Guatemala

Guatemala az örök tavasz és a tüzet okádó vulkánok országa: a Csendes-óceán keskeny partsávja mentén, a Közép-Amerika gerincének nevezett, tűzhányók láncolatából álló Guatemalai-felföldön több mint harminc vulkán mered a mélykék ég felé. Közöttük a világ egyik legszebb tava, az Atitlan-tó szürkés víztükre csillog, környékét ősidők óta maja törzsek lakják. Az orchideákkal benőtt lombos fák árnyékában elsőrendű kávé terem, meseszép virágok ezrei tanúskodnak a szubtrópusi természet káprázatos sokszínűségéről. Guatemala az indiánok földje, a maja kultúra bölcsője: fenn, északon, El Petén áthatolhatatlan dzsungelének mélyén bújik meg a hatalmas romváros, Tikal, egykor a maják központja. A fehérek által behurcolt betegségek, de még a spanyolok fegyverei sem tudták kiirtani őket, így az ország mai lakosságának fele az ő leszármazottjuk, és szokásaik mindmáig alig változtak. A kétezer méter magasan fekvő Chichicastenango vasárnapi piaca messze földön híres, ilyenkor a kis indián falut elözönlik a környék ünneplőbe öltözött indiánjai, tarka ruháik színei birtokukba veszik az egész környéket. Adni-venni és imádkozni jönnek. A helyiek a maja hagyományok és a keresztény vallás érdekes keverékében hisznek. Templomaikban számunkra átláthatatlan rituálék zajlanak, megindító áhítattal celebrálják őket. Sok-sok éve gondolok vágyakozva a csodás kalandra a természeti szépségek és az ősi tradíciók világában, most mégis elátkozom a napot, amikor elhatároztuk, hogy végre nekivágunk. Pedig már a gépmadárban ülünk, és a kapitány éppen bejelenti, hogy késéssel indulunk Amszterdamba. Ez nem kevesebb, mint 14 órát tesz ki, nem csoda hát, ha kínunkban kitör belőlünk a nyerítés.
A metsző hidegben a hajnali égbolt pár kósza hópelyhet enged szabadjára. Aztán egyre szélesebbre tárja zsebeit, s a ferihegyi repülőtér lassacskán átláthatatlan hómezővé változik. Úgy tartják, a hóból a kevés is sok. A sok meg egyenesen rengeteg, nemzeti légitársaságunk számára pedig kezelhetetlen.
Reggel hatkor beültetnek a gépbe, úgy két óra múltával fölszolgálnak egy pohár vizet. Tíz óra táján pár renitens egyén a reggelit követeli, mire kiszállítanak. Pozitívumként értékeljük viszont, hogy elkezdenek túrni az első hóekék. Ekkorra már teljes a fejetlenség, háromóránként mondják be, hogy újabb három órára lezárják a repteret. Az egyéb légitársaságok utasainak étel-, és italjegyeket osztanak, mi, Malév utasként semmit nem kapunk. Négy óra táján a Malév pultnál igen határozott hölgy tudatja az utazóközönséggel, hogy az összes csomagot kirakták a gépből, szedjük össze, és mindenki menjen amerre lát. Aki nem olyan szerencsés, hogy hallótávolságon belül tartózkodik, még Amszterdamban sincs halvány fogalma róla, vajon hol lehet a feladott csomagja.
Kilométeres sorok tekeregnek, felállítják a televíziós kamerákat. Valaki tudni véli, hogy a „B” terminál Malév irodájában nem várnak túl sokan, páran átvonulunk. Két órát tipródok a sorban, mire megtudom, hogy reggeli járatunkat hivatalosan nem törölték, így nem írathatom át a jegyeket. A számítógép azonban jelzi, hogy ebben a másodpercben nyitják meg a repteret. A gépünket meg kiírták indulásra, úgyhogy lóhalálában rohanunk az „A” terminálra. A kijelzőkön semmi információ, a bennfentesek szerint mindjárt startol a gép, nagyon kell sietnünk. A tempót lassítja, hogy mindenkinek meg kell innia az összes piát, amit a Duty Freeben beszerzett. Mert hiába van a rendelkezésnek megfelelően a nejlonzacskó légmentesen lezárva, nem viheti vissza. Félrészegen ücsörgünk még vagy két órát a gépben, aztán valóban nekilódulunk. Hiába: a vis major, az vis major. Az égiekkel nem könnyű felvenni a harcot.

