Jemen

Boldog Arábiában felettébb rosszul kezdődnek a dolgok. Boldogtalanul ücsörgünk az üresen kongó reptéri váróban, az utazási iroda képviselője három óra múltával fut be vízumainkkal. Annyit sem mond „sorry”, a négycsillagos Hill Town hotelbe hajt velünk. Szobánk sötét odú, a csillagok száma alapján nem igazán erre számítottunk. Bár a Dubai-i reptér szőnyegpadlóján elnyúlva töltött hét hosszú óra után ennél jóval rosszabb komfortfokozatú szoba is csodásnak tűnne. Nézelődünk kicsit az ablakból, majd bátorságra kapva sétálni megyünk. Tetőtől-talpig feketébe bugyolált nők járnak-kelnek, sokan még az arcukat is teljesen befedik. Elkapok néhány ellenséges pillantást, mígnem egy idős férfi, hangosan szitkozódva az orrom elé köp. Beszerzünk egy hímzéssel ékesített csadort, szűk farmeremet másnaptól erre cserélem. Vacsoratájt két martalócnak látszó úriember toppan a kihalt étterembe. A jemeni férfiak egyenöltözékét, földig érő fehér ing (kandoura), sötét zakó zsebéből kikandikáló mobiltelefon, piros kockás kendő, derekukon díszes övbe tűzött görbe tőr, lábukon papucs, viselik. Pingponglabdányira dagad az arcuk egyik fele, kérődzés közben elmormolt szavukat alig érteni. Nagy nehezen kihámozzuk, hogy Mr. Mashra, a minket utaztató iroda tulajdonosa, és Hasszán, jövendőbeli sofőrünk tiszteli meg asztalunkat. Fixáljuk a neten már egyeztetett programot, s, hiába ajánlgatja készségesen, nem adjuk át „megőrzésre” a sunyi tekintetű Mr. Mashrának útleveleinket.

Kapkodjuk a fejünket, lövöldözök kamerámmal ész nélkül. Szanát nem lehet nem lerohanni: húz-vonz minden sikátor egyre beljebb. Mézeskalácsházak. Ez jut eszembe a 4-6-8 szintes „felhőkarcolókról,” melyekből állítólag tízezernél is több hirdeti Jemen páratlan építészeti kultúráját. Tényleg páratlan, ilyet sehol a világon nem látni. Az óváros helyén már 2500 éve is település állott, a keletkezéséről keringő legendák egyike Sémet, Noé legidősebb fiát tartja városalapítónak. Neve olyasmit jelent, hogy „megerősített”, ami érthető is, hiszen valakinek valamiért mindig fájt rá a foga. A 10. század elején 12 év alatt állítólag hússzor cserélt gazdát. A mai városkép a 12. századtól kezdett körvonalazódni, a települést agyagból, vályogból emelt falait bástyák, tornyok védelmezték. Ezek nagy része elpusztult, és ez lett a sorsa a megannyi kapunak is. Csupán egy maradt fenn, a 700 évesre becsült Bab Al-Yemen, mely méltó megjelenéssel vezet be a középkorba. Ez az arab világ legnagyobb és legépebben megőrzött medinája, és alighanem a legkülönlegesebb is. Némelyik épületének a korát 400-500 évesre teszik, a többség „csak” egy-kétszáz éves. A lakóház egyetlen család tulajdona volt, és ma is az. Több generáció él együtt, minden szint jellegzetes funkcióval bír. Az alsó a terménytároló, kamra, raktár, faluhelyen istálló. A közbülső szinteken a hálószobák és a konyha helyezkedik el, míg a legfelső emeleten a vendégszoba, valamint a közösségi összejövetelek színhelye, a mafraj található. Minden tető lapos, nagyjából egy méter magas, díszes kis fal szegélyezi. Itt szárítják a gabonát, a ruhát, manapság itt kap helyet a jókora víztartály, meg a parabolaantenna. A fából vagy fémből készült, gazdagon díszített kapuk külön említést érdemelnek, rajtuk ördöglakatszerű zárszerkezet fityeg. Kívülről nem nyithatók, ha valaki be akar menni, felkiált (manapság inkább becsönget), a bent lévő lenéz, s ha fogadni kívánja a látogatót, akkor csigás áttéttel húzható madzaggal nyitja ki a reteszt. Tündérmesébe illővé a falakat ékesítő, téglából formázott vagy gipszből öntött, ám minden esetben fehérre meszelt, fantáziadús geometrikus formák teszik Sana’a palotáit, nemkülönben közel száz mecsetét.
Az óváros szíve-lelke a Souq-al-Yemen, a negyven szakterületenként elkülönülő bazárrengeteg. Az árusok hatalmas kék ponyvái alatt mindazon áruféleségek megtalálhatók, amelyek hajdan naggyá tették Jement. Illatozik a tömjén, egzotikus gyümölcsöktől, kávétól roskadoznak a polcok, az ezüstbazárban a szemünk láttára készülnek az ékszerek, a díszesebbnél díszesebb görbe tőrök. Státusszimbólum Jemenben a dzsambia, a férfiasság, a rang és hatalom jelképe sokszor apáról fiára száll. Hasszán tájékoztat, hogy ma már puszta díszítő elem, ezen kívül táncoláshoz használják. Azt nem mondja, hogy akkor minek megélezni, minden egyes bazárban külön szekciót alkotnak a dzsambia élezők. Egész álló nap a város labirintusszerű szűk utcáit járjuk, apró teázókban ücsörgünk, a kilátás végett háztetőkre mászunk. Közben attól tartunk, hogy mindjárt felébredünk.

