Kambodzsa

Kambodzsa termékeny földje a világ egyik legnagyobb aknamezeje. A kormány a „Nemzeti megbékélési program” jegyében a leszerelt vörös khmereket uniformisba öltöztette, az egykori rettegett milícia tagjaiból többnyire közrendőrök lettek: nappal a rendet vigyázzák, éjjel részegen lövöldöznek. Legalábbis útikönyvünk szerint. Nem a legrózsásabb kilátások, ezért az ausztrál Intrepid Travel szervezte csoporthoz csatlakozunk, és döntésünket nagyon hamar megbánjuk. Szállásunkul Siem Reap, Angkor világcsoda romjainak szomszédságában a turisták kiszolgálására szakosodott városka egyik enyhén szólva is lepukkant szállodáját jelölik ki. Lift, hordár nincs, puritán berendezésű szobáink a negyedik emeleten. Senki nem szalonturista a csoport kilenc tagja közül, no de ennyi pénzért akár a városka legjobb hoteljének medencéjében is csobbanhatnánk. Csendesen morgolódunk.

Angkor valaha az egész világ legfényesebb fővárosa volt. 10. és 13. század közötti virágkorában a legendás Khmer Birodalom a mai Thaiföld, Laosz, Malajzia és Vietnám területeinek jelentős részét tartotta megszállva, nagyjából egymilliós lakossága többszöröse volt bármely korabeli európai fővárosénak. Mesés gazdagságát az öntözéses rizstermesztés alapozta meg, utak, hidak, gigantikus méretű templompiramisok, díszes szentélyek, medencék, hatalmas víztározók épültek. Igaz, csak a környező hatalmakkal vívott ádáz harcok árán, de a birodalom egészen 1431-ig fennmaradt. Ekkor rohanta le az új Sziámi Királyság, Ayutthaya, később a várost elhagyták lakói. Visszahódította a dzsungel ami az övé, beköltözött az üres falak közé. Kósza hírek keltek szárnyra, írások születtek az őserdő mélyén rejtőző titokzatos városról, a világot azonban először a francia lepkegyűjtő Henri Mouhot, halála után, 1864-ben kiadott beszámolója hozta lázba. Így neki jutott a nagy megtiszteltetés, hogy a liánok fogságába esett káprázat felfedezőjének kiáltsák ki.