A régi főváros, Antigua történelme katasztrófák sorozata. A büszke nevű Santiago de los Caballeros de Guatemalát, miután Hernán Cortés megbízásából rabolva és gyilkolva végigsöpört Guatemala hegyvidékén, Pedró de Alvaró mexikói konkvisztádor 1527-ben az Agua-vulkán lábánál alapította. Ez lett a veszte: 1591-ben egy hatalmas kitörés nyomán kiöntött a krátertó, és az iszaplavina maga alá temette a várost. Két évvel később, azonos néven ismét felépítették, ezúttal kissé északabbra. A közép-amerikai főkapitányság fővárosaként az ezt követő 230 évben élte virágkorát. Jelentőségét az 1773-as pusztító földrengés után veszítette el, mely arra kényszerítette a lakosságot, hogy elhagyja a nagyrészt romba dőlt fővárost, és ötven kilométerrel odébb építsen másikat, a mostani Guatemalavárost. Akkoriban alig néhány ember maradt Antiguában, utódaikat a soron következő, 1817-18-as földrengés űzte el. Akadtak dacos családok, akik visszatérve újjáépítették otthonaikat, de a hajdanvolt fővárosba soha nem tért vissza igazán az élet. Napjainkban valami különös átmenetet képez a valódi város és a turistalátványosság között, éppen ez adja egyedülálló atmoszféráját. Koloniális házaival, a spanyol gyarmati időkből származó romos mézeskalácstemplomaival, a fölé tornyosuló tökéletes tűzhányókúpok látványával Antigua kiérdemli, hogy egész Latin-Amerika legszebb városának titulálják. A vakító napfényben fürdőző Plaza Real, a régi királyi főtér leginkább élő múzeumhoz hasonlít. Közepén barokkba öltözött szökőkút csorgatja vizét, körötte a város legjelesebb épületei állnak. A szűk, macskaköves utcákon útnak indulván az embernek az az érzése támad, mintha egy hatalmas ékszerdoboz nyitná föl fedelét. A kétszintesnél soha nem magasabb, tarkára mázolt épületek között lépten-nyomon felsejlik a múlt. Ledőlt udvarházak, összeomlott paloták, porig rombolt templomok és katedrálisok tanúskodnak Guatemala réméről: a földrengésről. A számos templom, a legtöbb koloniál barokk stílusban épült, a 17. század végén alapított egyetem, az 1660-ban felavatott nyomda arról árulkodik, hogy a régi főváros kultúráját elsősorban a katolikus egyház határozta meg. Az utcák képét az udvarházak megkopott pompája, díszes ablakrácsok, míves kopogtatók, az ódon falakról aláomló bougainvillea-folyamok teszik egyedivé, amit a népviseletbe öltözött maják színesítenek tovább.

Napokig el lehetne bóklászni a megunhatatlan Antiguában, de vár ránk az ország legnagyobb látványossága, a maják talán leghíresebb romvárosa Tikal. Az út hosszúnak és fáradságosnak ígérkezik, kétszemélyes expedíciónk volánt kezelő tagja kicsit morgolódik. Hiába forgatjuk a térképet, Guatemala nem bővelkedik aszfaltozott utakban, amelyek lehetővé tennék Guatemalaváros megkerülését. A fővárosban közlekedni pedig maga a borzalom: útjelző táblák elvétve, megállíthatatlanul hömpölyög az autófolyam. Háromórányi bolyongás után is csak taxi felvezetéssel tudjuk a kivezető útra verekedni magunkat.
A következő nagyváros Coban, Guatemala szívében. A környező táj gyönyörű, érdekes egyvelege a déli felvidék megművelt hegyeinek, valamint az északi őserdők érintetlenségének. A város kevésbé. Ráadásul engesztelhetetlenül ömlik az eső, könnyű szívvel hagyjuk magunk mögött. Egy ideig a hegygerincen visz az út, mindkét oldalon gyönyörű, élénkzöld völgyek húzódnak. A síkságra érve sokasodnak a falvak, a jobb módúak hajlékai átmenet nélkül keverednek a szegényebbekével. A házak országszerte csaknem lapos tetejűek, épp csak kicsit lejt a tető két oldala. Iszonyú bőségben fordulhat elő bádog errefelé, mert majd’ mindegyik házat ez fedi, a maradékot pálmalevéllel borítják. Ettől aztán kicsinek és szerénynek tűnnek, környezetüket viszont gondosan rendben tartják. Elengedhetetlen szériatartozékuk a parabolaantenna, a pálmák ágaihoz erősített kötélen vastag füzérekben száradó ruha. Iskola a legapróbb faluban is van, egyenruhás gyerekekkel, környékükön méterenként üzemelő fekvőrendőrrel. Igazi rémei az autós társadalomnak, járműbarát példány nemigen létezik. Vagy túl magas, vagy túl meredek, alig bírunk rajtuk átevickélni. Épp jókor, sötétedés előtt kelünk át a zavaros folyón nyekergő rozoga kompon, s két óra múlva már Floresben is vagyunk. El Petén tartomány fővárosa a Petén Itza tó szigetén székel. Tetszetős fekvésén kívül látnivaló nemigen akad, de ha akadna se’ fordítanának rá a turisták túl nagy figyelmet. Mindenki a 30 kilométerre lévő Tikalba igyekezvén gyorsan robog át rajta.

