Japán

Tizenöt éve „rugdossuk magunk előtt” Japánt. Készülődtünk, készülődtünk, de az utolsó pillanatban mindig találtunk valami vonzóbbnak tűnő úti célt. 2001 szeptemberében végre rászántuk magunkat a Nagy Útra, 18.-ára foglalunk repülőjegyet. Aztán 12.-én, sokad magunkkal töröltetni rohantunk. Oszama bin Laden, enyhén szólva is kitolt velünk, de sajnos nem ez a legnagyobb gonosztette. Most azonban már semmi nem ment meg tőle, hogy hamarosan a landoljunk, mégpedig igen kapatos állapotban. Évekkel ezelőtt még csak-csak itatták az embert a különböző légitársaságok, mostanában viszont az ilyesmi szóba sem jöhet. Nem így van ez az Air France Párizs-Tokió járatán, életemben nem tapasztaltam még légi személyzet részéről ilyen pozitív hozzáállást. Számolatlanul osztják a konyakot, a dobozos sört, a kis üveges vörösbort, mely kiváló minőségű, nem kevesebb, mint 14 darabot fogyasztunk el belőle. És Tokióban még csak reggel hét óra van, nem túl könnyű napnak nézünk elébe.
A terv szerint az első időszakot a fővárosban töltjük, innen rajzunk ki napjában a környékbeli látnivalókhoz. A Japan Rail Pass nagyon jutányos áru bérlet. Ha elveszítjük, egyetlen vonatút kerül annyiba, amennyit a 14 napos korlátlan vonatozásért fizettünk. Miután az egész szállodai személyzetet riadóztatjuk, hál’ Istennek a fotóstáska egyik rekeszében rálelünk.

A Tokiótól másfél órányi vonatútra lévő Nikko a 8. század óta számít szent helynek, ekkor alapított itt remetelakot egy buddhista szerzetes. Sok éven át a buddhista szerzetesek képzésének központjaként működött, mígnem csillaga leáldozott. 800 év elfeledettség után az elhagyatott területet Tokugawa sógun sírhelyéül szemelték ki. Először cédrusfák árnyékában földelték el, aztán unokája hatalmas lendülettel látott neki az eredeti szentély restaurálásának. Melléje újabbakat emeltetett, kialakult a hatalmas szentélykörzet, döbbenetes számú épülettel. Tokugawa a sógunok number one-ja volt, James Clawell állítólag róla mintázta „A Sógun” című regényének címszereplőjét. Ő alapította meg Japán utolsó katonai diktátori rendszerét, a Tokugawa-sógunátus intézményét. Halálakor családjára az ország fölötti uralmat, országára pedig, évszázados háborúskodás után, a tartós békét hagyta.
Az épületegyüttes legmonumentálisabb tagja, a Rinno-ji templom a bejáratnál fogad. Belsejében három hatalmas aranyozott Buddha szobor, mögötte a Sorinto célozza az eget. A magas bronzoszlop ezer kötet szútrát (buddhista szent irat) tartalmaz, és a világbékét szimbolizálja. A fő attrakcióhoz, a Tosho-gu szentélyhez, mint minden sintoista templomhoz, hatalmas kő torii vezet. Talán ezek a két enyhén ívelt keresztrúddal összekötött kőoszlopok Japán legjellegzetesebb építményei: magasak, kecsesek, elegánsak. A mellette álló gyönyörű pagoda öt szintje a földet, a vizet, a tüzet, a szelet és mennyországot jelképezi. Egyedivé az teszi, hogy nincsen szilárd alapozása. Egy rudat függesztettek fel a belsejében, ami földrengés esetén az egyensúlyt hivatott helyrebillenteni. Maga a szentély nem egyetlen építmény, több pavilonból, díszes kapukból áll. Minden négyzetcentiméteren aranylapocskák szikráznak, az ajtókon vörös lakklemezek fénylenek, a falakon bonyolult, minden részletében aprólékosan kidolgozott motívumok, virágminták, táncosnők, kínai szentek, képzeletdús mitológiai szörnyek sorakoznak.
„Ne halld meg a rosszat, ne lásd a rosszat, ne beszélj rosszat”, hirdeti a Nikko emblémájává vált mondást a három majom szobra az istálló oldalán. A Szent Istálló egyetlen lakója, a hófehér ló az ország egyetlen szent lova, és az Új-Zélandi kormány ajándékaként egyben „az örök érvényű és megbonthatatlan Japán-Új-Zélandi barátság megtestesítője” Pici udvar egyik kapujának tetején egy apró macskaszobor szunyókál. Az alvó macska szobrát az egész országban élethűsége miatt magasztalják, látványáért extra yeneket kell fizetni. Mezítláb az óriási csarnokok is látogathatók, külön említést a sárkányokat ábrázoló mennyezeti freskók érdemelnek. Mivel minden fából készült, a legnagyobb veszélyt a tűzvész jelenti, a víz-sárkányok nagy jelentőséggel bírnak. Esőt hoznak, így némi védelmet jelentenek a pusztító lángok ellen.