Az óriási romterülettel való ismerkedést az East Mebon és a szomszédságában álló Pre Rup templomokkal kezdjük. Mindkettőt, csak pár évnyi különbséggel, II. Rajendravarman király építtette a 10. század közepén, a khmer építészet korai korszakában. Az elegáns, háromszintes, piramis alakú „templomhegyek” a szent Meru hegyet szimbolizálják. Hihetetlen finomsággal kidolgozott szobraik, díszítéseik a hindu vallás központjában álló „szentháromság” – Brahma a teremtő, Síva a pusztító és Visnu, a megtartó – kőbe vésett emlékei. Hasonlóságuk alapján akár ikrek is lehetnének, különbség szinte csak a két épület funkciójában van. Míg az East Mebon II. Rajendravarman ősi lelkének tiszteletére készült templom, a Pre Rupot a khmerek a hamvasztási szertartásokkal társítják, királyi krematóriumnak tekintik. A khmerek vallása az ősök kultuszából nőtt ki, bálványisteneik számára szentélyeket emeltek, áldozatokat mutattak be nekik. A birodalom terjeszkedését követően Indiából érkező papok közvetítésével vették át az istenhármasság tiszteletét, a hinduk gazdag hitvilágát, később pedig Buddha tanait is elsajátították. Egyedi módon ötvözték meglévő istenhitükkel és a 12. század elején Angkor államvallásává tették.
Neak Pean a 12. század végéről való bájos buddhista szentély, a Himalája gyógyító erejű mitológiai tavát, az Anavataptát jelképező víztározó mesterséges szigetén áll. Tekergőző Kígyókat jelentő nevét a khmerek őseként tisztelt mitikus Naga istent ábrázoló, két egymásba fonódó nagy kígyóról kapta, amelyek a szigetet körbeölelve őrzik a szent forrást. Eredetileg is orvosi célra készült, s mivel úgy tartják, hogy a medence vízében történő megmártózás orvosolja a testi bajokat, máig végeznek benne gyógyító szertartásokat. A központi körül további négy kisebb, a Föld négy nagy folyóját szimbolizáló medencét is találunk, elefánt-, ember-, oroszlán-, és lófejű vízköpőkkel. A parton három muzsikus kuporog. Az egyik vak, a másik csonkolt kezű, a harmadiknak a lába tőből hiányzik. És muzsikálnak teljes lélekből, gyönyörűen. Azzal, amivel még tudnak.
Mintha profi forgatókönyvíró ültette volna a szemünk elé a szívszorongató kis zenekart, programunk következő állomása a Siem Reap-i Aknamúzeum. Egy Aki Ra nevű ember igazgatja, aki vörös khmerként kezdte katonai pályafutását. A 80-as években átállt a kormánycsapatokhoz, most pedig a taposóaknák szakértőjeként igyekszik képet nyújtani a hadviselés eme embertelen módjáról. Megtudjuk, hogy abból a megfontolásból, hogy egy halott ember kisebb kár az ellenfélnek mint egy nyomorék, a taposóaknákat tipikusan nem gyilkolásra tervezik. Mindössze tíz dollárból telepíthetők, míg egyetlen darab felszedésének költsége ezer dollárra rúg. A nemzetközi összefogás ellenére még mindig 8-10 millió taposóakna lapul sunyin a föld alatt áldozatra várva, legtöbbször földművelő parasztokra, játszó gyerekekre. Kambodzsa a hatodik legfertőzöttebb terület a Földön, a lábuk alatt felrobbant szörnyetegek miatt 1980 óta több mint negyvenezer embernek kellett valamilyen testrészét amputálni. A megrázó fotók után ki kell szellőztetni a fejünket, nem beszélve arról, hogy a Nap is lassan nyugodni készülődik. Önállósítjuk magunkat és egy motóval, a taxiként szolgáló motorkerékpár mögé erősített hintófélével naplemente nézőbe indulunk.
Nem vall túl nagy fantáziára, de mint minden turista, mi is Phnom Bakheng túlzsúfolt hegyét választjuk. A 9. század végén, egy természetes magaslaton épült “Központi Hegy” a Khmer Birodalom első fővárosának hindu főtemploma, ilyenképp az istenség székhelye, az univerzum szíve volt. A főszentélyt eredetileg az égbolt csillagainak másolataiként 108 torony díszítette, vélhető pompájából nem sok minden maradt. Négykézláb küzdjük föl magunkat a tetőre az izzasztó kaptató csonka kőlépcsőin. Századmagunkkal csodálni a naplementét nem igazán meghitt, ennek ellenére nem mindennapi élmény. Nagy ováció kíséri, amint a Hatalmas Labda, mielőtt narancsszínűre festve a tájat végkép elolvadna, még utoljára felizzítja égővörös tüzét.

