India

Ócskavasnak beillő taxiból nézzük amint a járdához szögezett rongykupacok lassan mozdulva kezdenek emberi alakot ölteni, a szerencsésebbek nyikorgó kordékon tolják mozgó árudáikat a hajnali derengésben. Felbukkan mellettünk az első tehén, benyúlnak a kocsi ablakán az első kolduskezek, bezúdulnak az első szaghurrikánok. Hosszú keresgélés után találunk egy fedelet, ahol álomra hajthatjuk a fejünket, és reménykedhetünk, hogy nappal más színben látjuk majd a világot.
Így is történik: a nappali Bombay még iszonytatóbb. Külön városokat képeznek a bangladeshi menekültek foszló sátrakból tákolt táborai, belegondolni sem merek, mi lehet ott, ahonnan ide menekülnek. Csontsovány, toproncsos emberek kérnek alamizsnát, koldusok egész hadseregét kell elhárítanunk. Sok ez így egyszuszra, a feneketlen nyomor elől az elegáns Tádzs Mahal Hotelbe menekülünk. Mindent elborít a virág, a hallban süppedő fotelek terpeszkednek, a tévében szerelmes filmet játszanak. Helyben készült, Bombayban van a hindi nyelvű filmgyártás Bollywood névre keresztelt központja. Álomgyár, a futószalagon gyártott filmekben mindenki gazdag, mindenki boldog, mindenki dalol, mindenki táncol, mindenki házasodik. Hogy közben semmi nem történik, az senkit nem érdekel. India-szerte tízmilliók függesztik szemüket a mozivászonra, ahol mindent legyőz a tiszta szerelem, és az érzelem diadalmaskodik a mindennapok nehézségei felett. Hideg sör mellett készülő haditervünk lassan körvonalazódik, elsőként vécépapírt venni indulunk. E számunkra nélkülözhetetlen kelléket ugyanis a szükséges helyen sehol nem találni. Funkcióját, az emiatt tisztátalannak számító bal kéz és egy vödör víz tölti be. Azután hajójegyet kell beszereznünk, de tüstént, nehogy itt ragadjunk. Nem könnyű megtalálni a zsebkendőnyi méretű jegyirodát, kitartásunk eredményeként zsebünkben a Goára szóló hajójegyekkel indulunk városnézőbe.

Bombay legismertebb épületét, az Arab-tenger partján magasodó India Kaput az angolok 1911-ben, V. György fogadására emelték. Na és azért, hogy hirdesse India nyugati vidékén megszerzett hatalmukat. A területet II. Károly 1661-ben arája, Braganzai Katalin hozományaként kapta a portugáloktól, az ifjú pár azonban nem élvezhette háborítatlanul nászajándékát. Menetrendszerűen érkezett kifosztani a várost Sivádzsi, a nagy marátha hadvezér. Folyt a harc angolok és maráthák közt majd’ háromszáz éven át, ekkor a britek győztesként kerültek ki a negyedik, végső háborúból. A béke eljöttével a fellendülés sem váratott sokáig magára. Addig-meddig nyíltak a szövőüzemek, mígnem Bombay India legnagyobb gyapotpiacává vált, a Szuezi-csatorna megnyitása pedig az ország legjelentősebb kikötőjévé tette. Sorjáztak a népek is, mára több mint 15 millióan. Nagyjából harmadrészük elmondhatatlan nyomorban az utcán tengődik, Bombay India többi részéhez viszonyítva mégis világvárosnak számít. Vannak járdák, kirakatok, áruházak, viktoriánus építésű bankok, kormányépületek, felhőkarcolók. Még tengerparti sugárút is van, hátán iszonyatos a forgalom. Százas tempóban száguldó autók hangos dudaszó kíséretében kerülgetik a talicskákat, a kóbor kutyák csapatait, az eszeveszett rohanást csak néha akasztják meg az út közepén unottan kérődző tehenek. Bombay egyvalaminek van híján, de annak nagyon. Néhány múzeumot, kisebb templomot, Haji Ali muzulmán szent tengerbe épített síremlékét leszámítva, a látnivalónak. Hacsak nem számít látványosságnak a városi mosoda. De bizony annak számít, merthogy a világon egyedülálló a Malabar-domb aljába telepített patyolat. Hatalmas betonmedencékben ember-hangyák százai mossák, csapkodják, tapossák, gőzölik, vasalják a hotelekből, jómódú családoktól érkezett töméntelen szennyest.