Hogy hogyan került ide ennyi szent és az imádat különböző állati alanyai, arra a választ a sintoizmus adja. A lakosság zöme az ősi természetvallás követője, különböző sámánokat, szellemeket tisztelnek, több istenséget imádnak. Az emberiséget körülvevő természet egészét istenségnek tekintik. Egy patak, egy szikla, egy madár vagy a Fuji-hegy mind-mind istenségek, ráadásul bennünk, emberekben is egy-egy isteni lélek lakozik.
A sintoizmus kényelmes vallás, meglehetősen keveset vár el a hívektől a vallásgyakorlat terén. Nem kötelező, de ajánlatos, életében mindenkinek legalább egyszer elmenni egy szentélybe, ahol magára kell hívni az istenek figyelmét. Tapsolással, csengetéssel, hajlongással, rövid imával, az oltáron való csekély ajándék elhelyezésével. Úgy tűnik, hogy a japánok e kötelezettséget igencsak túlteljesítik, nem láttam olyan szentélyt, ami dugig ne lett volna. Tömegek mossák a kezüket, öblögetik a szájukat rituális fürdőzés gyanánt a parányi kőmedencékben, méretre szabott fatáblácskák, papírcsíkok halmaza áll rendelkezésre az aktuális óhaj leírására. Előbbit egy faliújságszerű nagy táblára aggatják, utóbbit ezresével egy madzagra fűzik, de a legtávolabbi fán vagy bokron is ékeskedik néhány papírfoszlány. Nagy kultusza van a szerencsét hozó apró kütyüknek is, melyeket ugyancsak a szentélyekben lehet beszerezni.

Míg Nikko a sógunok utolsó dinasztiájának állít emléket, Kamakura az ország történelmének első sógunátus irányította katonai kormányának székhelye volt. Miután Japán katonai vezére, Yoritomo Minamoto úgy ítélte meg, hogy a császári udvar jelenléte károsan befolyásolja katonái harci szellemét, a 12. század végén a fővárost Kiotóból ide helyezte át. Nem merülök mélyebben a Japán történelem e korszakának véres vizeibe. Már csak azért sem, mert magam sem evezek túl könnyedén rajta. A lényeg az, hogy két évszázad múltával a család hadait a császár seregei ripityára verték, a kormányzat pedig visszahurcolkodott Kiotóba.
Kamakura Tokiótól egyórányi vonatútra fekszik. Az út egy részét helyi vicinálissal döcögjük végig, mely épp olyan tiszta és pontos mint az ország bármely vonata. Kívánságcetlik, moha lepte kőlámpatartók egész sora mutatja az utat maratoni sétánk első megállója, az Engakuji-templom felé. Tokimune Hojo Zen harcos a 13. században építtette, hogy emléket állítson a Mongólia elleni inváziókísérlet során elesett katonáknak, és háláját fejezze ki Zennek, amiért lelki nyugalmat adott neki a háború során. A zen buddhizmus gyökerei az indiai buddhizmusig vezetnek vissza, kiemelt szerepet kap benne a meditáció. Hogy a buddhizmus többi ágától miben különbözik, arról fogalmam sincs. A templom egyébként nagyon szép, és töméntelen társa sem marad le mögötte. Kamakura vitathatatlan főszereplője a Daibutsu (Végtelen Fény Buddhája), a 10 méter magas bronz mega Buddha, mely lótusztrónján méltóságteljesen ücsörög.