Este vacsorázni megyünk, egy valódi kambodzsai házba, egy igazi kambodzsai családhoz. Magunk mögött hagyva Siem Reap szállodákkal, éttermekkel, üzletekkel teli fényes kirakatát, a hátsó utcákban egy egészen más világ fogad. Nyílt csatornákban csordogál a szennyvíz, közvilágítás híján épphogy sejlenek a hepehupás földutat szegélyező cölöpökre ácsolt apró faházak.
Vendéglátóink otthonának (mint gondolom az összes többiét) berendezését néhány szekrény és a deszkapadlóra terített gyékények teszik ki. Ezeken alszanak, Ázsia módra, sokfogásos vacsoránkat is erre tálalják. Törökülésben üljük körbe, mi más, mint utazási élmények kerülnek szóba. Eleinte kicsit feszengünk, ugyanis rajtunk kívül mindenki angol anyanyelvű. A Földgolyó minden szegletéből „fújta össze a szél” a csoportot, az ausztrál, dél-afrikai és amerikai lányok nem mindegyike tudja egészen pontosan, hol van Magyarország. Rámutatunk hát a falon függő térképen egy parányi pontra: a hazánkra. Később a háziak is közénk telepszenek. Fiatal házaspár, a férj angolt tanít a helyi iskolában, a feleség két pici gyermeküket neveli. Mesélik, hogy majdnem egész rokonságukat elveszítették a háborúban. Látszólag még sincs bennük keserűség, csak egy pici fájdalmat venni észre az életigenlő mosoly mögött. Meghitt hangulatban telik az este, szívesen maradnánk. Kilenc körül mégis gyékényt bontunk, mert másnap nagyon korán kelünk.

Egészen pontosan hajnali 4-kor. Félálomban kászálódunk ki a minibuszból, egy elemlámpa fényénél botladozunk a csúszós köveken „páholyunkig”. Szurokfekete az éjszaka, csöndjét csak a tücskök ciripelése és valami artikulátlan kornyikálás töri meg. (Határozottan rosszindulatúnak tartom útitársam megjegyzését, hogy egy részeg lócsiszár dalol.) Tőszomszédságunkban a rovarvilág legagresszívabb tagjai tartanak gyűlést, alig győzzük irtani őket. Végre hasad a hajnal. A legfeketébb fekete lassacskán sötétlilára, később halvány rózsaszínűre vált, élénksárgát a felhők aranyló szélei fonnak a tarka égi szőttesbe. Emberi kezek segítenek a természet pazar színjátékának, a szivárvány minden színében játszó fénynyalábot küldenek a tornyokra, a pálmák koronájára. Percről percre válnak élesebbé a kontúrok. Midőn felkel a Nap, teljes pompájában áll előttünk a világmindenség egyik legfenségesebb épülete. Angkor Wat II. Suryavarman uralkodása (1130-1150) alatt, ötvenezer építőmunkás, ötezer szobrász és kőfaragó harmincévi kemény munkájával épült. A napjainkban is működő templom Kambodzsa jelképe, nemzeti zászlajában, címerében és bankóin egyaránt szerepel.
Legelőször a kaputorony apsaráin akad meg a szemünk. A gömbölyű, fedetlen keblű alakok eredetileg égi táncosnők voltak, a khmer művészetben a királyok kedveseit jelentik. Szépségesek, titokzatosak, csábítóak. Kőbe vésett mosolyuk ezer év alatt sem kopott meg. A 300 méter hosszú, 12 méter szélességű kígyótestet imitáló, kőkorláttal szegélyezett sugárút, a khmer építészetben szokatlan módon, a nyugatra nyíló főbejárathoz vezet. Nem egyszerű út ez, a meditáció útja. Összeköti az isteni rendet szimbolizáló templomóriást a káosszal, az emberek világával, mégpedig a világóceánt jelképező várárkokon keresztül. Mint általában a hindu szentélyek, ez a templom is háromszintes, minden felsőbb szint kisebb az alatta lévőnél. Az első és második szinten négy-négy torony díszíti a sarkokat, a legfelső emelet központi szentélyének a Meru hegyet jelképező, lótuszrügyet mintázó tornya 65 méter magasan tör az ég felé.
Hihetetlen gazdagsággal borítják a vésetek a falakat, legcsodálatosabbak az első emeleti kőreliefek galériái: eposzok, mondák, diadalok, vereségek leselkednek ránk az aprólékos gonddal faragott képeken. A domborművek leghíresebbike, a „Tejtenger köpülése”, mintegy hatszáz méter hosszan fut végig a falon. A mítosz az istenek és démonok összefogásáról szól, miközben a halhatatlanság itala, az amrita megszerzése céljából több ezer évig a Tejtengert köpülték. Mire a nedű meglett a két ősellenség összeveszett. Végül a harcból az istenek kerültek ki győztesen, de a hallhatatlanság italát minden jel szerint megtartották maguknak. Oszlopcsarnokokon, hatalmas udvarokon át hatolunk egyre feljebb, a legfelső szintre extrém meredek lépcsősor vezet. Nem másért, minthogy a hívő alázatos testtartásban, ne emelt fővel jusson föl ide. Másképp nem is lehet. Turistatársaimmal együtt, hason csúszok föl a tetőre.