Sana’a központjától húsz kilométernyire nyújtózik a város éléskamrája, a Wadi Dhahr, a zöldellő völgyben mindenféle zöldség és gyümölcs megterem. Egy ijesztően meredek szikla tetejéről meredezik a Dar-al-Hajar, a Sziklapalota, képe méltán díszít minden jemeni vízumot, melyet az útlevélbe bepecsételnek. Egyedüli látogatóként nekünk tárják ki rozsdás kulccsal a nyikorgó faajtót, a feeling kedvéért férjuramra tradicionális „jelmezt” öltenek. Keskeny, meredek lépcsőn kapaszkodunk az imámok egykori nyári rezidenciájának termeibe, a színes üvegablakokon beáramló fény mindent sejtelmessé varázsol. Káprázatos a tetőről a kilátás, a hatalmas sziklatömbök lábához tapadó falvak házai élükre állított dominóknak látszanak. A környéken nagy sűrűségben álló hegycsúcsok legismertebbike az „Esküvői orom”, platóján minden csütörtökön és pénteken lagzit tartanak. Szerda lévén, a hagyományos dzsambia-táncot a kedvünkért Hasszán járja el. Egyelőre egészen jól kijövünk. Nem egy nyelv virtuóz, de az esetek többségében előkaparja tarsolyából a legszükségesebb szavakat. Azokról a nyelvórákról viszont minden bizonnyal hiányzott, ahol az udvariasságot tanították. Engem, női mivoltomra tekintettel kutyába se’ vesz, a hozzá intézett kérdéseimre csak ritkán vakkant valamit.