A koszlott ladik az Istennek se’ akar életre kelni. Hosszas keresgélés után az egyfőnyi személyzet ráakad egy kalapácsra, ezzel mér hatalmas ütést a sebességváltóra, és a hajómotor is lassacskán pöfögni kezd.
A Bombaytől alig 8 kilométerre lévő földdarab eredeti neve Gharapuri, azaz barlangok szigete volt, Elefánt-szigetnek a portugálok keresztelték a partraszálláskor itt talált hatalmas elefántról. A kőállat ma a Viktória Múzeumban áll, helyette agresszív természetű majomhordák, iszapba feneklett bárkák, egy fából ácsolt, rendőrségnek és postahivatalnak egyaránt otthonul szolgáló bódé fogadja a látogatókat. A hely nevezetességei a Dekkán kőkemény bazaltjába Visnu és Síva tiszteletére a 4. és 8. század között vájt gigantikus méretű Elefánt-barlangok. Jócskán megkoptatták az évszázadok a szikla gyomrába faragott templomok falán a véseteket, Síva isten, felesége Pavrati és gyermekük Ganesh azért még felismerhetők. A kis fülkékben virágszirmokkal borított Síva fallosz-szimbólumokat édes füstölőillat leng körül, a fő helyet Trimurti, a sokfejű istenség hatalmas szobra foglalja el. Három irányba néző három arca a hindu szentháromságot: Brahmát a teremtőt, Sívát a pusztítót, és Visnut a megőrzőt jelképezi.

A kikötőben leintünk egy taxit, a sofőr a közel száz kilométer hosszan elnyúló partok közül a szerinte legtetszetősebb Calangue-partra fuvaroz. Aranyló a föveny, a szelíden fodrozódó vízben helyi családok hölgytagjai színes száriban fürdőznek, partján a deszkából ácsolt bódékban hideg sört mérnek. A tengerparti hotel a legfinnyásabb igényeket is kielégíti. Trópusi kert ékesíti a kristályvizű medencéket, több mint kiválóak az ételek, öltönyös pincérek szolgálják fel a legegzotikusabb koktélokat. Áramszünet esetén azonnal működésbe lép a generátor. Aki pedig olyan marha, hogy sötétedés után a parton akar sétálni, az kap elemlámpát.
India tengerparti üdülőparadicsoma a Goa-félsziget Bombaytől 600 kilométerre délre fekszik. Volt ugyan régebben is néhány fontosabb kikötőváros, mégis a 16. század elején, a portugálok érkezésével kezdett a vidék igazán fontossá válni. Itt alakították ki legfőbb indiai bázisukat, Goa kikötőiből hamarosan fűszerrel, selyemmel, porcelánnal megrakott hajókaravánok szálltak vízre. Három évtizeddel később ugyancsak ide érkezett egy szál misekönyvvel Xavéri Szent Ferenc, nyomába egy csomó, igen sikeres hittérítő szegődött. Goa lakosságának nagyjából 40 százaléka ma is keresztény, Goa óvárosában csak úgy nyüzsögnek a katolikus templomok. A Bom Jesus-bazilika a legnagyobb, magának Xavéri Szent Ferencnek viseltes (egyik kezét Rómába vitték ereklyének, lábujját fanatikus hívők harapták le) tetemét őrzi. 1961-ben ért véget a négyszázötven éves uralom, a portugálokat újabb turisták váltották a partvidéken. Tódultak a „hippikorszak” gyermekei, megvalósítani Woodstock „szeress, ne háborúzz” jelszavát, Goa gyéren lakott tengerpartjai erre tökéletesen megfelelőnek bizonyultak. Egész évben a szabad ég alatt alhattak, legfeljebb monszun idejére kellett összetákolni pálmalevélből valami kis hajlékot. Nem sok minden maradt mára az egykori kommunákból, bár marihuánát, az igen szigorú rendelkezések ellenére, most is minden sarkon kínálnak.