A VII. Jayavarman által anyja emlékére építtetett kolostorkomplexum vadregényes hely, ahol még mindig a természet az úr. Talán azért, hogy mutatóba meghagyjanak valamit az utókornak a felfedezés romantikájából, a régészek érintetlenül hagyták, csak az utat tisztították meg. Kő és fa támaszkodik egymásra elválaszthatatlan szimbiózisban. Hatalmas, kusza gyökerek feszítik és tartják össze a falakat, Laookon-csoportként lógnak az oszlopokon. Beomlott boltozatokon át, évszázados famatuzsálemek között botorkálni a félhomályos folyosókon mágikus érzés, olyan mintha egy másik bolygón járnánk. A kőbe vájt szanszkrit felirat szerint az óriási templom nem volt mindig ilyen kihalt. 12. századvégi hallatlan gazdagsága idején, a királyi családon túl, 18 magas rangú szerzetes, 2740 adminisztratív feladatot ellátó tisztviselő, 2202 asszisztens és 615 mennyei táncosnő élt a kolostor falai között. Ellátásukról a környező falvakban lakó 79 365 ember gondoskodott.
A Khmer Birodalom utolsó uralkodója, VII. Jayavarman neve nem hiába vonult be „Nagy Építőként” az emlékezetbe. 39 éves uralkodása alatt egymaga több templomot, szentélyt, hidat, utat, iskolát, kórházat húzott föl, mint elődei hat és fél évszázad során, a chamok kiűzése feletti örömében pedig nekilátott megépíteni a birodalom utolsó fővárosát. Angkor Thom kilenc négyzetkilométernyi kiterjedésével város a városban. 100 méter széles várárok veszi körül, a 8 méter magas falakon vágott öt kapuhoz isten- és démonszobrokkal tűzdelt utak vezetnek.
Angkor Thom két leghíresebb építménye a dísztribünként használt, mitológiai alakokkal, az állatvilág figuráival, több ezer apsarával sűrűn vésett, a déli lépcsőzeten ormányaikkal lótuszvirágot gyűjtő hámorfejű elefántokról nevet vett hatalmas kőlap, az Elefántterasz, valamint Yamát, a halál istenét, vagy valamelyik leprában szenvedő királyt meztelenül ábrázoló Leprás király terasza. Na és persze a Bayon, a rejtélyesen mosolygó Buddha arcok temploma. Angkor Thom mértani középpontjában áll, 54 tornya a birodalom 54 tartománya felé néz, mintegy felügyelve azokat. A magasból mosolygó hatalmas kőarcok mágnesként vonzzák a tekintetet. Pontosan kétszáztizenhat titokzatos mosoly, és nincsen kettő, amelyik egyforma lenne. Bármerre járjunk is az arcok erdejében, a szemünkbe néznek, telt ajkaik szinte szóra nyílnak.

