Hongkong

A repülőtéri expresszvonat alig harminc perc alatt repít a város közepébe, ahol szobát foglaltunk. Hihetetlen mi minden fér el nagyjából hat négyzetméteren. Ágyak, éjjeliszekrény lámpával, kisasztal színes tévével, zuhanyfülke és a portán beszerzett légbefúvó. Ezt a radiátorok teljes hiányára, valamint a tizenegy fokos külső hőmérsékletre tekintettel fűtés céljára hasznosítjuk. Csendes eső veri az ablakot, bízom benne, hogy másnapra az időjárás megváltozik. Így történik. Szakadó esőben, nagy lendülettel és metróval vágunk neki reggel Hongkong felderítésének. Megállás nélkül lüktet a föld alatt az élet, a hongkongi metró az egyik legjobb a világon. Olcsó, gyors és mindenhova elszállít. Nem csoda, ha naponta hárommillió ember tuszkolódik az idegtépő emberáradatban. Sokat nem javul a helyzet az utcára érve sem, irtóztató a gyalogos forgalom, a fél emberiség jön szembe velünk. Mert Hongkong a jóslatokkal ellentétben továbbra is zsúfolt, nem „zárt be” mint ahogy azt sokan hangoztatták. Sőt mi több, jobban virágzik mint valaha.

Azzal kezdődött, hogy a 19. század elején a brit Kelet-Indiai Társaság új piacot keresett az Indiában megtermelt ópium számára. Kínára esett a választás, ám a hivatalban lévő császár hallani sem akart az „idegen mocsok”-ról. Maradt az ősidők óta bevett módszer, a fehér port csempészték. Kanton volt az egyetlen város melynek kikötőjében idegen hajó horgonyt vethetett, öblének egy lakatlan szigetéről dzsunkákkal szállították tovább. A vita, amelybe a dolog torkollott, első ópiumháború néven vonult be a történelembe. Karba tett kézzel intézte el a brit haderő a rozoga bárkákból álló kínai védőflottát, a Gyöngy-folyó torkolatánál székelő, 75 négyzetkilométernyi Hongkong sziget angol kézre került. A háborút egy évvel később, az 1942-ben megkötött nankingi szerződés zárta le, mely a Hongkongtól valamivel nagyobb Lantau szigetet is a brit korona uralma alá helyezte. Jó másfél évtized múlva a hódítók a Hongkongtól egy keskeny földszorossal elválasztott Kowloon-félszigetet is megkaparintották. 1898-ban az angolok 99 évre vették bérbe Kínától az elfoglalt földdarabokat, melyekhez hozzácsaptak még több mint 200 apró szigetet, valamint Kowloon nyelét, mely az Új Területek nevet kapta.
Az egy híján száz év csak lejárt, 1997. július elsejétől nem brit lobogót lenget itt a szél. Rátenyerelt a vörös Kína Hongkong felhőkarcolóira. Igaz, csak fél tenyérrel, Kína szerződésben vállalt kötelezettsége az ”egy ország két rendszer” elv értelmében további fél évszázadon át Hongkong kapitalista mivoltát megőrizni. A brit korona elvesztett ékköve különleges közigazgatású régió, önálló törvényrendszere, pénzneme, zászlója, beutazási szabályai vannak, még baloldali közlekedését is megtartotta.

Hongkong valójában nem egy város. Ami a térképen csupán egyetlen pont, a valóságban kisebb-nagyobb szigetek sokasága a Gyöngy-folyó torkolatvidékén, valamint egy félsziget – ezt hívják Kowloonnak -, mely a minibirodalmat a szárazföldhöz kapcsolja. Hongkong sziget északi partvidékét a brit időkben Viktóriának nevezték, ma a régió pénzügyi politikai szívének számító negyed Zhongqu (Central) néven fut. Központja a Statue (Szobor) tér, ezt veszik körbe Hongkong legjellegzetesebb épületei, zömében üvegfalú hipermodern felhőkarcolók, pálmafás, szökőkutas plazák. Úgy nézem, hogy az építészek fantáziáját aligha béklyózhatták holmi anyagiak, annál nagyobb úr errefelé a feng shui.
Az öt „sárkányvonal” összefolyásánál betonlábakra állított Hongkong-, és Shanghai Bank az egész város legkedvezőbb feng shui kisugárzású épülete. Azt tartják, aki megdörgöli az épületegyüttest őrző oroszlánok mancsát, szerencsével jár. Dörgölöm hát bőszen, s láss csodát, kis időre bezárulnak a könyörtelen égi csatornák. Ennél többet az állatok királya nem tud elintézni. A környéket, szédítő, 70 emeletnyi karcsúságával uraló Bank of China Tower kék üvegtornya feng shui-körökben nem örvend túl nagy népszerűségnek, ugyanis rossz rezgéssel árasztja el a régi kormányzói palotát és egyéb gyarmati emlékeket. Nem mintha sok lenne belőlük. Szerényen bújik meg a felhőkarcolók dzsungelében a régi katolikus misszió vörös téglás épülete és a hongkongi parlament neoklasszicista fehér kupolája. Hétköznap a belváros a mobillal a kézben rohangáló öltönyösök röppályája, vasárnap minden egyes négyzetmétert csivitelő hölgycsoportok lepnek el. A piknikezők nem mások, mint a heti pihenőnapjukat töltő cselédlányok.

