Laosz

Volt néhány szörnyű háború, kommunizmus van, szegények az emberek, rosszak az utak, és épült egy csomó remek pagoda. Nagyjából ennyit tudunk Laoszról, amikor elhatározzuk, hogy a szomszédos Vietnámból „átruccanunk” ide. Tíz éve még nem tehettük volna. Az idegenforgalmat sokáig korlátozták, Laosz mostanában kezd, leginkább a hátizsákos turisták Mekkájává válni. Jövünk is szép számmal. De hál’ Istennek egyelőre nem annyian, hogy megzavarjuk a béke szigetének hallatlan nyugalmát. (Hogy ezek mennyire az úttörőévek, akkor derül ki, amikor nyolc év múltával visszatérek, és rá sem ismerek Laoszra. Időközben óriásivá duzzadt a tömeg, miközben a helyiek maradtak ugyanilyen szegények. A változás Vang Viengben a legszembeszökőbb, mely viszonylag szolid hippitanyából Indokína bulifővárosává vált. Minden száz méteren kocsma, a Nam Song folyó vize ki se látszik a kajakok, a teherautó belsők alól. Az érkezők túlnyomó többsége a látványos karszthegyek csodálása mellet, vagy inkább helyett, elsősorban kábítószerek felhasználásával készült ételek fogyasztásával tölti idejét.)

Vientiane nem volt mindig főváros, és ma sem néz ki annak. Hiányzik belőle a más ázsiai nagyvárosok utcáit átlengő jellegzetes büdösség, a nyüzsgés, az eszelős forgalom. Az élet lassacskán folydogál, autó alig, az aszfaltot leginkább tu-tukok róják, az úttörőnyakkendős gyerekek és a sárga ruhás boncok egyaránt tartozékai az utcaképnek. A francia uralom emlékét (a bagett és társain túl) néhány fehér falú épület őrzi, homlokzatukon lao zászló lengedez. Laoszban minden lao: sörük, a kiváló Lao Beer, pénzük a lao kip, szinte mindenhez hozzáteszik ezt a szócskát. A Lao nemzeti ikon, a Pha That Luang (Nagy Szent Sztúpa) pedig Vientiane legfontosabb műemléke.
A legenda szerint Asoka indiai király misszionáriusai építették, és ereklyeként Buddha mellcsontját helyezték el benne. Sok évszázad telt el azóta, a hajdani aranyborításnak nyoma sincs, aranyszínűre festve csillog-villog a csodaszép templom. A magas, négy égtáj felé boltíves kapukkal szabdalt, fehérre meszelt falak, erőd jelleget kölcsönözve az egész építménynek, négyzet alakban övezik. Arany lótuszvirágok közül szúródik hatalmas felkiáltójelként a mélykék égboltba a karcsú torony, mely a buddhizmus iránti odaadást és a szuverenitást a laók számára egyaránt jelképezi. Nappal sugárzó napfény fürdeti, éjjelre pici égők ezreibe öltöztetik.
A Patuxai Győzelmi kapuhoz széles, a Champs Elyseesre emléketető sugárút vezet, maga az építmény messziről a párizsi Diadalívre hajaz. Közelebb érve aztán már jól látszanak a laoszi jegyek, a templomokra jellemző díszítőelemek, és hogy vasbetonból készült. Anyagát az amerikaiak által, kárpótlásul a bombáik okozta pusztításért, a repülőtér felszállópályájának építésére adományozott cementből „gazdálkodták ki”. A közeli Talaat Sao piac egy falat „igazi Ázsia”. Káosz és zűravar, kosz, földön gubbasztó árusok, lepottyant vagy odavetett falatokra váró éhes kutyák, macskák, legyekkel borított nyers húsok, fémlavórokban vergődő halak, zsákokban különböző színű, alakú száraztészták, és rizs, töménytelen mennyiségben. Egzotikus zöldségek, gyümölcsök virulnak, megkóstolásuk az itteni élmények közé tartozik. Szép sorjában neki is látunk. A gesztenyéhez hasonló, hosszú, szőrös-tüskés, piros színű rambután belsejében fehér, zselés állagú gyümölcs bújik meg, a pingponglabda méretű, barna héjú mangosztán, az Istenek gyümölcse hihetetlenül édes. A sárkánygyümölcs, a piros, méregzöld pikkelyekkel díszített pitahaya külseje többet sejtet, mint amilyen valójában: íze fanyarkás, az egrest juttatja eszünkbe.