Fantasztikus látni, amint a hófehér áramvonalas csoda szélsebesen az állomásra becsúszik. Hajszálpontosan, de tényleg milliméterre minden ajtó a kijelölt helyen áll meg. Miután a jónép kiszállt, takarítóbrigád rohan végig a kocsikon, ilyen szélsebesen soha senkit nem láttam munkálkodni. Sepernek, törölnek, fényeznek. Még arra is futja alig kétpercnyi idejükből, hogy a fehér takarót az ülések háttámláján lecseréljék. A személyzetváltás kisebb ceremóniával ér fel, a skatulyából kihúzott legénység tiszteleg, kezet ráz, meghajol. Ugyancsak mély meghajlással lép a fülkébe a kalauz, és az ételes-italos kiskocsit tologató lányokhoz hasonlóan, távozáskor ugyanígy tesz. Az utasok tájékoztatását elektromos kijelző szolgálja. Három nyelven jeleníti meg az útvonalat: a tört részére kiterjedő pontossággal a következő megálló távolságát, a sebességet, aprólékosan minden adatot.
A Shinkansen Super Express első vonalát az 1964-es tokiói olimpiára nyitották meg Tokió és Osaka között, jelenleg hat vonalon, a hosszú kígyók mintegy 2000 kilométeres távon, 300 kilométeres sebességgel vágtáznak. Teljesen zárt pályán, alagutak, viaduktok szövevényén futnak keresztül, vezérlésük automatikus. A mozdonyvezetőknek „csak” annyi a feladata, hogy a szerelvényt a célállomásra juttassa, és figyeljen azokra a veszélyekre, amelyeket a biztosítóberendezés nem tud kivédeni. A rendszer felettébb hatékony, fennállása óta egyetlen baleset nem történt. Eszméletlen sebességgel suhan el mellettünk a világ, pillanatnak tetsző idő alatt robogjuk le Kyotóig a 600 kilométeres távot.

Szállásunk, a Riokan Yuhara csörgedező patakparton épült öreg házak sorát gyarapítja, mindössze 15 percnyi sétaútra Kyotó belvárosától. Mintha egy csendes faluban volnánk, nyoma sincs tömegnek, az őrült rohanásnak. Ha a minden sarokra kihelyezett italautomaták, a légkondicionáló berendezések dobozai nem emlékeztetnének a 21. századra, akár az ősi Japánba képzelhetnénk magunkat. A riokan elnevezés családi szállodát takar, tatamival, ingyen teával, virágkompozíciókkal, tologatós ajtókkal. Mr. Yuhara, a tulajdonos az első reggelen jegyzetfüzettel jelenik meg, és összeírja a számára fontos magyar mondatokat. “Kész a zuhany” telefonhívással adja tudtunkra, ha fürödni mehetünk, esténként pedig, ahogy tanítottuk, a “jó látni újra ronda pofád” köszöntéssel üdvözöl, és zsebkendőnyi faerkélyünkön parányi asztalra helyezve vár ránk a két borospohár.
A hagyományos japán házat egyébként számos dolog különbözteti meg az európai otthonoktól. Legalapvetőbb különbség, hogy cipővel bemenni a legnagyobb barbárságnak számít. A folyosón papucsban közlekedhetünk, a szobában kizárólag mezítláb. A fürdőszobában külön papucs dukál, és a fürdésnek is egyedülálló technikája van. Először egy sámlin ülve a zuhany alatt patyolat tisztára sikáljuk magunkat, azután jöhet az, amit mi fürdésnek nevezünk, a mély üstszerű kád. Benne a pokol tüze ég, szappant használni tilos, hogy a víz a többi fürdőző számára tiszta maradjon. A forróság a lazulást szolgálja, mely a japánok szerint a fürdés lényege. Utána pamutszövetből kimonót (yukata) szokás ölteni, ez egyben a fürdőköpeny és a pizsama. Ezekről a szokásokról olvasmányaimból tájékozódtam, a meglepetés az elektromos budiülőke. Első alkalommal el nem tudom képzelni, hogy mi zizeg és kapcsol forró üzemmódba a fenekem alatt.
Nemhiába fejlesztették művészetté a kertépítés mesterségét, a növényeket egyszerűen imádják. A legkisebb helyet is bonsaiokkal ültetik be és átszellemült szeretettel ápolják őket. A japán ember reggelente először meglocsolja növényeit, levagdossa róla az éjszaka nőtt fölösleget, majd sétálni viszi a kutyáját. Türelmesen kivárja, míg minden bokrot lepisil, csak ezután reggelizik meg.