A következő két napot Sana’a, nagyjából száz kilométeres körzetében bolyongva töltjük. Lenyűgöző szépségű a táj, az út keskeny szalagja hol elképesztő formájú sziklatornyok közt fut, hol a szikla peremén, szédítő szakadékok fölött kanyarog. Ahány domb, annyi falvacska, ötven-száz, erődítményszerű, terméskőből épült toronyházzal. Teraszok szabdalta hegyvidék kellős közepén, egy hegytetőn áll büszkén Manakha, a Haraz-régió központja. A magasból gyönyörködik a fenséges képben, a parányi falvakkal teleszórt hegyoldalakban. Omladozó, fával támasztott kőkapun át visz az út a közeli Al-Hajjarah faluba, meredek, szűk utcáin tarka kövekből rakott, vakolatlan, ámde csodásan díszített toronyházak állnak. Bajban vagyok a nevekkel, meg nem mondom, melyik hegyi faluban ér minket a dél, szemmel láthatóan turisták kiszolgálására szakosodott parányi étterembe térünk be. Arab módon, földre terített szőnyegre ülve várjuk az étket, amikor vállra vetett kalasnyikovval két marcona egyén érkezik. Édes Jézusom!  - gondolom, menten elrabolnak, és még asztal sincs, mi alatt elrejtőzhetnék. De nem. Hál’ Istennek nem rabolni jönnek, ők a pincérek.
Szanától alig félszáz kilométerre, két testvérre lelünk. Shibam egy völgyben bújik meg, szomszédja, Kawkaban erődváros meredek szikla tetejéről tekint le a mélybe. Ünnepélyes keretek között pecsételik meg évente a két város szövetségét, miszerint Shibam az ellátásról, Kawkaban a védelemről gondoskodik. A nap legfőbb attrakciója Thula, az egykori vallási-tudományos központ 2400 méteres magasságban, egy hegy lábának támaszkodik. Tornyokkal, bástyákkal megerősített városfal vigyázza, a hegytetőre felhúzott Al-Mathar erődöt mindig is bevehetetlenként tartották számon. A város közepén gömbölyödő Nagymecsetet díszes homlokzatú kőházak állják körbe, a falakat ékesítő, frízekkel, márvánnyal, színes üveggel rakott boltíves ablakok mindegyike külön tanulmányt érdemel. Kattog a masina, a szabadtéri múzeum minden darabját megörökítem. A többi muszlim országhoz hasonlóan itt is általában ellenséges reakciót vált ki, ha az embereket fényképezni akarjuk. Kivételt a gyerekek képeznek, akik fotózásra rendszeresen bejelentkeznek. Egyszer sem fordul elő, hogy cserébe bármit is kérnének, persze hogy pár rialt adunk. Valószínű, hogy néhány év önkéntes kényeztetés után követelni fogják. Ebédelni a szomszédba, a nem kevésbé fantasztikus Hababába megyünk. Kellő rutinnal a hátunk mögött, egykedvűen szemléljük a fegyvert öltött pincérek érkezését. Jönnek, felszolgálnak, lőnek. Odakinn, a frissen egybekelt jegyespár tiszteletére.

Nem könnyű megszokni a fegyverrel rohangáló fickók látványát. Jó ideje bevett szokás Jemenben, hogy turistákat rabolnak el váltságdíj reményében, az elmúlt tíz évben pontosan 104 darabot. Igaz, senkit nem öltek meg, inkább vendégként tartották fogva őket, de az itteni körülményéket elnézve az sem lehetett túl nagy öröm számukra. Szabadon bocsátásukért cserébe a kormánytól főként utat, vízvezetéket követeltek. Oly módon próbálnak meg vigyázni a külföldiekre, hogy Sana’a közvetlen körzetének kivételével az utazást útvonalengedélyhez kötik. Hoz is Hasszán egy egész kupacnyit, kérés nélkül nyújtja át minden ellenőrzőpontnál. Ezek az út közepén lévő hordóból meredező, szakadozott zászlóból és egy nagyjából másfél méter magas, zsebkendőnyi kőbódéból állnak, melyekben néhány katona ücsörög. Amikor hallják, hogy a fekvőrendőrön autó zötyög át, egyikük kikászálódik. Felettébb toprongyosak, némelyikük a lapot fejjel lefelé tartva „olvassa” az írást, mások számtalan kérdést tesznek föl. Az eszmecseréből egyetlen szót nem értünk, felmerül bennünk a gyanú, hogy valami nem stimmel a pecsétes irománnyal. Nagyjából az ötödik ellenőrzésnél csapja meg a fülünket, hogy Hasszán franciának titulál minket. Mondja, így sokkal egyszerűbb. Magyarországról a kutya nem hallott, azért voltak olyan érdeklődőek.