A főváros bővelkedik kegyhelyekben: a Haw Phra Kaew (Smaragd Buddha Szentélye) egykor királyi templom volt, 1779-ig őrizte az Észak-Thaiföldről zsákmányolt, jádéból faragott pici Buddha-szobrot. Ekkor a thai hadak visszazsákmányolták, s, amint pár éve láttuk, a bangkoki Wat Phra Kaew-ben, igen nagy becsben tartják. Az ősöreg templom kivételesen magas talapzaton emelkedik, ezzel is jelezvén, hogy egyike a város legfontosabb kultikus épületeinek. A szentélyhez vezető lépcsősor két oldalán sárkánykígyók őrködnek, mellettük két hatalmas, barátságos mosolyú szobor, kezében a szerzetesek alamizsnás edényéhez hasonló, öblös kőtálat tartva kuporog. A körfolyosó oszlopos fedele alatt egy egész regiment Buddha-szobor lakik, két alaptípus létezik: a mindkét kezét mellmagasságba emelő, tenyerét kifelé fordító, a félelmet távol tartó, valamint a teste mellett tartott karokkal, természetellenesen hosszú ujjaival a föld felé mutató esőváró Buddha. Utóbbit laoszi Buddhának nevezik. Magas küszöböt átlépve jutunk a szentélybe, mely a földön kúszó rossz szellemek bejutásának megakadályozását szolgálja. Odabenn kőből, fából, bronzból, porcelánból készült Buddha-erdő ácsorog. Az egész épület, úgy, ahogy van, hallatlanul elegáns, mégis tiszteletet parancsoló, levegőjében szinte tapintani lehet a múltat. Csak „öreg pagodának” hívjuk, és a város összes temploma közül ez a kedvencünk.
A szemközti oldalon a Wat Si Saket előkertjében Vientiane egyik jelképe, a festményeken, domborműveken gyakran ábrázolt nagy ereklyetartó fogad. Innen, fallal körülvett belső udvarba érünk, ahol a pagoda, valamint a kolostor szép faépületei, arannyal borított síremlékek állnak. Híres-nevessége a központi szentélycsarnokot körbefogó kerengő falába vájt fülkékben elhelyezett 6 840 Buddha-szobor. Kőből, bronzból, ezüstből, fából, méhviaszból készültek, egyik-másik ma is szolgálatban áll. Ezt a vállukon átvetett sárga kendő, mint jelképes szerzetesi köpeny mutatja.

Így a legelején Buddhákból semmi nem elég, Lao színekben tündöklő tuk-tukkal a közeli Wat Xieng Khuan Buddha-parkba hajtatunk. A Sulilat jógi sámán által meg(rém)álmodott kertben bizarr hindu és Buddha szoborhad sorakozik fel. Hatalmas száj visz a „nagy tök” belsejébe, a föld és a menny szintjén áthaladva, a tetejéről a giccsparadicsom összes alkotása alaposan szemügyre vehető. (Kész röhej, hogy pontosan ez a könyökére támaszkodó beton-Buddha inspirált arra, hogy Laoszba jöjjek. Mentségemre szóljon, hogy az újság címlapján igazán jól festett.) A kőszobor-borzalom a Nemzeti Etnikai Kulturális Parkban tovább fokozódik.
A kőhajításnyira lévő Wat Sok Pa Luang (Erdő templom) üdítő folt a szemnek, nem messze tőle halottégető kemence bújik meg az erdő sűrűjében. Hajdan egy lao király foglalta össze a gyászszertartás rendjét, minden halálnemhez más és más, sokszor kegyetlen szabály tartozott. Ezek legkirívóbbikaként a várandós asszonyt vagy a hirtelen halállal haltat nem illette meg a tisztességes temetés, a hamvasztás joga, az erdőben földelték el őket. Szerencsére mára ezekből a regulákból nem sok maradt életben. 10 éves kortól égetik el a holtakat, a gyerekeket minden esetben eltemetik. Három napig virrasztanak a holt fölött, ezután következhet a hamvasztás és a vidám halotti tor.