Kyoto, több mint 1600 buddhista templomával, 270 sintó szentélyével egyike a világ legnagyobb kulturális kincseinek. Hihetetlenül nehéz a választás, egymásba érnek a szebbnél-szebb műemlékek. Nem könnyíti meg a dolgunkat az sem, hogy meglehetősen nagy a belföldi turizmus, a jelesebbek előtt végeláthatatlan sorok kígyóznak. Majd’ három órába telik mire az Arany Pavilonba (Kinkaku-ji templom), az egész ország egyik legismertebb műemlékébe bebocsátást nyerünk. Mint országszerte oly sok templom, ez is rekonstrukció, az eredetit állítólag az épület szépségéért megszállottan rajongó fiatal szerzetes gyújtatta föl. Arról nem szól a fáma, hogy megbüntették-e érte, de történetét regénybe öntötték. A templom egyetlen kétemeletes pavilonból áll. Pazar kerttel övezett tó közepén áll, a tetejét fedő aranylemezek szemkápráztató csillogással tükröződnek vissza a rezzenéstelen víztükörben.
Kyotói barangolásunk másik fénypontja a Nijo-kastély, a Tokugawa sógunok egykori rezidenciája. A palotához vezető kolosszális méretű kapu méltóképpen fejezi ki a sógunok mindenhatóságát. Talpunk alatt nyikorgó padlóval járunk szobáról-szobára, egyben ez a ház legfőbb különlegessége. Fülemüle-padlónak nevezik, és valóban egyedi hangokat csihol ki magából a deszka. És nem ősöreg mivolta miatt, a sunyi, ám így hangtalanul lopakodni nem képes árulók elleni védekezésül szándékosan ilyenre építették. Óriási parkját Kobori Enshü kertépítész, a teaceremónia mestere tervezte, a kert egyik sarkában felállított teaházban életünk első, egyben utolsó teaszertartásán veszünk részt. A japán kultúra nagyon fontos tradicionális rítusának gyökerei a 8. századi császári udvarba nyúlnak. Minden apró mozzanatot részletekbe menően szabályoznak, melyeket még akkor is be kell tartanunk, ha turisták számára celebrálják. Kezdetét a teamester jelzi, nesztelen léptekkel, mélyen meghajolva léphetünk a parányi helyiségbe. Jelre kell leülni, ugyancsak inni. Erre három lassú kortyot ír elő a regula, felhörpinteni szigorúan tilos.
Rengeteg szentélyben, templomban megfordulunk, a buddhista Ryoan-ji templomba például híres kőkertjének megtekintése végett látogatunk el. Útikönyvünk szerint „száraz tájkép” stílusban készült, ismeretlen tervezője semmiféle útmutatást nem hagyott hátra műve megértéséhez. Talán mert másnap reggel maga sem emlékezett rá, hogy miért dobálta a fallal körbevett kavicsmezőbe a pontosan 15 darab sziklatömböt. Én mindenesetre a festői tavakkal, mesterien nyírt bokrokkal ékesített japán kertek mellett teszem le a voksot.