Bombay agyonzsúfolt pályaudvarán várjuk, hogy begördüljön a szerelvény. Meg is érkezik, kocsink számát beazonosítván a hivatalba rohanunk. Jegycserét követelünk, de azonnal: mi első osztályra váltottunk jegyet. És nem hibáztak, oda is kaptunk. A leharcolt fülkék négyszemélyesek, az utazóközönség kényelméről személyzet gondoskodik. Jönnek is ággyá alakítani az üléseket, kiosztják az ágyneműt. Ebbe ugyan bele nem fekszem! Odakinn sincs épp kánikula, a légkondicionáló nyöszörögve szórja a fejemre a jeget, dideregve húzom magamra hajnaltájt a retkes pokrócot. Felvirrad az új nap. Az ajtó előtt diszkréten egy patkány suhan el, a pincér hihetetlenül mocskos ruhában, koszos körmű hüvelykujját félig a teába mártva szolgálja föl a reggelit. Befut a szerelvény Delhibe, nagy nehezen tudjuk csak átverekedni magunkat a peronok toprongyos tömegén. A pályaudvar bejáratánál mindenféle takarás nélküli közvécékben kis-, és nagydolgukat végzik az emberek, a járdán pokrócba burkolózott, lakás, munka és remény nélküli testek hevernek.

Delhi nem volt mindig főváros, és ma sem India legnagyobb lélekszámú városa, de mindig főszerepet játszott az ország életében. Állítólag nyolc város épült itt egymásra térben és időben, a legújabbat, Újdelhit az angolok építették 1911 és 1931 között a régi városmagtól délre. Itt van a kormányzati negyed, egy hatalmas sugárút, a Radzspat, egyik végén az Elnöki Palotával, a másikon az első világháborús emlékművel, az India Kapuval. Delhiben azonban nem az „Új” érdekes, hanem a régi, az „Ó”.
15 kilométerre a városközponttól, a Hindusztán hetedik csodájaként emlegetett QutUb Minar emelkedik. A terrakotta fodrokkal, cikornyás Korán idézetekkel díszített vaskos torony a város első szultánjának dicsőségét hirdeti, aki a 12. század vége felé megdöntötte a helyi hindu királyságot. A torony lábába India első mecsetje, a Kuvvat-ul Iszlam kapaszkodik, udvarán, egy 7 méter magas vasoszlop áll. Úgy tartják, aki háttal állva átkulcsolja a karjával, annak teljesül a kívánsága. E művelet ajánlható azoknak a kutatóknak is, akik azt próbálják megfejteni, miért nem rozsdásodik meg, immár másfél évezrede.
Ódelhi jelképe a Vörös Erőd, nevét a falait alkotó rőtvörös homokkőről kapta. Egykor hat palota hirdette a mogulok hatalmát a masszív falak oltalmában, a belső udvarokban szökőkutak, fehér márvánnyal, drágakövekkel, arannyal, ezüsttel gazdagon díszített csarnokok, pavilonok álltak. Persze a kincseket jórég elhordták, a palotakomplexum is jócskán veszített régi pompájából. Nem úgy a csipkés Gyöngymecset, fehér márványtornyai ékszerként csillognak a vörösbarna komorságban. Az Erőddel szemben a Dzsáma Maszdzsid nagymecset terpeszkedik. Karcsú minaretjei zömök hagymakupolák társaságában törnek az ég felé, udvarán szűkség esetén 20-25 ezer igazhitű is elfér. A két monumentális építményt az építtető, Sahdzsahán mogul uralkodó nevén túl, girbe-gurba sikátorok tömkelege köti össze. Ugyancsak zajlik az élet az egymáshoz tapasztott bazárok között, a belvárosban az ősi mesterség tudóin, a kígyóbűvölőkön kívül egyéb kisiparosok is megtelepedtek. Utcai borbély boszorkányos gyorsasággal ollót csattogtat, szabó özönvíz előtti varrógépet hajt, kuli vézna vállán mázsányi csomagot cipel. Asszonyok óriás üstökben gyanús küllemű étket kavargatnak, ruháikba rongyos gyerekek csimpaszkodnak, köröttük vézna tehenek poroszkálnak ételmaradék után kutatva.