A Tonle Sap Kambodzsa és egész Indokina legnagyobb tava, melynek vize monszunidőszakban hússzorosára duzzadva önti el a környéket. A hatalmas áradások termékennyé teszik a földeket, a mangrove erdőkben madarak és vadak tanyáznak, a tó vize rengeteg halat és rákot ad, mintegy megélhetéssel látva el a vidéken élőket. Naplemente túrára a kikötőben ringatózó rozzant halászbárkák egy bizalomgerjesztőbb egyedével megyünk. Piciny, gólyalábakon álló deszkabódéfalvak sorjáznak a parton, az egyik nagyobbacska háznál kikötünk. Gyér a bútorzat, a félhomályos teremben a padokból húsz csillogó fekete szempár villan felénk. Éppen angolórát tartanak az iskolában. Csónakokon úszó házikók egész utcáján pöfögünk keresztül, a parttól már csak magányos cölöpkalyibák tükröződnek a csendesen fodrozódó víztükörben. Lecövekelünk a tó közepén, a hajó és a gyomrom eszeveszetten imbolyog. Rózsaszínre festve a felhőket, a tó vízére aranyfényt vonva lassan megjelennek az első alkonyi sugarak. Alig győzöm kattogtatni a masinámat, hogy a fényorgia minden pazar színét megörökítsem.
A reggel Siem Reap vidéki állomásra hajazó repterén talál ránk, Phnom Penhbe készülünk. Kókadtan sétálok a forró betonon, a gépmadarat meglátva azonban elröppen a szememből az álom. Ősöreg, leharcolt kínai szerkezet, a legnagyobb veszélyforrásnak az egyik kerékgumin éktelenkedő foltot értékelem. Hajdanán, amikor elkezdtem rendszeresen repdesni a világban, tartottam kicsit a felhők szárnyán való lovaglástól. Magam megnyugtatására, vagy éppen riogatására, aprólékosan tanulmányoztam a Légi katasztrófák című kiadvány első és második kötetét. Hosszú oldalakat szentelnek a témának, hogy mennyire fontos a kerekek futófelülete, milyen nagy hangsúlyt fektetnek erre a légitársaságok. Igaz, foltozott kerekekről nem ejtenek szót.
Iszonyatos zajt csapnak a motorok, remeg, rázkódik a masina, a szűk utastérben nem csak a forróságtól szakad rólam a víz. Már jócskán a levegőben járunk, mikor sűrű fehérség kezd gomolyogni a csomagtárolókból. Mivel bizalmamat még a talajon elveszítettem, hangosan kiabálok: kigyulladtunk! Nem, nem ég a gép. Hál’ Istennek csak a légkondit hozták működésbe, és örökkévalóságnak tűnő idővel később szerencsésen landolunk.