Esténként minden turistának kötelező a Mekong partjára „naplementenézőbe” elzarándokolni. Nincs is ennél jobb, mint habzó Lao sört iszogatva nézni amint a Napkorong a vízbe bukik, a túlparton Thaiföld fényei pislákolnak. Még az sem rontja számottevően az élményt, hogy egyszer sem sikerül megrendelt ételeinkhez hozzájutni. De olyan kedves mosollyal raknak elénk mindig valami egészen mást, hogy szóvá se’ tesszük.

A busz oldalán a hatalmas VIP felirat kényelmet ígér, elképzelni nem tudom, hogyan létezhet ennél silányabb kategória. Miután csomagjainkat az erre a munkára speciálisan kiképzett segéderő fölhajigálja a jármű tetejére, fölvesszük a 20 kilométer/óra átlagsebességet, átviharzunk néhány falucskán. Szeljük a kanyarokat bőszen, a szerpentin nem kegyelmez, nincs húsz kilométernél hosszabb egyenes szakasz, sűrűn hajolok a kezemben lévő nejlonzacskó fölé. Ha nagy ritkán föl bírok nézni a gyönyörű tájból nem sok mindent látok, szemem útonállók után kutat. Vang Vieng az Aranyháromszög laoszi keleti csúcsa, ahol a múlt rendszer lázadó fegyveresei termesztik a mákot. Pénzük fogytán időnként kitörnek ide a Vientiane-Luang Prabang közti főútra és lerabolnak néhány turistabuszt. Minket semmiféle atrocitás nem ér, tizenegy óra múltával befutunk a hozzávetőleg kétszáz kilométerre lévő célállomásra.
Vang Vieng erdő borította karsztcsúcsok között, a Nam Song folyó partján székel. Káprázatos természeti adottságain túl népszerűségét számos ópiumbarlangja is növelte, így hamar felkerült a bakancsos turisták térképére. A hírhedt barlangokat a kormány 1975-ben bezáratta, és bár a drogfogyasztás, pláne a terjesztés bűncselekménynek számít, a város mégis megmaradt Délkelet-Ázsia Amszterdamjának. A legtöbb éteremben a menü utolsó oldala a születésnapi tortákat – just for fun – sorolja. Marihuánás, ópiumos sütemények, shake-ek, teák zavarba ejtően széleskörű választéka, és a pincér nem mulasztja el bizalmasan megsúgni, hogy az egyes alkatrészek külön-külön is megvásárolhatók. Valószínűleg akkor sem írnám le, ha élnénk a lehetőséggel, de kábítószer és szerencsejáték elvből soha. Jóféle vörösborral bódítjuk magunkat, aztán sétálni megyünk. A poros főutca mentén olcsó vendéglők, vendégházak sorakoznak, bambuszból tákolt hidak lógnak a lustán hömpölygő víz fölé, a parton bár bárt ér. Néhány sportszer kölcsönző is tanyát ütött, a legkedveltebb vízi jármű a felfújt traktorbelső, melyben a habok között a Song folyón lecsorogni a külföldiek egyik kedvenc szórakozása. A látogatok összetétele a 70-es évek hippikorszakát idézi, slampos ruhák, piercing, tetkó minden mennyiségben.

Luang Prabangban a város legszebb fekvésű szállodájába, a Phu Wao Hotelbe vesszük be magunkat. Erdővel borított dombtetőről néz farkasszemet az egész környékre pompázatos kilátást kínáló Phu Si mészkőszirttel, feszített víztükrű medence nyújt felüdülést, a mesterien kialakított kertben lótuszvirág-díszbe borult parányi mesterséges tó ékeskedik. A hófehér bungalókat minden komforttal felszerelték, a teraszon hintaágyak lengnek, ágyaink megvetéséről külön személyzet gondoskodik. Minden nagyon előkelő, nekünk túlontúl is az. Másnap a főutcán lévő szerény hotelek egyikébe költözünk. A városnak sikerült úgy átállni a turistaiparra, hogy ez idáig megúszta a teljes kommercializálódást. Minket turistákat észrevétlenül ide, a város közepébe terelnek, így mindenki jól jár. A friss croissanttól kezdve az emléktárgyakig mindent egy helyen megkapunk, cserébe békén hagyjuk a szerepelni nem kívánó helyieket.