Hongkong sziget másik arca a Nyugati kerület, megmutat itt magából valamit az „igazi” Kína. Száradni való ruha lengedez a szűk utcák felett, az aprócska üzletek kirakataiban furcsábbnál furcsább árucikkek hemzsegnek, a piacokon ismeretlen zöldség-, és gyümölcsfélék virulnak. Keleti atmoszféráján túl a környék nevezetessége a meredekségét nem csak nevében hordozó Létra utca, és a sziget legszebbikének kikiáltott Man Mo templom. Rezzenéstelen arccal állják az irodalom (Man) és a háború (Mo) istenségei a mennyezetre aggatott óriási spirálokból vastagon gomolygó szantálfüst tömény illatát, megviselt tekintetű kínai bácsika a bokáig érő égettpapír-szőnyeget lapátolja. Magunk is meggyújtjuk papírfecnire vésett óhajunkat, talán a füsttel az égbe szállva tényleg teljesül. Ingerlő ételszagok furakodnak a levegőben, ebédünk színhelyéül szerény küllemű vendéglőt választunk. Igen egyszerű belsőt rejt a szerény külső, a kétnyelvű Hongkong valószínűleg egyedüli helyeként csak kínai nyelvű étlapból választhatunk. Rábökünk két szimpatikus írásjelhalmazra, egyik sem a kínai konyha remekművei közül való. Nyúlik is, mállik is ragad is, jobb nem firtatni mi van a tányérunkon.
Aberdeen, a Hongkong-sziget déli csücskében lévő egykori bájos halászfalu mára meglehetősen randa várossá növekedett. Abrosznyi telkeken húsz-harminc emeletes betonkockák állnak, tövükben az öböl mocskos vize szemetet és több száz fából ácsolt halászbárkát ringat. Többségükben laknak, némelyiken csekély ízléssel dizájnolt étterem üzemel. Aligha az itt élő halászoknak köszönhető a világviszonylatban is magas egy főre jutó bruttó évi 27 ezer USA dollár körüli GDP.

Star Ferry (Csillagkomp) névvel illetik az égbolt szentjánosbogarairól nevet vett, Hongkong-sziget és Kowloon között a vizet fáradhatatlanul szelő méltóságteljes hajórelikviákat. Velük utazgatni alighanem az egyetlen dolog, amit két dollár ellenében Hongkongban csinálni lehet. Élvezetes a hajókázás, Hongkong-sziget a vízről elénk táruló képéről nem is beszélve. A földből nagy sűrűséggel kinövő üveg és acéltornyok még a szürke félhomályban is a világ egyik legpazarabb látványával ajándékoznak meg, és jócskán tudnak emelni az összképen az esténként rajtuk színpompás táncot lejtő lézersugarak.

Életemben nem láttam olyan töménységben reklámtáblát, mint a Nathan Road-on, Kowloon főutcáján. Elborítják a falakat, az épületpárkányokat, s mivel e felületek nagysága véges, oly mélységben lógatják az utca fölé, hogy alig csúsznak át alatta a brit időkből itt ragadt emeletes buszok. Nem csak a buszok, Hongkongban minden emeletes: a villamos, a járdák, az alagutak, a felüljárók. Kowloon házai sem igen alacsonyabbak tíz-húsz emeletnél, némelyikük, különösen deréktól fölfelé elég roskatag. Az alsóbb szintek kivétel nélkül ki vannak pofozva, bennük szabóságok, elektronikai üzletek, toplessbárok, világmárkákat és abszolút márkátlan árukat kínáló üzletek telepedtek meg. Bár némileg szolidabbak az árak a Central luxusüzleteinél, Hongkong már nem az a bevásárlóparadicsom, mint egykoron. A jó minőséget itt is meg kell fizetni, és az ár bizony nem alacsony.
Mégsem potom árai, inkább egyedi hangulata miatt örvend hallatlan népszerűségnek turistakörökben a Temple Street-i éjszakai piac. Csupasz villanykörték pislákoló fényénél rendezett valódi zsibvásár, fából tákolt bódékkal, jövendőmondókkal, mutatványosokkal. A kantoni operarészleteket előadó művésztársulat valódi megpróbáltatást. Utoljára akkor hallottam ilyen iszonytató hangzavart, amikor húsz éve Pekingben a kínai kisebbség előadóestjére vonszolták csoportunkat. Most is elmenekülünk, ahogy akkor tettük. A szép számban felsorakozott kifőzdék egyikében, halfasírttal a tányérunkon szembesülünk a szomorú ténnyel, hogy a kínaiak bizony itt is köpködnek. És nem is akárhogy. Korgó gyomorral állunk odébb, háborítatlanul az első jövendőmondó bódéjáig jutunk. Repül a kártya és a szerencselapot csőrével kiválasztó idomított pintyőke. Pár perccel később azzal a boldog tudattal hagyjuk el a helyet, hogy ennél már csak jobb jöhet.