Közép-Amerika népei közül a maják rendelkeztek a legfejlettebb kultúrával. Több mint hétszáz hieroglifából álló írást szerkesztettek, precíz csillagászati megfigyeléseik alapján olyan naptárt és számrendszert dolgoztak ki, amely sokkal pontosabb volt, mint a korabeli Európában használatos. Kifinomult, választékos művészetet hoztak létre, mégis az övék az egyetlen olyan fejlett kultúra Amerika földjén, amelyet a spanyol hódítók nem ismerhettek meg teljes pompájában. A 16. századra városaik többsége már romokban hevert, elnyelte az őserdő. Nem történt ez másként Tikal esetében sem. A történészek szerint a Kr. e. 700 körül maja telepesek vertek itt tanyát. A lakosság az évszázadok során mintegy százezer főre duzzadt, a település az egyik legnagyobb kultikus központtá nőtte ki magát. Impozáns építményei a klasszikus maja korban, a Kr. u. 300-900 között épültek, a 20 négyzetkilométeres városnak akkoriban feltehetően 3000 építménye volt: a lakóépületek között piramistemplomok és paloták magasodtak, az épületek falait festmények és domborművek díszítették, a tereken szobrok álltak. Csaknem 1600 évig lakták, majd hirtelen elhagyták, és csak egy évezrednyi elfeledettség után találtak rá.
A Nemzeti Park bejáratánál a maják szent fája, az égig érő Ceiba „üknagyapa” fogad. Korát senki nem tudja pontosan megbecsülni, méretei (70 méter magasra nőtt, lombkoronája 6 méter szélesre tárul) alapján érdemelte ki a „Nemzet Fája” címet. A hatalmas kiterjedésű romterület központja a Nagy tér az Akropolisszal, egyéb piramisokkal, palotákkal. Tetejükre jutni iszonyú meredek kőlépcsőn, vagy a melléjük ácsolt, nem kevésbé meredek falépcsőn, lefelé leginkább seggen csúszva lehet. A hajdanvolt város legmagasabb, IV. piramis (Kétfejű Kígyó temploma) névre hallgató, felettébb karcsú építménye messze kiemelkedik az őserdő faóriásai közül. Hetven méter magasra nyúlik, s ezzel a Kolumbusz előtti Amerika legmagasabb épülete volt. Bár a piramisok környékét megtisztították, az emlékművek között a sűrű dzsungelben vezet az út. A fákon majmok ugrálnak, időnként felbukkan egy-egy gyönyörű tollazatú madár, a talajon levélvágó hangyák masíroznak. Viszonylag kevés a turista, csupán az őserdő hangjai törik meg a csendet, zavartalanul lehet kóborolni az ezeréves piramisok között.