A nagyjából húszezer lelket számláló Luang Prabang látott már szebb napokat, 1353-ban az első laoszi királyság fővárosa volt. Kétszáz évvel később a királyi család Vientianébe költözködött, ennek ellenére a mai napig a laoszi buddhizmus központja maradt. A világtörténelem viharait és a kommunizmus legkeményebb éveit is átvészelő várost, mint „Délkelet-Ázsia legérintetlenebb városát” az UNESCO 1995-ben a Világörökség részévé nyilvánította. Buja trópusi környezetben a francia gyarmatosítók villái és hagyományos laoszi oszlopos házak bujkálnak, az utcán kakasok, kutyák, macskák, gyümölcsös standok, narancsruhás boncok, úttörőnyakkendős gyerekek. Mindez méltóságteljes buddhista templomok tövében. Az egy főre jutó sztúpák és pagodák számát tekintve Luang Prabang minden bizonnyal toplistás, mind közül a legszebb a Mekong partját ékesítő Wat Xieng Thong.
Az Aranyváros Pagoda nagy része 1560-ban épült, a kövezett udvaron álló húsz épületen a szentély uralkodik. Földet söprő tetőhéjaival a klasszikus Luang Pharbang-i templomstílust példázza, a tetőszerkezet finom ívelésétől az egész alkotás lebegni látszik. A Buddha életéről mesélő, a szivárvány minden színéből kirakott üvegtükör és porcelán mozaik képek a belső falak minden négyzetcentiméterét befedik. Az udvaron a Vörös Kápolna, Buddha fekvő szobrával, fekete, fehér, ezüstszínű falfestményeivel valódi ékszerdoboz, ám még ezt is überelhető. A király csónak alakú halottszállító szekere fölé állított csarnok homlokzatának vastagon aranyozott domborművei mozdulni látszanak a szikrázó napfényben, a Könyvtár ciklámenszínű falának ábráit Japánból hozatott üvegből rakták: a tiri-tarka emberek, vadregényes tájak, zöld pálmafák, kék elefántok az indiai Rámájana-eposzt jelenítik meg. Míg Burmában a Buddhákat folyamatosan újra aranyozzák, Laoszban rendszeres fürdetésükkel fejezik ki hódolatukat. A rituális mosdatáshoz a templom oldalából kiálló hatalmas elefántfej szolgál, melynek ormányából a szenteltvíz folyik. Buddha fürdővizét a népek hazahordják, és megalapozván ezzel szerencséjüket, a házukra locsolják.
Az egykori Királyi Palota falai az Arany Buddha, helyi nevén Pra Bang másolatát őrzik. (Az eredetit a főváros egyik kincstárába helyezték.) A 83 centiméter magas, aranyból készült, drágakövekkel telerakott szobor a laók legbecsesebb ereklyéje. A benne rejlő öt darab, buddhista szenttől származó csontocska mágikus erővel ruházza föl, melynél fogva békét, boldogságot és gazdagságot biztosít a népnek. Ugyancsak a palotában állították ki azt a lao esődobokból álló gyűjteményt, amely Luang Phrabang nevét leginkább világgá kürtölte. Gyönyörűek, titokzatosak. Hiszen azon kívül, hogy kultikus célra használták őket, még a rendeltetésükről sem tudunk semmit. A Királyi Palotával szemben a Phu Si mészkőszirt emelkedik, több mint háromszáz lépcsőt kell kiizzadni a dombtetőn csillogó-villogó pagodáig. A jutalom: Buddha lábnyoma, fenséges kilátás a városra, az alant kígyózó folyóra.