Hongkong szigetei közül Lantau a legnagyobb, ide próbálunk meg elvergődni. Metró, nagybusz, várakozás, sörök, híd, alagút, kisbusz, éles kanyarok. A dombtetőn esőfelhőkbe burkolózott hatalmas Buddha fej jelzi, hogy megérkeztünk.
Egyszer régen, Buddha imádatára emelt kis hajlékot a magaslatra néhány szerzetes, ebből nőtt ki a nagy és fontos templom, a Po Lin (Ékes Lótusz) kolostor. Büszkesége a lótusztrónján egyenes derékkal trónoló Nagy Buddha, mely bronzból készült kategóriában a világ egyik legnagyobbika. Huszonhat méter magasra nőtt, gyomrában szent ereklyeként Buddha egyetlen fogát őrzik. A hatalmas alakot körbeálló bodhiszattvák, azaz buddhista szentek szobrai a mennyet tartják fenn, biztosítva ezzel a földi halandók számára is a megvilágosodáshoz vezető utat. Dobunk pár fillért csészét formáló kezükbe, nem tudom mit kezdünk majd ennyi szerencsével.
Magához a kolostorhoz két oroszlán őrizte átjáró vezet, a buddhista mennyországba vezető déli kapu másolatának szánták. Embernyi méretű füstölők ontják illatukat a főcsarnok előtt, mögüle, a régi templomból kántálás hallik: borotvált fejű, szürke köpenyes apácák tartják déli imájukat. Ide nem mehetünk be, tárva-nyitva áll viszont a látogatók előtt a három vegetáriánus étterem ajtaja. Útikönyvünk tanácsolja, hogy akinek nem ízlik az olcsó vegetáriánus menü, jobb ha hoz magával étket. Namármost, ahhoz hogy megfogadjuk, ugyebár előre kellene tudni, fog-e ízleni. Egyébként nem, de megesszük.

Kedvet kaptunk a „szigeteléshez”, az utolsó napon Cheung Chau-szigetre megyünk. Alig félórányi kompútra fekszik Hongkong-szigettől a kimondhatatlan nevű, nyugodt földdarab. Nem volt mindig ilyen békés, száz éve még hírhedt kalózkikötőként tartották számon. Manapság leginkább színes halászbárkák látogatják, a véres múltra egy apró, hajdan a kalózok kincsét őrző barlang, és a sziget védőszentjének ajánlott Pak Tai-templomban évente megrendezésre kerülő, a tengeri rablók által megölt emberek szellemének kiengesztelésére szánt sütifesztivál emlékeztet. A parton a Peak Road, a sziget főutcája húzódik, miniatűr boltjainak választékában minden szerepel, amit csak a fantáziánk elbír, a kígyóepebortól kezdődően a szárított rovarokon keresztül a madárfészekig. Nem tartunk kóstolót, helyette a sziget igen kedvező árfekvésű tengeri ételeiről híres tengerparti vendéglőinek egyikében rákból, polipból és egyéb tengeri herkentyűkből csapunk nagy lakomát. Búcsúzóul bekukkantunk a hajóépítő udvarba, mégsem távozhatunk anélkül, hogy ne tudnánk, hogyan készülnek a hagyományos kínai hajók, a dzsunkák. Hajógyártásból immár kitanultan szállunk vízre, buszra, „csillagra”.

Miközben logisztikai tervezést igénylő program keretében szedegetem össze az egérlyukban szétszórt holminkat, a tévéből bársonyos hang tájékoztat: elkezdték építeni a Pekinget Lhászával összekötő vasútvonalat, és holnaptól felszakadozik a felhőzet. Nem üt meg a guta. Egyszer úgyis visszajövök elkészíteni azokat a napfényes fotókat, amiket most megálmodtam.

Vissza

Hongkong-sziget

Hongkong-sziget

Kowloon

Kowloon

Laser & Ligh Show

Laser & Ligh Show

Star Ferry

Star Ferry

Lantau sziget

Lantau-sziget