Poptun, városnak aligha nevezhető település, félúton Flores és Rio Dulce között. A távolság mindössze százvalahány kilométer mindkét irányba, mégis ragaszkodom hozzá, hogy itt térjünk nyugovóra. Behurcolkodunk az egyetlen valamirevaló szálláshelyre, nagyképűen akár bungalóhotelnek is nevezhetnénk. Zöldellő kertben állnak a lakok, a 12-es számozásút kapjuk. Előkelő hely, karnyújtásnyira tőlünk (ahogy elnézem, idestova tíz éve) épül a medence. Mindenfelé kavicshalmok meredeznek, műanyagcsövek hevernek, eddig a medencetest betonozásáig jutottak. Nekünk édes mindegy mikorra készül el, úgysem várjuk meg. Amúgy is így estefelé drasztikusan lehűl a levegő, inkább meleg zuhanyra vágyunk. Első látásra a tusoló megrázó élmény. A zuhanyrózsa fölé a csőre rávezetik az áramot, és ha kinyitjuk a csapot, fölmelegíti a vizet. Más kérdés, hogy szabályozni azt nemigen lehet, így aztán vagy langyos, vagy tűzforró. Elég hátborzongató ötlet, de úgy tűnik bevált, mert nem hallottunk róla, hogy valakit agyoncsapott volna.
Bungalónk előtt fejenként két téglán ücsörögve kerül sor a nagy vallomásra, hogy miért ragaszkodtam olyan elszántan Poptun városához. Ebédre várva a Lonely Planet útikönyvet lapozgattam, mely vastagon bekeretezve helyezi kilátásba, hogy Rio Dulce környékén állig felfegyverzett bandák ki fognak rabolni. Többször tapasztaltam, hogy ez a könyv a „jobb félni, mint megijedni” mottójára épít, vagyis a legapróbb részletekig felkészíti használóját minden elképzelhető szörnyűségre, ami csak érheti. Retteg, hogy szervezett bandák kirabolják az autót, a hegyi ösvényeken bóklászó vándort fegyverrel beszélik le arról, hogy ragaszkodjon értéktárgyaihoz, melyeket viszont nem érdemes a panzióban sem hagyni, mert ott meg a tulaj rámolja ki a széfet. Pár éve Kambodzsa kapcsán például azzal riogattak, hogy az egykori vörös khmerek, rendőrökké avanzsálva nappal a rendet vigyázzák, éjjel részegen lövöldöznek. Nos, ott senki nem lődözött, ámbár itt mégiscsak lehet valami igazság a dologban. Köztudott, hogy e vidék közbiztonsága a legrosszabb az országban. Nem véletlenül szolgálnak ki sűrű rács mögül a legtöbb boltban, állnak talpig felfegyverzett vitézek a bankok, középületek, éttermek és hotelek előtt.

Hét árgól tűz a Nap, pálmák lengedeznek, virágok virulnak, pillangók szállnak, még a helyi temető is illeszkedik a trópusi idillhez. A sírokat harsány színekre mázolt lapos kövek borítják, némelyik virágokkal, masnikkal megrakva úgy fest, akár egy gusztusosan becsomagolt bonbonos doboz. A közvetlenül az Izabal-tó partján szerénykedő El Castillo de San Felipe Rio Dulce egyetlen műemléke, 1652-ben az angol kalózok elrettentésére állították. Alacsony, bár masszív falaival, néhány ágyújával, zömök tornyaival nem tűnik valami bevehetetlennek, s ezt az angol martalócok is bebizonyították. 1686-ban elfoglalták és börtönt rendeztek be a vastag falak között. A következő század végén, mielőtt elhagyták, a biztonság kedvéért fölgyújtották. 1956-ban tisztességesen helyrepofozták, napjainkban múzeumként üzemel.
A főutca egy óriási élelmiszerpiac. Művészi kupacokba rendezett gyümölcsök, zöldségek, hatalmas alumíniumedényekben rotyognak a gusztusos és kevésbe gusztusos étkek. A tortillaüzemek a mellékutcákban kaptak helyet, helyesebben szólva félig az utcán ügyködnek. Környékükön állandó háttérzaj az ütemes tapsikolás, ahogyan az asszonyok a tésztát lapogatják. A tortilla Guatemalában alapétel, mondhatni, a kenyér. Kukoricalisztből, kevés zsiradékkal gyúrják, vékony kerek lapokat formáznak belőle, végül nagyon forró vaslapon kisütik. Úgy jár a kezük, akár a motolla, nem győzöm csodálni őket. Felfoghatatlan, hogyan tudják a hihetetlenül vékony tésztát gyűrődések, szakadások nélkül a platnira vetni. Fogyasztani forrón érdemes, mert ha kihűl, nyúlóssá, ehetetlenné válik.