Lassan kúszik a távozó Nap a hegyek ormai mögé, arany sugarai meg-megcsillannak a vízen. Naplemente idején a Mekong parti kiskocsmákban múlatja az időt a turistasereg, majd szinte egy emberként mindenki az éjszakai piacra vonul. Már délután, hátukon termetes batyuval gyülekeznek a hegyekben élő törzsek színes viseletet öltött asszonyai, hogy maguk készítette szőtteseiket értékesítsék.
A szerzetesek hajnali kivonulásának megtekintése az éjszakai piachoz hasonlóan kötelező turistaprogram: jönnek is libasorban, földre szegezett tekintettel élelmet gyűjteni. Kezükben alamizsnás edény a hívek a járda szélén térdelve, többnyire rizzsel adakoznak. Ezt még délelőtt el kell fogyasztaniuk, 11 óra után nem vehetnek élelmet magukhoz. És ez csak egy, az igen szigorú szabályok közül. Nőt, édesanyjukat is beleértve, soha nem érinthetnek, idejük nagy része tanulással, meditálással telik. Ennek ellenére kedvesek, vidámak, nyitottak a világ dolgaira. Szívesen szóba elegyednek az idegennel, ezt magunk is tapasztaljuk. Mikor a fiatal szerzetesnek elmondtuk, hogy honnan származunk, már repül is térképért, azonnal látni akarja, hogy hol van Magyarország.

Sík vidéken kanyarog az út, a földeken parasztasszonyok görnyedve rizst palántáznak. Térdig vízben állva, kézi erővel dolgoznak, bivalyt is elvétve látni. Út menti, parányi faluban tartunk pihenőt, melyben a Mong törzs telepedett meg. Régebben a hegyekben éltek, erdőirtással nyertek maguknak termőterületet, ám rohamosan fogyatkoztak az erdők, mire a kormány észbe kapott, és a síkságra telepítette őket. Nem vették át a buddhizmust, továbbra is saját animista vallásuk szerint, törzsi közösségben élnek. Írni-olvasni nem tudnak, hímezni, gyöngyöt varrni annál profibb módon. Alig kászálódunk ki az autóból, a csivitelő gyereksereg árusítani kezdi a falu népe által készített cérnakarkötőket. A varróosztag a falu előretolt helyőrsége, a házakig még gyalogolni kell. Lábakon álló, fából ácsolt, bádogtetős, roskatag kalyibák. Innen még negyven kilométer a Kuang Si vízesés. Lángvörös Mikulásvirág-bokrok között, óriásfák fölött magaslik a mésztufa domb, melyről a víz susogva, muzsikálva, csepeg, csurog, záporoz alá. Mintha hófehér fátylat terítettek volna a zöld domboldalra.

Már csak egy dolgot kell „elintéznünk” Luang Phrabangban: mégpedig a Pak Ou barlangokhoz a Mekongon elhajókázni. Jellegzetes lapos fenekű bárkában feszítünk, szolidan hömpölyög a széles folyó, hordaléktól sárga vizét a propeller ezüst gyöngyökké kavarja. Ban Xang Hai falut „Whisky Falunak” becézik, s ez mindent elárul a lakók fő folalkozásáról. Minden háznál rizspálinkát főznek, az üvegekbe skorpiót, kobrát, százlábút, miegyebet döglesztenek. Bazársor is van, merített papír, szőttesek végszámra. A szemközti oldalon, a Mekong és a Pak Ou folyó torkolatánál kétteremnyi karsztbarlangban több ezer Buddha-szobor éldegél. Termeszek által megdézsmáltan, a hívők gyertyáitól félig elégve csendesen várják, hogy évente egyszer eljöjjenek a hívők, és szertartásosan megfürösszék őket.

Vissza

Vientiane

Vientiane

Hagyományos Lao táncelőadás

Tradicionális Lao tánc

Xieng Khuan - Buddha Park

Xieng Khuan – Buddha Park

Vang Vieng

Vang Vieng

Luang Prabang város

Luang Prabang város

Laung Prabang -  templomok

Laung Prabang templomok

Luang Prabang - szerzetesek alamizsnagyűjtése

Szerzetesek alamizsnagyűjtése (Liang Prabang)

Pak Ou barlangok

Pak Ou barlangok

Kuang Si vízesés

Kuang Si vízesés

Laosz 1999

Laosz 1999