Ahogy azt a legtöbb turista teszi, az egyik reggelen a közeli Narába ruccanunk. Az ősi főváros töméntelen temploma közül a leghíresebb a Toda-ji bejáratát két ádáz tekintetű fából faragott óriási kapubálvány őrzi. A Nagy Buddha csarnoka a világ legnagyobb fából készült épülete, benne a világ egyik legnagyobb Buddha szobra ül. A 16 méter magas, 437 tonna bronzból és 130 kiló aranyból öntött monstrum több földrengést, tűzvészt átvészelt, csak a fejét kellett néhányszor kicserélni. Háta mögött faoszlop meredezik, alján egy nyílással, melynek nagysága a legenda szerint megegyezik a Nagy Buddha orrlyukának átmérőjével, és akinek sikerül átevickélni rajta, egyenesen a Nirvánába jut. Ügyesen fickándozik az aprónép, de állítólag napjában több vállalkozó szellemű felnőtt a rés szorongató csapdájába esik.
Kanyargós erdei ösvények szövevénye köti össze a szebbnél-szebb templomokat, pagodákat, a talán legtöbbet fotózott Kasuga-Taisha szentélyhez vezetőt kőlámpások egész erdeje szegélyezi. A templom harsány piros színe óriási kontrasztot képez a zöldellő lombokkal, belsejében sok-sok bronzmécses várja, hogy évente kétszer, a Lámpásfesztiválon lángra lobbantsák őket. Az óriási kiterjedésű park bejárása az egész napunkat felemészti, ám egyetlen másodpercig nem unatkozunk. Látunk buddhista szertartást, füstölőt gyújtunk, megetetjük a terület nevezetes, ámbár eléggé tolakodó lakóit, a szent őzeket. A buddhizmust megelőző időszakban az istenek hírnökeiként tartották őket számon, manapság a látogatóktól élelmet tarhálva szabadon kóborolnak. Egy-egy fotó kedvéért mindenki vásárol egy zacskónyit az erre szakosodott árusoktól, ilyen dagadt vadakat életemben nem láttam.
Nara kedvelt kirándulóhely, a japán társadalom minden rétege képviselteti itt magát. Hadseregnyi sötét öltönyös, fehér inges férfiú, iskolai egyenruhás csöppségek csoportjai, még két gésa is eltipeg előttünk. A Kyoto híres Gion negyedében ügyködő gésák a közhiedelemmel ellentétben nem prostituáltak, hanem kecses és művelt hölgyek, akik az exkluzív teaházak zárt ajtaja mögött esténként csillagászati összegekért szórakoztatják tehetős patrónusaikat. Meglepően sokan viselnek kimonót, a legextrémebb a fiatal lányok öltözéke. Tinédzser voltam, midőn itthon hódítani kezdett a mini, még szép hogy magamra öltöttem. Soha nem feledem nagymamám rosszalló tekintetét és elmormolt szavait, hogy „ki van a sunám”. Pedig holt volt az a szoknya ettől, amit a japán lányok, combközépig érő fekete harisnyával, tarka hajjal turbózva viselnek. Olvastam, hogy a nők hátrányos helyzete ellen lázadnak ily módon, de az sem kizárt, hogy csak tetszik nekik. Hiába deklarálták tíz éve törvényben a nők egyenjogúságát, a hagyományos életforma máig tartja magát. Ha egyáltalán dolgoznak, sokkal kevesebb fizetést kapnak, és esténként vedelni is kizárólag a nadrágot viselők járnak.

Talán egész Japán legnagyszerűbb várkastélyát Kyotótól nagyjából másfél órás vonatútra, Himejiben találjuk. A Shirasagi, avagy „Fehér kócsag” becenév a hófehér épület fenséges megjelenésére utal. Az első erőd 1333-ban épült, a jelenlegi 1580-ból származik, és egyike az ország kevés várkastélyainak, amely eredeti formájában áll, nem acélból és betonból újjáépítve. Ötemeletes központi tornyát három kisebb torony fogja közre, az egészet árkok és vastag védőfalak övezik, belsejében nyilak mutatják a követendő útirányt. Irdatlan mennyiségű a turista, a homályos folyosókon csoszogva azon mérgelődök, hogy bárcsak kívül maradtam volna.

Hirosima és a Fuji hegy között a menetrend állít választás elé. Hogy hibás döntést hoztunk, az csak Japán legismertebb szimbólumának lábánál derül ki. Fuji-San, ahogy a japánok nevezik, nevét a tűzistennőtől kapta, és 3776 méteres csúcsával ez az ország legmagasabb pontja. Hóval fedett, tökéletes tölcséralakot formázó vulkáni kúpja az ország lakók szemében a tökéletes szépség megtestesítője. Emellett a legszentebb hely, melyre minden helybélinek életében egyszer illik felhatolni. Hakone a hegy lábánál a környék turistaközpontja, orrfacsaró kénszaggal, eszméletlen mennyiségű gyógyforrással. Az összes parkoló buszokkal van tömve, a rakomány mellettük állva mereszti szemét az égnek, ám a szeszélyes hegy szemernyit sem mutat meg magából. Azért többen lekapják a masszív felhőréteget, bizonyára azt remélik, hogy majd a fotón ki tudnak hámozni belőle valamit.

Amilyen örömmel hagytam el Tokiót, olyan félsszel térek vissza. Nem gigantikus méretei ijesztenek el, inkább az, hogy hogyan fogunk egyik helyről a másikra eljutni. A legfőbb közlekedési eszköz a metró, harmincvalahány vonala külön várost képez a föld alatt. A megállók megannyi mini városközpont, éttermekkel, üzletekkel, mindennel. Szükség is van rájuk, megállíthatatlanul kavarog a tömeg, a munkaidő lejártával pedig már-már az elviselhetetlenség határát súrolja. Hadseregnyi sötét öltönyös, fehérgalléros áll a felfestett vonal mellett precíz sorokban. Nincs lökdösődés, nincs hangos szó, a japán rendkívül fegyelmezett népség. Segítőkészségnek sincsenek híján, kedvesen igazítanak útba, ha elakadunk a metróemeletek útvesztőjében.