Két hágóval megküzdve gurulunk le a hegyekből. A természetben uralkodó zöld szín hirtelen sárgára vált, a sivatag peremén találjuk magunkat. Település már ritkaságszámba megy errefelé, vályogépületekből álló apró falvak szélén fekete lepelbe öltözött asszonyok matatnak az aszott földeken. Egyúttal elérjük a veszélyesnek nyilvánított zónát, minden ellenőrzőponton újabb gépfegyverrel felszerelt egyenruhás kísérőt kapunk. Az első nagyváros Mareb, hajdan virágzó hely, a legendás Sábai királyság egykori központja volt, felemelkedése a Maribi gátnak köszönhető. Az ókori Jemen legmonumentálisabb építménye úgy 3000 éve épült, mészkőből, lávakőzetből, fából. Bámulatos társadalmi szervezettségre utal, hogy képesek voltak a nagyjából 700 méter hosszú építménnyel a környező dombokról aláereszkedő patakok vizét megfogni, ínséges időkre tárolni, és becslés szerint úgy 80-100 négyzetkilométert, főleg pálmaligeteket öntözni. Többszöri sérülés, foldozgatás után a 6. században pusztult el végleg, ami ma látszik belőle, legkevésbé gátra emlékezetet. Pár kilométerrel odébb feltámadt a múlt. Abu Dhabi sejkje, a jemeni származású Zajid Bin szultán a 80-as évek elején új gáttal dobta meg a várost, és ajándékénak köszönhetően a környék újra zöldell.
Mareb új városrésze említést sem érdemel, a régi viszont, mely egy dombtetőn áll, még romjaiban is impozáns. Nagyjából száz vályogtéglából emelt magas épület alkotja, védőfalait már fölfalta az enyészet, a házakat épp most falja. Lakói régen elköltöztek, néhány üvöltő gyerek és mekegő kecske társaságában indulunk az agyagházak, ősi mecsetek közt időutazásra. A város körül szétszórt rom néhány termetes kőhalom, bár a Bilqis trónjának (valójában a királynő halála után évszázadokkal készült) nevezett szentély maradéka egész pofás. Este fegyveres segédlettel élelmet és tetemes mennyiségű vizet szerzünk be, másnap pedig átkelünk a Rub al-Khali sivatagon, a Földkerekség egyik legnagyobb homoksivatagján. Na persze nem az egészen, csak zsebkendőnyi részén, beduin vezetővel.

Felkészülve az új kihívásokat jelentő terepre, beduinjaink a terepjárók kerekeinek leeresztésén ügyködnek, mi a hatalmas homoktenger szélén álldogálva várjuk, hogy végre a Nap első sugarai fölbukkanjanak. Homok és homok, ameddig a szem ellát. Vezérkocsink sofőrje úgy repeszt, mintha útjelző táblákat követne, közben pedig olyan parádés bemutatót a tart a dűnék meglovagolásából, amihez foghatót eddig csak a tévében láttam. Hat órával később Shawba városánál érjük el az aszfaltozott utat, egyben a hatalmas Wadi Hadhramauth nyugati végét. 160 kilométeres hosszával ez az Arab-félsziget legnagyobb vádija, az ősi időkben szent helyként tartották számon. E vidéken vezetett át a legendás tömjénút, itt nőtt a híres tömjénfa, melynek fehér gyantája az ókorban még az aranynál is értékesebb volt. Nem csupán a vallási szertartások elengedhetetlen kellékeként, hanem gyógyszerként és balzsamozáshoz is használták, többek között az egyiptomi fáraók mumifikálása során.