Az Izabal-tó vízét a Dulce-folyó vezeti el a Karib-tenger partján álló Livingston városkába, mely egy nagyobb halászfalu a folyó torkolatánál. Kizárólag vízi úton közelíthető meg, a szárazföldi bejutást magas hegyek és sűrű erdő akadályozzák. Livingston érdekes városka, leginkább etnikai összetételét illetően, ugyanis nem maják, hanem a „garifuna” (más néven zambó) népcsoport lakja. Nem hiteles források szerint úgy esett, hogy a 16. század közepén zátonyra futott két rabszolgahajó afrikai rakománya, s ha már ide vetette őket a sors és a tenger szeszélye, összemelegedtek a karibi őslakosokkal, s világra jöttek az első garifuna gyerekek. A nagyjából 600 ezer főt számláló népcsoport zöme Hondurasban, Belizében él, külön nyelvük, sajátos zenéjük, gyors ritmusú, egyedi táncuk (punta) és nagy öntudatuk van. Valóban sötét a bőrszín, méretesebb, mozgékonyabb a leányok hátsója, sokan hordanak raszta frizurát, rikítóbb színekkel vannak kikenve a deszkaházak falai. És sokkal drágábbak a vendéglők árai. Elvégre mindent a vízen kell ideszállítani. És a Karib-tenger? Nincs fehér föveny, nincs azúrkék víz, csupán néhány kókuszpálma árválkodik a parton. Livingston egész fürdőzésre alkalmatos partszakasza jószerivel kétabrosznyi helyet tesz ki. Guatemalának ez a keskeny, nem éppen szemet gyönyörködtető sáv jutott.

A Rio Dulcétól nagyjából 80 kilométerre lévő Puerto Barrios kikötőjét a banán tette naggyá. Miután a 19. század közepén az indigót és bíborfestéket szinte egyik napról a másikra kiszorították a szintetikus festékek, Guatemalának más exporttermék után kellett néznie. Kakaó-, és kávétermesztésbe fogtak, az igazi megoldást azonban a banán jelentette. A 20. század elején nagyarányú banántelepítésbe kezdtek, az első ültetvények a Motagua folyó torkolatánál, Puerto Barrios közelében létesültek. Jamaicából fekete munkaerőt hoztak, a banánültetvények hamar ellepték Kelet-Guatemala forró síkságait, s Barriosból hipermodern banánkikötő lett, vasúti összeköttetéssel az ültetvényekhez és a fővároshoz. A katasztrófa 1930-ban következett be: valamilyen növényi betegség miatt terméketlenné váltak az ültetvények, az amerikai tulajdonos, az United Fruit Company áthurcolkodott a Csendes-óceán partjára, ott teremtette meg új birodalmát. Időközben a Puerto Barrios környéki banánfák szépen rendbe jöttek, amerre a szem ellát, mindenfelé banánültetvények. Minden egyes érő banánfürtöt gondosan kék fóliába tekernek, úton-útfélen árusítják a félméteres banánfürtöket. Hogy magát a kikötőt mennyire viselte meg a banánválság, soha nem tudjuk meg, tíz kilométernyi kamionsorban való araszolást megunva visszafordulunk. Úgy döntünk, inkább adunk a maja kultúrának még egy érdeklődő kört, elkocsikázunk a közeli Quiriguába.
Az ősi maja városból a híres faragott oszlopsoron, közöttük a maja világ legmagasabb, 8 méteres sztéléjén kívül egyetlen kődarab nem maradt. Fantasztikusak a dúsan faragott homokkő oszlopok, azonban a harmadik után már mindegyiket egyformának látom. Helyettük a méretes téren terpeszkedő famatuzsálemek kötik le figyelmemet. Fő attrakcióként színre lép egy quetzal (kecál), a régi Közép-Amerika szent madara, Guatemala nemzeti jelképe. Tolla a maja időkben fizetőeszköz gyanánt szolgált, ma is a nemzeti valuta neve, az ország zászlajának, címerének központi alakja. Fogságban igen hamar elpusztul, ezért is vált a gyarmati időszakban a szabadság szimbólumává. A piros hasú, zöld hátú, hatvan centis farktollazattal pompázó hím, színein kívül egészen egyedülálló repülési technikával (merthogy függőlegesen is tud) igyekszik elkápráztatni a jóval szerényebb küllemű nőstényt.