Abból a megfontolásból, hogy kevésbé kimerítő napjában egyetlen árharcot megvívni, mint mondjuk hatot, egész napra bérbe veszünk egy motoros riksát. Bozontos szakállú, magas férfire esik választásunk, turbánja alól furcsa gombóc dudorodik ki. Sofőrünk szikh származású, fejfedője összetekert haját takarja. Ezt a vallást, a 15. század vége felé Nanak guru a hinduizmus és az iszlám legjobb hagyományainak egyesítése céljából alapította. Elvetik a kasztrendszert, egyistenhívők, halottaikat eltemetik, gyerekeiket alámerítéssel avatják be, hajukat, szakállukat isten iránti engedelmességből soha nem vágják le. Miután az utolsó, a sorban tizedik úgy rendelkezett, hogy ne legyen több főguru, istenük a Szent Könyv, a Granth Sabih, amiből egy pap egész nap felolvas templomaikban. Már messziről hallik a kántálás, a belépéshez szükséges szabályoknak lábbelink levetésével és fejünkre terített, négy sarkán megcsomózott kendővel teszünk eleget. Belül különös, szinte vidám hangulat uralkodik. Az ügyeletes felolvasót furcsa ketyerén kéttagú zenekar kíséri, páran rövid karddal lisztből, vajból, cukorból édességet kevergetnek. Az istentisztelet záró aktusaként közösen fogyasztja el a karáh-parsádot a gyülekezet, még nekünk is jut belőle.
Négy óra hosszánál alig töltünk többet a halálosan utálatos pályaudvaron vonatjegyeink beszerzése végett, full gázzal robogunk hát Delhi északi fertályába, Humájun mauzóleumát megtekinteni. A császári gyászoló özvegy által emeltetett síremlék a mogul építészet első nagy alkotása, a Taj Mahal előfutára. Tiszteletünket tesszük még a Gandhi síremlékén lobogó örökmécsesnél, vesszőfutásunkra a Birla-templom rengeteg rózsaszínű tornya, méretes kőelefántjai között teszünk pontot. Pontot piros festékkel a homlokomra is kapok, ezzel a hindu vallás szerint Síva harmadik szemét veszem magamra. Kikapcsolódni Újdelhi szívébe, a Connaught térre vergődünk. Vergődni azért kell, mert a teret széles sugárutak futják körbe, és egyrészt le kell küzdenünk az alkonyat leszálltával újult erővel támadó koldusok rohamát, másrészt mert Indiában az utcai átkelés sosem öröm. Ahogy vonattal utazgatni sem.

Épp hasad a hajnal, tompán ácsorgunk a Delhi pályaudvar előtt. Kockás sálba bugyolált fejű alak oldalog mellénk, miután elkéri, egyetlen másodperc töredéke alatt állapítja meg, hogy jegyeink érvénytelenek. Úriember lévén int, haverját kövessük. Egy apró irodába száguldunk, itt csekély pénz ellenében sapkás férfi ígér segítséget. Kell egy kis idő, mire rájövünk, hogy kendős jóakarónk álsapkát öltött. Nem törüljük képen, őrült iramba kezdünk, az utolsó pillanatban ugrunk föl a már mozgó vonatra. Ennek ellenére csalódott vagyok. A tegnapi, a cipőnkre felettébb gusztustalan barna anyagot loccsantó cipőpucoló vállalkozó után meg voltam győződve, hogy nem tudnak újabb csalási módozattal meghökkenteni.