Úgy alakul, hogy Hadhramauth településeivel való ismerkedést Sayounban kezdjük. Shibam térségében homokvihar tombolt, könnyben úszó szemekkel, taknyos orral, minden pórusunkba behatolt homokszemekkel érkezünk. A hotelben rajtunk kívül egyetlen vendég nem tartózkodik, lakosztályt kapunk, miénk az egész medence. Telefonon érdeklődnek, mikor kívánunk enni, hányra jöjjön a szakács? Ramadán lévén, egyetlen kérésük van, hogy ne közvetlen alkonyat után. Eszünkben nincs e tájt vacsorázni, amikor az utcán burleszk filmet nézhetünk. A müezzinnek, a kimerítő napi böjt végét jelző bádoghangszóróból szárnyra kelő artikulátlan ordítására, mintegy parancsszóra, mindenki csapot-papot félbehagy. Lobognak a „szoknyák”, mint megbolydult méhkas, a szürke félhomályban rohannak enni-inni az emberek. Kezükben ott a napi qatadag, hogy a rövid ima után nekifutás nélkül rávethessék magukat. Teljes kihaltság ül ilyenkor a városra, jó hosszú idő múltával költözik vissza beléje az élet. Madzaggal átkötözött kartondobozik százait, majd hihetetlenül magas koncentrációban önmagukat tuszkolják a hívők a mekkai zarándokútra induló, lepattant buszokba.
Minden muzulmánnak kutya (de elsősorban szent) kötelessége életében legalább egyszer elzarándokolni Mekkába, lehetőleg Ramadán környékén. A Hidzsra-naptár a Holdnak a Föld körüli keringését használja az idő mérésére, holdhónapokat számol, így a Ramadán is évről évre vándorol a kalendáriumban. Kezdetét az újhold sarlójának első megjelenése jelzi, és az iszlám vallás öt alapvető térvénye közül ez a legfontosabb. Egy egész hónap böjt, a Hidzsra-naptár kilencedik hónapján. Ekkor érkezett ugyanis a hagyomány szerint Allahtól Mohamedhez az iszlám szent könyve, a Korán. Napkeltétől napnyugtáig tilos enni, inni, dohányozni, szexuális életet élni az igazhitű muszlimnak. Bizonyítván ezzel Allah előtt, hogy lelke erősebb a testi vágynál, és hogy a jómódban élők is átérezzék az éhezés gyötrelmeit. Mi nem éhezünk ugyan, de gyötrelmek bőven akadnak.

Sayoun, a Kathiri szultánok rezidenciája valóban Hadhramauth gyöngye, ahogy nevezik. A városképet Al Kathiri szultánnak, őrt állva az óváros keskeny utcái, mecsetei, síremlékei felett, az 1920-as években épített palotája uralja. A sayouni talán a legdíszesebb minden dél-jemeni palota között: többemeletes, toronyszerű, hófehér épület, rendkívüli részletességgel faragott, élénkzöldre mázolt ablakokkal. Belsejében a csupasz fehér falak látványa tán’ meg se’ éri a baksist, amiért a Hasszán által előrángatott őr éjnek éjjelén beereszt. Maga a város nagyon hangulatos, különösen este. Néhány nagyobb mecset szépen ki van világítva, a többi része sejtelmes sötétségbe borul. Sayountól kőhajításnyira Ahmed Ibu Al-Mujahir, a 10. századi vallási vezető alussza immár végtelen álmát. Fehérre meszelt, kupolás sírboltja zarándokhely, csak az erre a vidékre jellemző, egyedi építészeti stílust képvisel. Belőlük egy kupacban a legtöbb Aynat városkában van, kereken hét kupola borul temetőjének megszentelt földjére. A közeli Tarim a szunnita iszlám tanítás központja, annyi a mecset, mint égen a csillag. Szám szerint 365, a leghíresebb közülük nem valami ősi konstrukció. 1915-ben épült, hófehér, 50 méter magas minaretje az egyetlen Jemenben, amely nem kör, hanem négyszög alakú. A város másik különcsége, hogy a 19. században több helybéli kereskedő elindult szerencsét próbálni az indonéz szigetvilágba, és szemlátomást anyagiakban és tapasztalatokban egyaránt gazdagon tért vissza. Ennek jelei a kissé eklektikus, bár impozáns megjelenésű, távol-keleti és arab stílusjegyeket vegyítő paloták, melyek meglehetősen siralmas állapotban várják, hogy kipofozzák őket.
Shibamot sem kíméli az idő vasfoga, világvédettség nélkül minden valószínűség szerint rég romokban heverne. Így is jócskán megkoptak a hajdan díszes kapuk, sok épület megroggyant, vagy félig összedőlt, leplezetlenül lógnak a telefondrótok, meztelenül futnak a vízvezetékek a szűk, burkolatlan sikátorokban. Pár kecske kavarja a port, tyúkok kapirgálnak, emberrel elvétve találkozunk. Úgy hétezren lakják, a többség a műút túloldalára, a kevésbé látványos ám sokkal kényelmesebb lakokba költözött. A régi város képe a szemközti dombról lenyűgöző, egyből megértjük miért nevezik a sivatag Manhattanjának: mintha egyenesen a földből nőnének ki a többszáz éves, hét-nyolcemeletes agyagpaloták. Öt-hatszáz, szinte egybeforrt darab, alig két futballpályányi, városfallal körbevett területen összezsúfolódva. Különösen szemkápráztató a kép alkonyattájt, midőn a lenyugvó Nap bearanyozza az ódon város falait, vakítva csúszik meg a házak hólepettnek látszó tetején. Persze hónak nyoma sincs, Hadhramauth-szerte az időjárás elleni védelmet, hellyel-közzel, a felsőbb szintekre és a tetőre felhordott mészvakolat biztosítja. Egyik házat afféle múzeumnak rendezték be a tulajdonosai (itt is minden házat egyetlen család lakik), oda bemehetünk. Szerény kis múzeum, de legalább az épület struktúrájától alkothatunk valami fogalmat. Annyi bizonyos, hogy elképesztő szakértelem kellett megtervezésükhöz és megépítésükhöz egyaránt.
Shibam hírnevével egyik sem veszi fel a versenyt a felhőkarcolós, tucatnyi pálmafás falucska közül, szépségével annál inkább vetekedhetnek. Különösen, elvarázsolt házak között tekergő sikátoraival, a kis sziklaormon trónoló Al-Hajjarain nyeri el a szívemet. A poros úton felé haladván végre eljön az én időm is. Napok óta vadászok a csak erre a vidékre jellemző, fekete kendőjük fölött csúcsos szalmakalapot viselő hölgyekre. Ketten sétálnak a szamaras kordé mellett, ahogy illik, fejbúbtól bokáig fekete iszlámba borultan. Azt hogy hol van az elejük, csak akkor tudom meg, amikor fotómért cserébe az első kezük ügyébe eső tárgyat (jókora faág) hozzám vágják.