Chichicastenango, avagy „Chichi”, ahogy a helyiek nevezik, a quichék, egy hatalmas maja törzs gazdasági és vallási központja, itt találták meg a Popol Vuh-t, a teremtésről és a hegyi maják történelméről szóló feljegyzést. Az „indián biblia” 1554 és 1558 között íródott és a prekolumbián maja népek kultúrájának egyik legfontosabb forrása. Chichi a hét öt napján, a környező településektől semmiben nem különböző álmos indián falu, csak piacnapokon, csütörtökön és vasárnap ébred fel, valóságos nagyvárossá válik. Ideális időpontban, szombaton kora délután érkezünk, a piactértől egy köpésre kapunk is szobát. Döbbenten nézzük, amint a helyiek a szomszéd helyiségbe több tucat duzzadó zsáknyi árut cipelve berendezkednek.

A piactér központját képező Szent Tamás (a falu védőszentje) templomot 1540-ben dominikánus szerzetesek egy régi templom helyére emelték. Ebből csak a főkapuhoz vezető kőlépcső maradt: 18 foka a régi maja naptár egy-egy havát szimbolizálja. A lépcsősor tetején maja asszony serénykedik: áldozatul az ősi, „pogány” isteneknek kopálgyantával táplálja tüzet. Az illatos füsttől a környező világ misztikus félhomályba burkolódzik, a templombelsőbe dallamos zene hívogat. A hívek, a gitártól kezdve a pánsípon át a xilofonig terjedően felszerelkezett zenekarhoz, és a falu aprajából-nagyjából verbuválódott kórushoz csatlakozva a keresztény szentek szobraihoz imádkoznak. A hosszú templomhajó közepén egyenes sorban emelkedő, virágszirommal teleszórt kőemelvényeken pislogó gyertyák jól megférnek az isteneknek áldozatul felajánlott tojással, pálinkával, Coca-Colás üvegekkel.
Dugig vannak a padsorok, az emberek összébb húzódva szorítanak nekünk helyet. Egyik oldalunkon, anyja hátára kötözve kicsi gyerek békésen szunyókál, a másikon öreg néni folytat heroikus küzdelmet a feje tetejéről állandóan a földre hulló népviseleti „abrosszal”. Sok-sok kilométert gyalogolhatott eladásra szánt portékáját cipelve, nem csoda, ha feje percenként bicsaklik le. Nem sokat értek a prédikációból, és valószínűleg a spanyol nyelvet alig beszélő indián hívek nagy része sem, a pap nem is ereszti hosszú lére mondanivalóját. Viszont jó sokat énekelnek, azon kapom magam, hogy velük együtt dúdolok. A szertartás végén az emberek kezet fognak, összeölelkeznek, minden jót kívánnak egymásnak. Még minket, gringókat is szertettel vállon veregetnek. A mise végeztével kiáramlik a tömeg, s a templom köré vontatott mozgókonyhákhoz telepszik. Hogy a lelki feltöltődés után testük táplálásáról is gondoskodjanak.

A vasárnapi piac lefegyverző, amilyennek az útikönyv ígéri. Az apró hegyi falvakból folyamatosan leáramló indián nők színpompás viseletükben – fejükön csomag, hátukon batyuban kisgyerek -, mintha a régmúlt időkből jönnének elő. Hogy a fényképezés általános tarifája öt quetzalt kóstál, már a legapróbb gyerekek is tudják, szurtos ujjacskáikon mutatják. A szép számban jelenlévő turista ellenére a piac valójában mindmáig indián, ugyanúgy, mint a quichéknak a Szent Tamás templom füsttel és virágárusokkal borított lépcsőjén egész nap zajló rítusai. Dúsan hímzett, tarka fejékükkel, a földig érő fekete lepelből előtűnő ropogósra keményített fehér inggallérral kosztümös filmbe illenének a sugarakkal körülvett, Napra és katolikus keresztre egyaránt hajazó, hosszú bot végére erősített jelképet, apró csengettyűt rázva körbehordozó férfiak.
Pascual Abaj a falutól nem messze, az erdő mélyén található apró maja kegyhely. Állandó rablásokról szól a fáma, félelmetes híre miatt sokan rettegnek megközelíteni a több mint 2000 éves áldozóhelyet. A feljáratnál működő, szertartásokhoz használt maszkokat gyártó üzem remekeit nézegetve mi is vacillálunk, mikor az egyik álarcfestő inas felajánlja, hogy elkísér. Néhány ellenségeshez közeli pillantásból kiderül, a turistát valóban nem szívlelik a kegyhely közelében. Éppen élelmiszer-, alkohol-, és cigarettaégetés folyik, de kísérőnk elsuttogja, hogy olykor élő állatokat is a szent kőhöz vezetnek. Hihetetlen látvány, ahogy az indiánok ősi nyelvükön kántálnak Földanya tiszteletére. Örülünk, hogy megtűrnek, az amúgy nem túl hosszú ceremónia végéig.