India történelmi tudatában az Afganisztánból 1525-ben bevonuló mogul uralkodók a múlt óriásai, ők fémjelzik az irodalom, a művészetek és az építészet aranykorát. E korszak építészeti emlékei főként az Arany Háromszögben, Delhi, Agra és Jaipur környékén összpontosulnak.
Koldussorfallal szegélyezett utcán lódulunk neki, hogy megszemléljük India első számú szimbólumát, a Tadzs-Mahalt. Ki ne hallott volna a hűséges szerelem és a pénzpazarlás örök emlékművéről, melyet Sahdzsahán császár kedvenc feleségének emeltetett? Mumtaz Mahal 14. gyermekük szülése közben boldogult meg, és a Föld legtávolabbi sarkaiból összeszedett mesterek irányítása alatt 20 ezer munkás, 22 éven keresztül építtette a fehér márvány-költeményt, amelyben nyugszik. Sahdzsahán tervét, hogy saját mauzóleumát, a fekete márvány Tadzs Mahalt is megépíttesse, a Páva trón birtoklásáért folyó ádáz harcokból győztesen kikerült fia, Aurangzeb húzta keresztül. Öregapját a szemközti erődbe záratta. Kárpótlásul halála napjáig legeltethette szemét az általa teremtett, onnan az ég és föld között lebegni látszó csodán. Félek a csalódástól, ám a síremlék éppolyan gyönyörű, amilyennek a fotók alapján elképzeltem. Az építmény a szimmetria csúcsa, a Paradicsomot jelképező, kecses ívű hagymakupolát négy minaretszerű torony őrzi, az egész homlokzatot féldrágakövekből és színes márványból összeillesztett berakások díszítik. Még a márványrácsokon át a sírkamrába szűrődő sejtelmes fényben is kivehető a márványintarziák döbbenetes szépsége. Agrában is van Vörös Erőd, hasadékokkal, lőrésekkel teletűzdelt félelmetes falai fehéren csillogó márványpalotákat rejtenek. Szemet gyönyörködtető hullámos boltívek, csipkézett márványrácsos ablakok, csodás mintázatú márvánnyal, ezer színben villogó tükördarabkákkal borított falú lakosztályok között bolyongunk. Mérhetetlen pompa, békesség honol mindenütt, az utcára érve igencsak mellbe vág a bábeli zűrzavar. Fogunk két biciklis riksát, feltöltjük sörkészleteinket, és másnap reggelig kis sem dugjuk az orrunkat a szállodából.

Ősöreg Ambassador taxi kínlódik velünk a dudaszótól hangos, tevefogatokkal teli keskeny úton. 40 kilométer 3 óra alatt teszünk meg, pedig mindössze egy aprócska faluban tartunk pihenőt. Düledező vályogviskók, összetákolt bádogbódék, szeméthegyek, irdatlan bűz, patkányok. Életnyinek tűnő idő után érjük el Fatehpur Szikrit, mely Nagy Akbar mogul idejében 14 évien át a birodalom fővárosa volt. A legenda szerint a Nagy mogul fiúgyermek hiányától szenvedett, de miután Szálim Csiszti sejk áldást szórt fejére, fia született. Fővárosát a szent ember lakóhelyére költöztette, díszesen faragott márványsírja a város legpompásabb alkotása. Fénykorában a korabeli Londonnál is hatalmasabb volt, ma teljesen lakatlan. Néhány turista-, és birkanyáj kóborol csak a szellemtanyának az idő végtelenjébe veszett, elvarázsolt palotái, mecsetei, oszlopcsarnokai között.

Nem tudni mi okból, de az Indiai Államvasutak minden vonat indulási idejét este 11 és hajnal négy közötti időre tűzi ki. Fél négykor már a peronon tántorgunk, nehogy lemaradjunk. Éledezik az állomás, műanyag vödörből teát kínálnak, mindenki a széléhez kötözött egyetlen pohárból iszik. Mellettünk, egyenruhájából ítélve, idős vasutas guggolva olvassa a napilapot, fejjel lefelé. Nyolckor fogy el a türelmünk, érdeklődni kezdünk, információval kizárólag egy kofferkuli tud szolgálni. Cserébe ő dobhat föl minket tíz körül a vonatra. Hat órás késéssel robog be a hosszú kígyó, ám dolga hirtelen sietőssé válik. Megáll, majd rögtön újraindul. Csomagok repülnek, emberek ugrálnak, le-fel, ki merre tud.

