazi központja nincs, ha csak a történelmi negyed, az Intramuros, a fallal körülvett óváros nem nevezhető annak. Legrégebbi építmény az 1571-ben a spanyolok által felhúzott Santiago erőd, húgyszagú bástyái múzeumot, óriás golfpályát vigyáznak. Több száz évvel későbbről származik a szigetek legrégebbi temploma, a gyönyörű San Agustin katedrális és a Casa Manila. A 19. századi polgárházat eredeti bútorokkal zsúfolták tele, ugyancsak korhűre rendezett éttermében mariachi zenekar húzza a talpalávalót. Nagyjából ennyi, és pár fényesre víkszolt utca emlékezetet az egykor Kelet Gyöngyének titulált Manila nagyszerűségére.

Vissza

Manila

Manila

Boracay

Boracay

Ifugao

Ifugao