Kambodzsa fővárosát 1372-ben alapították, miután egy Penh névre hallgató öregasszony éppen ezen a helyen, egy domb tövében találta meg a városalapításhoz nélkülözhetetlen négy darab Buddha szobrot. Hálából az új települést Penh nevére keresztelték. 1434-ben lépett elő fővárossá, később többször letaszították a trónról, 1886 óta ül biztosan rajta. Utak, kikötő, repülőtér épült, még Ázsia Gyöngyének is elkeresztelték. Lehetett ebben akkor is némi túlzás, ma semmi gyöngyszerűt nem tudok felfedezni a hányatott sorsú településben. Persze már azt is értékelni kell, hogy van itt egyáltalán élet.
1975 áprilisában a feketébe öltözött vörös khmerek bevonultak Phnom Penh utcáira, és a vietnámi háború menekültjei által kétmilliósra duzzasztott fővárost rövid idő alatt szellemtanyává változtatták. Lerombolták a templomokat, módszeresen kiirtották az értelmiséget, a megmaradt lakosságot vidékre száműzték. Phnom Penh megszűnt létezni: gyakorlatilag lefejezték. A véres rezsim legdurvább börtöne a városi gimnáziumból átalakított Tuol Sleng, hivatalos nevén S21 volt. A kibelezett tantermekben tartották fogva, kínozták és ölték meg a rendszer ellenségeit, vagyis mindenkit, akit odasodort a vakvéletlen. Senkit nem kíméltek, minden héten nagyjából ötszáz ember életének órája szűnt meg ketyegni a rideg falak között. Számos kínzóterem, parányi cellák, szögesdrót, szigorú rendszabályzat jellemezte. A „Tízparancsolat” szerint az ide bezárt ember egyetlen joga a „csendben ülés” joga. Minden egyébért: úgymint üvöltés kínzás közben, bonyolult válasz a feltett kérdésekre, beismerő vallomás, tíz korbácsütés vagy öt elektrosokk volt a büntetés. Legtöbbször a kínzók is áldozatok voltak. Aki nem vállalta mások kiirtását, őt magát és családját ölték meg. Akkurátus fotók készültek az ellenség arcáról, terrort tükröző, félelemmel teli szemek néznek ránk a múzeum faláról. Mindössze tizenketten sétáltak ki élve a hátborzongató helyről, beszámolóik a falon függenek. „A múzeumban nevetni tilos”, int jó modorra az ugyancsak a falra függesztett angol nyelvű tábla. Nem tudom ki rakatta ki, de jó nagy marha lehet. Ugyan kinek jutna eszébe még csak el is mosolyodni ebben a minden sarokból áradó fojtogató légkörben?
A borzalmak másik színtere a várostól tizenöt kilométerre található Gyilkos mezők, közel nyolcszázezer embert gyilkoltak meg itt. Legtöbbjüknek egyszerűen szétverték a fejét, vagy pálmalevél élével szabdalták el a torkát, hogy az értékes golyó ne fogyjon. 86 tömegsírt tártak fel, még ma is találni a talajban csonttöredékeket.  A mementó a mező közepén emelt, koponyákkal teli üvegsztúpa, nem visz rá a lélek, hogy lefényképezzem. A brutális mészárlásnak a vietnámi hadsereg bevonulása vetett véget. Három év, nyolc hónap és húsz nap alatt Pol Pot és bűntársai a világon egyedülálló dolgot vittek véghez. Mindenféle ok nélkül kétmillió embert irtottak ki saját népükből.

Egyebekben Phnom Penh a szokásos látnivalókat kínálja. Sihanouk király palotája a gyönyörű Ezüst Pagodával, néhány templom, Nemzeti Múzeum, folyóparti sétány. Néhány óra alatt mindennel végzünk, búcsúvacsoránkat a kiglancolt sétány egyik takaros éttermében költjük el. Kezünk a pohárhoz ragad, isteni a hangulat, mostanra egész jól összekovácsolódott a banda. Ennek ellenére a kicserélt telefonszámokat valószínűleg otthon mindenki elteszi abba a dobozba, amelyből soha nem hív fel senkit.
Másnap délelőtt felfelé hajózunk a várost késként kettészelő „Vizek Anyján”, a Mekongon. Ház is egyben a hajó, öttagú család és egy kutya él a néhány négyzetméternyi deszkán. Hihetetlen szegénységben, mégis mosolyognak, mint errefelé mindenki. Délutánra már csak az Ázsiában kötelező piacolás marad. A korábbi nevén „orosz piac” arról volt híres, hogy rozoga viskóiban zsákszámra árulták a marihuánát, és bárki vehetett Kalasnyikovot. Ma már ennél jóval szolidabb: turistáknak póló, hamis CD és szuvenír egészíti ki a szokásos vásári kínálatot. Ételfronton sem rossz a választék: sült madárpók, óriáscsótány, szöcske, sáska, lárvák miegymás ugyanúgy kapható, mint kókuszdió vagy uborka. Köszönjük, az előbb laktunk jól, és ezúttal pár dolláros Rolex órát sem veszünk. Istenhozzádot mondva a bűzös kavalkádnak, bepattanunk egy tuk-tukba, ami a szállodába visz. Más dolgunk már nincs, mint fogni a csomagjainkat és elindulni haza.

Vissza

Siem Reap -Angkor

Siem Reap, Angkor

Phnom Penh

Phnom Penh