Radzsasztán állam fővárosa, Jaipur az egyetlen a környéken, melyet nem a mogulok tettek naggyá, hanem egy hindu maharadzsa, II. Man Shing, aki a 18. század elején a közeli Amberből ide, egy megtervezett városba tette át székhelyét. Rózsaszínű városként is emlegetik, mégpedig azért, mert egy tébolyult maharadzsa, így fejezvén ki a városba látogató brit trónörökössel szembeni lojalitását, az összes házat rózsaszűre mázoltatta. Legfőbb attrakció, az útikönyvek címlapját joggal meghódító Hawa Mahal, a Szelek Palotája. Igazából nem is palota, csupán egy díszes homlokzat, melynek 953 ablakából valamikor a maharadzsa udvartartásának asszonyai szemlélték láthatatlanul a világot. Magunk is megtesszük ugyanezt a mini folyosók egyikére bekucorodva, ám ennél sokkal érdemesebb a gyönyörű kőékszert a szemközti házak valamelyikéről szemügyre venni. A program kihagyhatatlan. Már csak azért is, mert a mindenütt jelenlévő felhajtó emberek úgyis feltuszkolnak.
Man Shingnek nem kellett hadakoznia a meggyengült mogul birodalommal, ezért a tudományoknak szentelhette életét. Észak-India öt városában építtetett csillagászati obszervatóriumot, közülük a jaipuri a legnagyobb. Műszerei tulajdonképpen építmények, amelyekkel az égitestek mozgását, a Nap magasságát és sok egyebet lehetett mérni. Itt van a világ legnagyobb napórája, mely már 400 évvel ezelőtt is pontosan mutatta, mennyi az idő. Szökőkutakkal teli kertben bújik meg a szomszédos Városi Palota. Az épület szépsége éppoly lenyűgöző, mint bármely palotatársáé, falai között a maharadzsák világával ismerkedünk. Korabeli textíliák, fegyverek, kéziratok társaságában a világ két legnagyobb víztároló edénye áll. A méretes ezüst urnákban szállíttatta az egyik maharadzsa Londonba a Gangesz vízét, melyet vizitje alatt fogyasztani kívánt. Van még temérdek látnivaló, s bár a bűzös sikátorok innen sem hiányoznak, közöttük sétálgatni kifejezetten kellemesnek mondható. Minden sarkon apró szentély áll, a bájos iskolai egyenruhás gyerekek csapatokban közlekednek, a férfiak a lapos háztetőkön verik a blattot, a nagyszámú majompopuláció a felső emeleti otthonokból ki-be ugrándozik. Délután ruhát varratunk (annyira olcsó), este belefutunk egy esküvői menetbe. Az elefántháton virító, fejedelmi pompával öltözött vőlegény láttán tényleg a maharadzsák világában érezzük magunkat.
A hajdan királyi székhelyül szolgáló Amber Erőd Jaipur közelében egy dombtetőre épült. A turisták feljutásának megkönnyítése, és persze a kaland kedvéért, a domb aljában egész elefántcsordát állítanak szolgálatba. Az állatokat szépen felcicomázzák, bőrüket, fülüket a legkülönfélébb mintákkal kifestik. Fejükön a hajcsár foglal helyet, a hátukra erősített kosárban négy turista himbálódzik, nyomukban egy ember seprűvel, lapáttal sürgölődik. Inkább, árusokból, koldusokból, felettébb szemtelen majmokból álló konvoj által kísértetve, felgyalogolunk. Mesés paloták, hihetetlen pompával ékített termek, az Indiában szokásos.