Három nap múlva mondunk búcsút tömjénországnak, s a Wadi Da’Wan zöldellő trópusi völgyének peremén egyensúlyozva délnek indulunk. Lassacskán eltűnnek az életet adó vádik, a pálmafáikkal a táj zöldsége is elvész. Pusztaság, merő kő minden, még satnya bokor is elvétve akad. Árnyékban 40 fok a hőmérséklet, már ha lenne árnyék. Rövidesen megpillantjuk a tengert, lassan ereszkedünk le Al Mukkalába, mely Jemen egyik legnagyobb kikötője az Arab-tenger partján. Míg mi a város tetszetős panorámáját bámuljuk, Hasszán a mecsetbe rohan. Elvégre egész nap nem imádkozott.
Al Mukkala valódi halászcentrum. Már az első letelepülők is halászok voltak, a lakosság zöme ma is halászatból él. Kis hajóikon járják a vizet, a friss zsákmányt a parton felszabdalják, s némi ordítozás kíséretében áruba bocsátják. És ha elkelt, nejlonzacskóba csomagolják. Jemen ékes bizonyítékul szolgál arra, hogy a nejlonzacskó a modernkor egyik legnagyobb csapása. Az itteni kereskedők tán’ még a kabátgombot is műagyag tasakba bugyolálják, amitől a vásárlók többsége már az ajtóban megszabadul. Szelek szárnyán kelnek aztán útra, hogy mindent beborítsanak. Nincs ez másként Bir Aliban sem, a vízparton gigantikus, változatos színvilágú nejlonzacskók uralta szeméthalom terjeng. Ettől eltekintve, szolid szikláival, lustán fodrozódó vízével az öböl jól néz ki, és mellesleg mi is. Ha nem akarunk az elnyűtt sátor mocskos matracain aludni, mehetünk vissza Al-Mukkalába. Nem akarunk, ezért így teszünk.