Avulkánokat megülő sűrű felhőket az enyhe szellő behajtja a krátertó fölé. Aztán fokozatosan eloszlatja őket a mögülük egyre szemkápráztatóbban kitörő napsugár. Nem marad más belőlük, csak egy-egy úszógumi a hegyóriások derekán. A három vulkán, az Atitlán, a Tolimán és a San Pedro lábánál a kék minden árnyalatában pompázik az Atitlán-tó vize, fenséges látvány, ahogy visszatükröződnek benne a tavat körülölelő tűzhányók. Környékét ősidők óta maja törzsek lakják: a legnépesebb a quichékkel rokon tzutuhil. Nehezen megközelíthető falvaikban valamikor bátran ellenálltak a spanyoloknak.

Először San Pedro la Lagunában kötünk ki. A helybéli utasok hatalmas batyuk alatt roskadozva szédelegnek föl a meredek kaptatón, minket rögvest körbefognak a taxisok. Értésükre adjuk: köszönjük, nem kérünk belőlük, váltásképpen egy csapat gyerek érkezik. Az egyik a cipőnket akarja kipucolni, a másik valami édességet eladni, a többiek csak koldulni jöttek. A drogárusok különítményétől a legnehezebb megszabadulni. Nem értik, hogy minek jöttünk ide, ha nem kell marihuána. A városka Közép-Amerika legismertebb bohémtanyája, tele van nyelviskolával, olcsó hotelekkel. A helybélieknek templomokkal, a turistáknak meg drogokkal. Santiago Atitlán, a tó körüli indián települések legnagyobbika. A kikötőben a halászok teknő alakú lélekvesztői ringanak, a parton néhány asszony gyengéd erőszakkal próbál az érkezőkre kézimunkát rásózni. Elbaktatunk a tetszetős katedrálishoz, megütközve bámuljuk a piacon a hihetetlenül élénk színekre festett kiscsirkéket, majd teljes erőbedobással elkezdjük felkutatni Maximónt. A helyi bálvány minden esztendőben másik házban „lakik”, így csak az erre szakosodott suhancok segítségével lehet rátalálni. A belépő pár quetzal, plusz valami áldozat, leginkább dohány vagy pálinka – amit Maximón szeret. Ennek fejében szemügyre vehetjük a métermagas fabálványt, amelyet kinézete alapján egy ötéves gyerek faragott. Viszont van rajta kalap, vagy négy ing, jó sok nyakkendő. Alatta egy pár papucs – hogy lába is legyen – szájából egy vastag szivar kandikál, ezt állítólag minden reggelre elfüstöli. Mellette egy duó bazsevál, a háttérben a háztulaj köntösben dohányozva várja, hogy a gringók a kezébe nyomják a szeszt és a zsozsót. Ha váltópénz kell, az sem probléma. Maximón zsebei tele vannak tömve bankjegyekkel.
A meredeken a tóba szakadó hegyoldal pöttyözve van tarka házakkal, Santa Cruz la Lagunába érkezünk. Egyetlen ajándékbolt, magaslaton hófehér templom, előle fenséges kilátás a tóra. Minden nő népviseletet hord, legyen akár öreg, akár fiatal, errefelé a kék a divatszín. Néhány idős férfi is népviseletben feszít, tradicionális öltözetük inkább mókás, mint mutatós. Vastag gyapjú ing, csicsás halásznadrág, a cowboykalap természetesen kötelező. A kőhajításnyira lévő Santa Catarina Palopó-ba már autóval, elsősorban vacsorázni jövünk. A falu közepén, festői zöld hegyek előterében templom hófehérlik, a tópartra vezető utcácskán asszonyok szőnek. A szövőkeret egyik végét a kerítéshez erősítik, úgy két méterre tőle a sarkukon ücsörögnek. Derekukat széles bőröv fogja körül, mely a has felöli oldalon foglalja keretbe a művet. Nem tudom, meddig bírják ebben a pózban, de kegyetlen munka lehet. És nem ám tenyérnyi, hanem akár két méter hosszú, fél méter széles, elképesztő színvilágú remekművek kerülnek ki a kezük alól. A tóparti étteremben feltálalt rák fenomenális, a naplemente színei szürreális világot festenek, elégedetten tekergünk vissza Panajachelbe, az Atitlan-tó turisztikai fővárosába.