A Jaipur-Udaipur vonatútról semmilyen emléket nem őrzök, túl rossz nem lehetett. Fogadókész hotelt is viszonylag könnyen találunk, szobánk ablaka a Pichola-tóra néz. Ennek partjára húzta föl II. Udai Singh maharadzsa a várost, mely a mesés kelet minden varázsát magába sűríti. Udaipur tele van palotákkal, gazdagon díszített rezidenciákkal, templomokkal, a környező domboldalakra felfutó, a kék minden árnyalatában játszó házai vidámságot árasztanak. Virágdíszben állnak a tiszta utcák, és mintha a kéregetők száma is kevesebb lenne. A tóparti, sokemeletes ház tetőteraszánál ideálisabb helyet nem is találhatnánk első vacsoránkhoz. Látjuk a maharána, sziklagerincen magasodó palotájának fényárban úszó ablakait, a tó közepén másik kivilágított palota lebeg. Közvetlenül alattunk a lapos házak tetején családok végzik esti teendőiket: mosnak, teregetnek, vacsoráznak. Két óra múlva hozzák a tűzpiros tandoori csirkét, melyet az állaga alapján, egy óra ötven percen át festették, és mindössze tíz percig sütöttek.
A Városi Palota tornyocskák, erkélyek, udvarok, kertek, freskók, mozaikok, csempék, tükrök, szobrok, színes ablaküvegek elbűvölő labirintusa. És én még azt hittem, hogy Radzsasztánban palotaügyileg már nem tudnak újat mutatni. Az udaipuri paloták másik jeles képviselője, a 18. században épült Tavi Palota régen Dzsag Nivasz néven futott, és a maharadzsákat szolgálta, manapság dúsgazdag szállóvendégek napágyai állnak a lótuszvirágokkal benőtt tó körül. Felkeresünk nagyobb, és egészen apró templomokat, veszünk füstölőt minden színben, illatban, virágszirommal dúsított papírból készült könyvecskéket, csónakázunk a Pichola-tavon. Egy régi mondás szerint, aki a vizéből iszik, visszatér ide. Tépelődve állok a parton, a szennyest paskoló nők csapatát, a félig a vízben álldogáló teheneket szemrevételezem. Mikor egy férfi lehúzott nadrággal a víztükör fölé guggol, végleg eldöntöm: ezúttal nem megyek biztosra. Inkább a sorsra bízom magam.

Így az út vége felé már egészen belejövünk a vonatozásba. A testünkön le-föl szlalomozó csótányokat megszoktuk, csak akkor visítok, ha a szemetesből egy patkány ugrik elő. De negyven óra az mégiscsak negyven óra. Már jó ideje zötykölődünk, amikor kiderül, hogy valaki valamit nagyon elrontott. Ha Jaipurban nem szállunk át egy másik vonatra, Delhiben lekéssük a csatlakozást. Erre mindössze öt percünk van, mialatt ez a vonat szedi a sátorfáját. Jaipur pályaudvarához közelítve az éppen csak lassuló szerelvény nyitott ajtajából a kalauz kulikért ordít. Érkeznek is sebesen, eszeveszett versenyfutásba kezdünk. Az idővel, a kétségbeejtően hosszú peronon nyomuló helyi erőkkel. Előttünk a csomaghordók, fejükön degeszre tömött táskáinkat egyensúlyozva mindenkit eltaszítanak az útból. Utánuk vágtázunk mi, ahogy csak a lábunk bírja. Csomagok repülnek, segítő kezek alulról tolnak, felülről húznak, hason csúszva érkezem a vonatra.
Pirkadatkor érünk Varanasiba (Benaresnek is hívják), és egyenesen a Gangesz partjára loholunk. Kutyák, tehenek, emberek hevernek egymás hegyén-hátán a szűk sikátorok kövén, kikerülni őket lehetetlen, lábam lépésről-lépésre puhaságba süpped. Csónakpáholyunkból nézzük, amint elindul égi pályáján a Nap. A folyót misztikus pára üli meg, ezernyi fantomszerű alak indul a csendesen hömpölygő víz felé a szürke félhomályban. Az ébredező sugarak megjelenésekor kezdődik a hinduk rituális fürdése, mintegy varázsütésre minden kéz egyszerre mozdul. A derékig vízben álló tömeg minden tagja mantrát mormol, az immár csillogó vizet tölcsért formáló kezükben emelik a fejük fölé. Majd az isteneknek ajándékul visszaöntik a folyóba.