Jó ideig, akár festőinek is mondható öblök mentén, a part vonalát követve háborítatlanul robogunk, mígnem a szárazföld belsejében a fél jemeni hadsereg az utunkat állja. Hasszán röviden értekezik az állig felfegyverzett katonákkal, majd fülig érő szájjal közli – egyébként is sejtjük -, hogy nem mehetünk tovább. Hozzáteszi még: valakiknek az agyára ment az éhezés, s most több család tébolyultan lődöz egymásra. Miután e velős diagnózist felállítja, a kocsi hátsó ülésén elégedetten tér nyugovóra. Földre kuporogva kezdjük el rágcsálni az élelmiszerkészletünk kitevő száraz bagettet, tollkészletünk utolsó darabjait szétosztjuk a szájtátva bámuló gyerekeknek. Időközben két terepjárónyi turista érkezik. Vezetőik hosszan tárgyalnak a haderőkkel, ennek eredményeként a közeli szurdokba visznek, ahol mi elfogyasztjuk sovány ebédünk maradékát, Hasszán tovább alszik. Szemem, bujkáló gyilkosok után kutatva a sziklákat pásztázza, pár óra múltával, felmentősereg gyanánt teherautónyi katona érkezik. Csőre töltött géppisztollyal a platón ülve vágtatnak előttünk, a szigorú utasítás értelmében három terepjáró képezte konvojunk szorosan egymásra tapadva teker utánuk. Egy egészen parányi zabszem sem férne bele a fenekembe.

Javában sötétedik mire Ádenbe érünk. Tengerparti hotelt foglaltunk le, Hasszánnál viszont nincs elég pénz, hogy kifizesse. Fizetést igazoló elismervény elő, lobogtatás: jön az igazgató. Telefon: Mr. Mashra kéri, hogy előlegezzük meg a költségeket. Rendben. Vagy mégsem? Átgondoljuk, újabb telefon. Mr. Mashra elnézést kér, egyben megígéri, másnap pénzt utal. A hangos szóváltásra odagyűlt helybéli vendégek biztosítanak róla, hogy igazunk van, és szobát is kapunk. Nem is akármilyet, hejre kis bungalót az aranyló parttól néhány méternyire. A méltatlan bánásmód hallatlan népszerűséget szül. Biztat a pincér, együnk bátran: úgyis az iroda számláját terheli (kosztot, kvártélyt fizettünk), az alkohol zugárus pedig kedvezménnyel méri a vodkát, hordja a dobozos Amstel söröket.
Három hét alatt egyetlenegyszer sem láttunk alkoholt Jemenben, igaz, nem is kerestünk. Az ide vonatkozó helyi passzusok meglehetősen drákóiak. Minden felnőtt muzulmán férfira nyolcvan korbácsütést mérnek, ha alkoholfogyasztáson kapják, előállításáért, terjesztéséért három év börtön a jutalom. A napi gondokat a helyi narkotikum, a qat feledteti, a cserje zöld leveleit a lakosság háromnegyede rágja. Enyhén kábító hatású, kezdetben jókedvet, pár óra múltával bambulást, depresszió közeli állapotot okoz. Árusítása a külön erre a célra létesült piacokon, teherautók platójáról folyik, az egyéni porciók a szokásos nejlonzacskóba kerülnek. Általában ebéd után kezdenek neki, külön a nők, külön a férfiak. A qatrágás a mindennapi társasági élet szerves része, közben tárgyalják meg az élet folyását. Egészen addig, míg el nem bambulnak.

Ádennek, az egykori Dél-Jemen fővárosának a fekvése a legvonzóbb. Égbe nyúló hegyláncok festői kulisszái előtt, kialudt vulkán kráterében épült, természetes kikötője fontos stratégiai pontot, a Vörös-tenger bejáratát őrzi. A középkorban a Vörös-tenger és az Indiai-óceán között a legforgalmasabb kikötő volt, később az ismétlődő támadások, fosztogatások, a kereskedelmi útvonalak áthelyeződése miatt elnéptelenedett. Új lelket a britek 1839-es bevonulása lehelt belé, a Szuezi-csatorna megnyitását követően pedig több hajó érkezett ide, mint addig bármikor. A gazdaság virágzása 1967-ben, a britek kivonulása után véget ért, a városképen viszont markáns nyomot hagytak. Az utcák hangulata a 130 éves gyarmati múltat idézi, a britek által emelt kereskedőházak bármely angliai város díszére válnának. A vidék Ázsia egyik legszárazabb területe, a város ellátását, ahogy ma is, már az ősidőkben ciszternák biztosították. Ehhez kötődik az egyetlen valamirevaló műemlék, a Tawila-ciszternák. Az 1. századi építőmestereknek becsületére válik a monumentális építmény, 45 millió liter víz fér el a 18 hatalmas méretű víztározóban.