Guatemalavárosra egy fél napot szánunk, s ez bőven elegendőnek is bizonyul. Nem mondhatni guatemalai élményeink betetőzésének, de nem is olyan pocsék, ahogyan első pillantásra feltételezzük. Miután (egy rossz szóval nem illethetjük), bérelt autónktól megszabadulunk, taxival a Plaza Mayorra hajtatunk. A spanyol építészet klasszikus példáját a főváros legimpozánsabb épülete, az ikertornyú Metropolitana Katedrális és a Nemzeti Palota uralja. Mindkettőt többször átépítették az utóbbi száz évben, mivel a földrengések erősen megrongálták őket. Van szökőkút, galambok, jégkrém-, és gyümölcsárusok, de sör az bezzeg nincsen. Maradhattak volna kicsivel tovább a spanyolok, lett volna még mit tanulni tőlük: például azt, hogy minden főtérhez csapolt sör dukál.
A harsány színekben virító koloniális épületekkel tűzdelt, széles úton ballagunk tovább. McDonald’s és társai hívogatnak betérésre, ám mi búcsúvacsoránkhoz tradicionális éttermet keresünk, és nagy sokára egy mellékutcában eldugva meg is találjuk. Sűrű rács védi az utcafronton az ablakot, az étel finom és a tulaj nagyon szívélyes. Nem kevésbé a benzinkút alkalmazottja, aki, miután előre perkálunk, hajlandó kiadni az ablakrácson néhány doboz sört. Nejlonszatyrokkal szerelkezve érjük el az Igazságügyi Minisztériumot, ennek környéke fővárosi sétánk legmókásabb élménye. A 21. század tizedik évében, az internet korában, százfőnyi legénység püföli az utcán az őskori írógépeket. Ahogy meg tudjuk ítélni beadványokat töltenek ki a kevésbé képzettek számára. Mankó gyanánt a tudatlanoknak az utca túloldalán, a kizárólag zöld műanyaggal fedett bódékban fénymásolt jogszabály-gyűjteményeket árusítanak. Az Eiffel-torony kicsinyített másánál föladjuk a további szépségek keresését, az estét a panzió virágoktól illatozó udvarán töltjük.

Reggel a reptéren dejavu érzés kerít hatalmába, kiírják, hogy a gépünk három órát késik. Itt azonban adnak a morálra, kávét, üdítőt, szendvicset, édességet osztanak. Éppen időben startol a gépmadár, hogy Houstonban fussa időnkből tenyérnyomatunkkal és bágyadt tekintetünkkel Amerikának adózni. Mindössze három órát kívánunk az Ígéret földjén tölteni. Azaz nem kívánunk, de muszáj, hiszen rajta át vezet a hazaút. Normális esetben ilyenkor beterelik egy tranzitnak nevezett helyiségbe az utast, aztán ha eljő az idő, utazik tovább. Nem így Amerikában. Oda vízum kell, három órára is. Amerika erőnek erejével „bevándorolni” kényszerít olyanokat, akiknek eszük ágában sincsen. Mindegy. Bevándorlunk. Megiszunk néhány korsó „Bud”-ot, és már vándorlunk is tovább.
Pár kegyetlenül hideg óra a Scipholon, 3 Eurós teával próbáljuk fűteni magunkat. Végre Ferihegy! Dögfáradtan húzzuk csomagjainkat. A vámos gyanúsnak talál, persze megállít. Hol jártak? – hangzik a szigorú kérdés. Guatemalában, Hondurasban – válaszolunk szerényen. Szobrot, érmét, szőttest hoztak? Nem. Akkor minek mentek oda? Mi a büdös nyavalyát lehet erre a válaszolni

Antigua Guatemala

Antigua Guatemala

Flores

Flores

Tikal

Tikal

Rio Dulce

Rio Dulce

Quirigua

Quirigua

Chichicastenango

Chichicastenango

Atitlan tó

Atitlan tó

Guatemalaváros

Guatemalaváros