A hinduk legszentebb folyója eredetileg a mennyben folyt, míg Bhagíratra király le nem hozta a földre, hogy ősei hamvait megtisztítsa. Megszabadulván az örökös újjászületés gyötrelmétől, azonnal a nirvánába jut, akinek testét a parton hamvasztják el, hamvait a folyóba szórják, vagy virágágyon úsztatják le a Gangeszen. Tömegek zarándokolnak meghalni ide, gyászmenet gyászmenetbe ér. Az élen a halott vallási dalokat éneklő rokonai haladnak, mögöttük bambuszrudakból eszkábált hordágyon, vállon viszik az elhunytat. A halottégető Manikarnika Ghatnál a lépcsőn sorba rakva várnak sorukra a tehetősebbek arannyal átszőtt, sárga lepelbe burkolt holttestei, a szantálfából méteresre rakott máglyák soha ki nem alszanak. Erről a máglya meggyújtásához használt szent tűz őrzői, a domok gondoskodnak. A központi ghatoktól távolabb eső helyen adják meg halottaiknak a végtisztességet a szegény családok, kiknek csak pár hasáb fára futja. Zenekar játszik, elszörnyedve nézzük a szedett-vedett máglyára hosszú bambuszrudakkal taszigált, félig elszenesedett testet. A folyó közepén, ülő helyzetben egy jókora tömbhöz kötözve borítják a szent vízbe a legszegényebbeket.
A partot mintegy öt kilométernyi hosszúságban meredek lépcsősor szegi. Tetejében szentélyek, tornyok, maharadzsa-paloták, a domok házai sorakoznak. Előttük, óriás gombákra emlékeztető színes ernyők alatt a bráhminok várakoznak, hogy szantálfa jelet, tilakot rajzoljanak a zarándokok homlokára, valamint egyéb ügyes-bajos dolgaikban intézkedjenek. Többen, csak úgy az ujjukkal mosnak fogat a szent vízben, mellettük ruhákat ütlegel fáradhatatlanul a mosónők csapata, kóbor tehenek az isteneknek szánt virágfüzérek maradványait majszolják, néhányan a főzéshez rézedényben vizet merítenek. A Gangesz fodros hátán, virágkoszorúban mécseshajók úsznak.

Varanasi egyik külvárosa, Sarnath nemkülönben szent hely. Buddha, akit eredetileg Szidhara Gautamának hívtak, valahol itt ismertette meg első híveivel tanait, úgy i. e. 500 körül. Az indiai buddhizmus nagyjából nyolcszáz évvel később, Asóka királysága alatt érte el fénykorát. Asóka, a Maurya-dinasztia sarja a legnagyobb birodalmat uralta Indiában a mogulok előtt. Jóval később, a király misszionáriusai révén Ázsia-szerte igen sikeresen terjesztett buddhizmus Indiában erősen visszaszorult, az általa emeltetett hatalmas sztúpák jó részét elhordták: Benaresben építőanyagra volt szükség. A helyet uraló geometrikus mintákkal díszített, 34 méter magasra emelkedő Nagy Sztúpa körül zarándokok menetelnek, régészek túrják a földet, hogy újabb emlékeket ássanak elő. Szebb látványban volt már részünk. De jól esik egy békés szigetre lelni ebben az iszonyattal teli, sokszor taszító, mégis elbűvölő Indiában.

Vissza

Bombay (Mumbai)

Bombay (Mumbai)

Indiai esküvő Bombay

Indiai esküvő, Bombay

Elefánt-sziget

Elefánt-sziget

Goa

Goa

Delhi

Delhi

Agra

Agra

Taj Mahal

Taj Mahal

Fatehpur Sikri

Fatehpur Sikri

Jaipur

Jaipur

Amber erőd

Amber Erőd

Udaipur

Udaipur

Jodhpur

Jodhpur

Varanasi (Benares)

Varanasi (Benares)