Feszült hangulatban kelünk reggel útra. A helyzet később sem javul, Hasszán a hallgatás leplébe burkolódzik. Rettentő kopár a hegyvidék is, az itt-ott lézengő kecskék majd’ elepednek egy fáért vagy bokorért, hálásak vagyunk a virágzó völgyben székelő Taizz kínálta panorámáért. Az óváros tornyok, minaretek paloták egyvelege. Szépségesek a hófehér mecsetek, az egyikbe, igaz gombóccá kendőzve, még én is bemehetek.
Száz kilométer a táv Al Mokháig, mely nevével tűnik ki a hétköznapi kikötők sorából. A ma termesztett kávécserje bölcsője Etiópiában ringott ugyan, de nagybani termesztése a mai Jemenben, a hegyvidék nyugati lejtőjén kezdődött az 1300-as években és csaknem biztos, hogy itt készítettek belőle először főzetet. A 15. század közepétől pedig, a már korábban forgalmas Vörös-tengeri kikötő az ország kávéexportjának egyedüli letéteményeseként funkcionált. Dübörgött a business egészen a 18. század végéig, ekkor terítették be a kicsempészett kávécserjékkel a fél világot. Ezzel Al Mokha elkezdett lecsúszni a lejtőn, és az aljáig meg sem állt. Régi dicsőségére pár kereskedőház roskadozó fala és a mokka név emlékeztet. Nézni végképp nincs mit, kicsivel odébb viszont tengernyi látnivaló vár ránk. Sajnos, immár teljesen hiába. Rájövünk ugyanis, hogy útleveleinket az ádeni hotel recepcióján felejtettük.

Hátraarc, tankolás, Hasszán, ahogy mondja, felfüggeszti a Ramadánt. Egyszerre eszik, iszik, dohányzik, és bőszen rágja a qatot. Hat órával később okmányok a zsebben, az autót hamar megszerelik. Hegyi terepen ötszáz kilométer nem kevés, indulás előtt bedobunk egy vodkát. Bölcs mondás, és igaz, hogy minden rosszban van valami jó. Egy aprócska faluban megtapasztaljuk, hogy milyenek lehetnek a hétköznapok a Ramadán nélküli Jemenben. Kéz a kézben járják a fiúk (nem azért) a zsúfolt utcákat, tömve vannak a kifőzdék, nagy a zaj, mindenki ordibál. Nem haragból, ez itt így szokás.
Valószínűleg az összes autót erre a főútra vezényelték, tömött sorokban araszolunk. Teli szájjal világít a Hold, én a hátsó ülésen szendergek. Hasszánban mélyenszántó gondolatokat az előttünk haladó tartálykocsi ébreszt. Mondja: ha belelőnének, mindnyájan meghalnánk. Kifejti még, hogy erre nagy esélyünk van, mert minden normális turista a szállodában alszik ilyenkor. Inkább tovább szendergek. Félálomban még hallom Hasszán vidám kacaját. Eldöntöm, kipróbálom én is ezt a qatot, mert igaz lehet, amit mondanak felőle: megoldja a nyelvet, és szárnyalóvá teszi a képzeletet.

Delel a Nap, mikor végre bódultan a Hill Town Hotel ágyába zuhanunk, délután Mr. Mashra érkezik. Búcsúzni jött, és mi a világért sem akarjuk borravalóval megsérteni. Reményét fejezi ki, hogy találkozunk még. Mi reméljük, hogy soha, de a döntés nem a mi kezünkben van. Inshallah. Lehet, hogy egyszer visszatérünk, és újra átéljük az Ezeregyéjszaka meséit.

Vissza

Sana'a (Szanaa)

Sana’a (Szanaa)

Wadi Dhahr

Wadi Dhahr

Shibam-Kawkaban

Shibam-Kawkaban

Thula és Hababa

Thula, Hababa

Manakha

Manakha

Al-Hajjarah

Al-Hajjarah

 Al-Khutayb

Al-Khutayb

Wadi Hadramauth

Wadi Hadhramauth