Tokió 1603-ban vált jelentős településsé, amikor Tokugawa Ieyasu, innen kormányozva az egész országot, a sógunátus központjává tette. A 18. század végén már az egész világ legnépesebb városa volt, és a császári hatalom 1868-as visszaállítása után Kiotóból ide került a főváros is, ekkor kapta a Tokyo nevet. Kétszer vált a földdel egyenlővé, először az 1923-as földrengés pusztítása, majd az amerikai csapatok 1945-ös bombázása nyomán. Hamvaiból hamar feltámadva ma a Földkerekség legmodernebb, leghatalmasabb metropolisza, egyike a világ vezető gazdasági központjainak. Tulajdonképpen nem is egyetlen város, inkább önálló kerületekre osztott várostömörülés, amelyek mindegyike más és más hangulatú.
Az Asakusa negyedbe „cégére” az Asakusa Kannon templom Viharkapujában lógó hatalmas vörös rizspapír lámpa. Szép a szentély, előterében roppant méretű üstben égetik a tömjént. A vastag gomolyokban felszálló füst mindent sejtelmessé varázsol, és úgy tartják, hogy az egészségnek is jót tesz. A templom környéke egy feneketlen zsibvásár, hegyekben állnak a szerencsét hozó bigyulák, legnagyobb népszerűségnek a Maneki Neko, a szerencsemacska örvend. Több errefelé a legenda, mint réten a fűszál, az integető cica alakját is tucatnyi övezi. Még az sem mindegy, milyen színűre festik, aki minden téren a sors kegyeltje szeretne lenni, az legjobban teszi, ha az egész színskálát felvásárolja. Méretes sorok és vaníliaillat mutatja az utat a rizskeksz készítő kisiparosok üzleteihez, ahol futószalagon, mindenféle alakzatban nyomják a finomságot.
A Császári Palota felkeresése a Tokiói tartózkodás kihagyhatatlan része, bár maga az épület csak évente kétszer látogatható. Bár 1945-ben az uralkodó, a megszálló hatóságok nyomatékos „kérésére”, lemondott isteni származásáról, protokolláris szempontból a császári család összes tagja minden szempontból felette áll valamennyi japán állampolgárnak. Japán az egyetlen monarchia a világon, amelynek élén létrejötte óta ugyanaz a család áll. A jelenlegi uralkodó, Akihito császár 1989. január 7.-e óta nyüvi a trónust, és elődeihez hasonlóan nagy tiszteletnek örvend. Ennek ékes bizonyítékaként háza körül művészek tucatjai festik bőszen a nagy semmit. Tízpercnyi sétára innen Tokió másik arca Ginza, a legfelkapottabb bevásárlónegyed. Hogy az egész országban a hely a legnagyobb érték, mindenhol, de leginkább itt látszik. Magasak, zsúfoltak a házak, az éttermek, üzletek, nemcsak egymás mellett, sokszor 8-10 emelet magasságban, egymás felett is sorakoznak. Elegánsnál elegánsabbak, amelyik világmárka itt nincs jelen, az nem is létezik. A felhőkarcolók futurisztikus, de kissé sivár világának igazi ellenpontja Tokió legöregebb része, a Yanaka negyed. Minden csupa virág, régi házakkal, üzletekkel, templomokkal szegélyezett utcáinak kusza szövevénye őriz valamit az ódon hangulatból.

A Tsukiji halpiac napkelte előtt nyit, és fél tízre már lehúzzák a rolót. Fogalmam nem volt róla, hogy a tenger gyümölcseinek tárháza ennyire gazdag, mint ahogy azt sem hittem volna, hogy a visszafogott japánok ilyen artikulátlanul tudnak üvölteni. A csarnokban kerül kalapács alá az éji zsákmány, akkora a tumultus, a zűrzavar, hogy lépni alig lehet, árusok és vevők áradata küzd egymással fél négyzetméternyi helyért a talicskát húzó-vonó emberekkel tömött sikátorokban. Jóval nyugalmasabb a piac külső része, az apró büfék egyikében alaposan bereggelizünk. Japánban enni mindig élvezet, a táplálkozás az itteni élmények közé tartozik. Éttermekből hihetetlenül nagy a választék, a McDonald’s és társai olyanok, mint bárhol, helyettük a jellegzetesen japán formációkat részesítjük előnyben. Kedvenceink a helyes kis családi vendéglők, ahol a mellékhelyiség általában a lakószobán át közelíthető meg. Nem egyszer fordul elő, hogy a házigazda tárlatvezetést tart a kredencre helyezett fotók sokaságában, legtávolabbi felmenői arcképét is megmutogatja. Ugyancsak barátságos étteremtípus, melyben a vendéget a különálló aprócska termekben álló alacsony padra ültetik. Guggolva veszi fel a rendelést a pincér, majd miután szervírozza a rendelést, ránk húzza a „doboz” tolóajtaját, visszahívni csengővel lehet. A klasszikus szusiétteremben szalagon forognak körbe előttünk a pulton a finomságok, amelyik megtetszik, lecsapunk rá pálcikáinkkal, és máris ehetjük. Csak egyszer próbáljuk ki, a gatyánk majdnem rámegy.
class=”first-line”>Rendelni a legeldugottabb helyek kivételével nem nehéz, angol nyelvű étlap és az étkek élethű műanyag változata könnyíti helyzetünket. A japán konyha alapja a rizs. Irdatlan mennyiséget fogyasztanak belőle, levesként, köretként, édességként egyaránt használják. Különösen kedvelik még a tésztaféléket, de mindent megesznek, többnyire ízletesen elkészítve. Az asztalnál követendő etikett teljesen egyedi, mindenekelőtt fontos rendszabályok vonatkoznak az evőpálcika használatára: modortalanság függőlegesen a rizsbe szúrni mivel így ajánlják fel az ételt a halottaknak. Szintén csúf dolog evőpálcikánkkal mások evőpálcikájára étket átadni, mert a buddhista temetkezési szertartásokon a családtagok ily módon nyújtják át egymásnak az elhunyt hamvait. Szipogni lehet, a levest szürcsölni kötelező, de legalább nem köpködnek, mint más ázsiai népek.
class=”first-line”>Az italozásnak is megvannak a maga szokásai, bőven van időnk tanulmányozni. Durván keverik a dolgokat, rendszerint sörrel indítanak, utána a nemzeti italnak számító szaké következik. Kis virágvázára emlékeztető üvegcsékben szolgálják fel, inni kis cserépkupicából kell. Japánban évszázadok óta erjesztenek rizsbort, régen kizárólag császári üzemek, később országszerte templomok és szentélyek készítették. Manapság is meghatározó szerepet játszik a legfőbb ünnepségeken, fesztiválokon, a szentélyek üde színfoltjai az áldozati ajándékként egymásra rakott tarka hordók. Hogy a keverés tökéletes legyen, sereghajtóként a whisky jön, és a hatás nem is marad el. Az öltönyösök nappal bolondulásig dolgoznak, esténként pedig alaposan leisszák magukat.

A Roppongi negyed napközben szürke és sivár, estére kelve virul ki igazán. Villódznak a fények, a klubok ajtajában ötletes, nem ritkán profán cégtáblák hívogatnak betérésre. Kirívó öltözékű tinik parádéznak a neonfényes utcákon, metrókocsik ontják a szórakozásra éhes tömeget. Nem sokat időzünk, a gépünk hajnalban startol, a repülőtér melletti hotelbe megyünk. Nincs túl későn, gondoljuk eszünk egy jót, iszunk pár kortyot mielőtt nyugovóra térünk. Így is történik. Étterem nincs, a folyosón lévő automatából doboz söröket és valami mélyhűtött izét nyerünk. Utóbbival sehogy nem boldogulunk, segítségért a portáshoz fordulunk. Kiderül, hogy a japánok a szuper autók, fényképezőgépek, elektromos ketyerék mellett az önfőző ételt is feltalálták. Csupán ütközésig kell húzni az alumíniumtálcából kilógó zsinórt, s nyolc per elteltével kész a vacsora. Nem annyira borzalmas, mint amilyennek kinéz, mégis kissé csalódottak vagyunk. Nem egészen így képzeltük el a búcsúvacsorát. De hát a Felkelő Nap országának különleges, ellentmondásokkal teli világába a madzaggal főzött eleség is bőven belefér.

Vissza

Kyoto

Kyoto

Nara

Nara

Himeji

Himeji

Kamakura

Kamakura

Nikko

Nikko

Tokyo

Tokyo