Maldív-szigetek

Már a repülőút is lenyűgöző: csillogó gyöngyöket látunk felfűzve, és az Indiai-óceán kék vízébe szórva. Kereken kétezer, csaknem kör alakú sziget lakik alant, melyeknek a közepén lévő trópusi növényzetet fehér korallhomok öleli. Hogy hogyan lehet a tenger vizére köröket rajzolni, arra a Föld története ad magyarázatot.
Sok millió éve, midőn az ősföld tömegéből kihasadtak a mai kontinensek, a törésvonalból előbuggyanó láva hegységekké alakult, és az egyik hegyhát szép lassan a Maldív-szigetek térségébe úszott. A szigetek alapja nem más, mint a lesüllyedt vulkánok peremén megtelepedett korallok gyűrűje, az atoll. Erre aztán homok rakódott, a tenger magokat hordott rá, kinőtt a növény. Újabb homok, újabb fák, s máris elkészült a tenger istennőjének nyaklánca. Egyik sziget sem emelkedik ki két és fél méternél magasabbra a vízből, a legnagyobbnak a területe is mindössze tizenhárom négyzetkilométer. Összesen kétszáz szigeten élnek, ezen kívül van még nyolcvanhét üdülősziget, kizárólag a turistáknak. A belföldiek számára, akiknek nincs közük az idegenforgalmi üzlethez, tabuk: különben megsértenék a mohamedán erkölcsöket.

Az ismertetők alapos reptéri, alkohol és nem muszlim vallási tárgyak utáni kutatást és az itt tartózkodás idejére történő elkobzást helyeznek kilátásba, ennek ellenére a határ őrei ránk se’ hederítenek. Az ország kapuja, a maléi reptér egyetlen darab épületből, és egyetlen darab tengerre húzott betoncsíkból áll. Táblákkal a kézben nyüzsögnek a hotelek képviselői, a távolabbi szigetekre tartókat a Gate 2-nek felmagasztalt kapuhoz terelik, a maradékot a kikötőbe, a gyorshajókhoz vezénylik. Tényleg gyorsak. Alig fél óra alatt vágtázzák le a 29 kilométernyi távot a Malé Atollon lévő apró szigetig.

Vilivaru vakítóan fehér korallhomok aszfaltozta éden, harsány zöld pálmákkal, kristályóceánnal, hihetetlen hogy ennyi gyönyörűség összezsúfolódhat egyetlen zsebkendőnyi helyen. A bungalók virágzó trópusi kertben sorakoznak, olyan közel a parthoz, hogy ha nagyot nyújtóznánk, a lábunk az óceán fodraiba érne. Nincsen televízió, telefon, légkondi, a hallatlan csendet csak madárdal és tengerzúgás töri meg. Van viszont terasz, előtte lábmosó csap, a tervezők mindenre gondoltak. Elindulok felfedezni a környező világot, röpke fél óra alatt háromszor járom körbe a szigetet. Tényleg fenséges. Annyira, hogy délután a parton heverészve még a japán turistát sem röhögjük ki nagyon, amikor állványával megjelenik és akkurátusan minden pálmaágat, minden kókuszdiót, minden homokszemet lefényképez. Szemben a szigettestvér Biyadoo fehér keretbe foglaltan zöldell a kék vízben, a távolban egy vitorlás siklik el.
Később halakat etetünk. Eszünkbe nem jutna csórni az ebédhez felszolgált kenyérből, ha nem virítana nagy betűkkel az étlapon: tilos. Bár a sziget körül halottak a korallok, a halgazdagság hihetetlen. Elég egyetlen pillanatig állni mozdulatlanul a sekély vízben, máris pompázatos színű halak úszkálnak körülöttünk, és némi kenyérmorzsával a kíváncsiskodók száma a többszörösére növelhető. Szerves része a tengerparti henyélésnek a naplemente bámulása, kiülünk a partszakaszra, ahonnan a legszebb kilátást reméljük. Lassan kúszik a nagy tűzpiros labda az ég alja felé, aztán egyik pillanatról a másikra, magára rántva narancspaplanját, eltűnik az óceánban. Szolidan telik az este, az all inclusive ellátás áldásait élvezzük. Húgymeleg csapolt sör, rossz vinkó. Fehér ruhás, csokornyakkendős pincér szolgálja fel, és az ételekkel nincs is semmi baj. Nagyjából így múlik el az első napunk a pici földdarabon, és a többi is nagyon hasonlóan.

Az Indiai-óceánba szórt köztársaság történelméből az első leletek a Kr.e. 3 századból maradtak fenn. Ekkor még buddhista királyság volt, az aktuális uralkodó a növekvő arab befolyásnak engedve a 10. században tért át az iszlámra. Persze az európaiak is megjelentek, a 15. század vége felé az ország tizenöt évig volt portugál gyarmat, ezt követően a kalózok távoltartása érdekében a hollandoknak fizettek önkéntes adót. Pár évig francia zászlót lengetett a szél, majd brit protektorátussá vált, ám mindez egyáltalán nem látszik meg rajta, a gyarmati befolyásra semmi nem emlékezetet. 1959-ig szultánok uralkodtak, ekkor született meg az első Maldív Köztársaság. Voltak puccsok, lázadások, öldöklés a hatalomért, mint bárhol a világon. Mégis az ország életének legmélyrehatóbb intézkedése a turisták beeresztése volt.

Malé a főváros egyben az egyetlen város, közigazgatási, igazságügyi, kereskedelmi központ, a lakosság kétharmada itt él. A víz felől nézve a városképet a Nagy Péntek Mecset aranykupolája uralja, jószerivel ez az egyetlen nagy épület. Hitetlennek nemhogy a belsejébe, még a közelébe menni is tilos. Mecseten kívül más kegyhely országszerte nem létezik, a lakosság mind egy szálig szunnita mohamedán.
Rövid sétával bejárjuk az egész belvárost, megnézzük a Szultáni Palotát és parkot, továbbá Mohamed szultánnak, a portugálok elleni függetlenségi harc hősének kőcsipkékkel ékesített mauzóleumát. Szemrevételezzük a Parlamentet, a kormánytagok felsorakoztatott szolgálati motorkerékpárjait. Önjelölt vezetőnk villámnyelvórát tart, neveinket, az itteni írást adó, 45 fokban jobbra dőlő vonalak kombinációjával rajzolja a homokba. Városnéző sétánk utolsó állomása a kikötő és a halpiac. Hiába az idegenforgalom a fő bevételi forrás, a helyiek fele, csakúgy mint azelőtt, ma is halászatból él. Boszorkányos gyorsasággal rakják ki a kikötőben, a halpiacon azonnal, nagyüzemi módon pucolják, darabolják a friss zsákmányt. Szomszédjában zöldségpiac létesült, nem hegyekben, inkább csak dombokban áll a mangó, a narancs, az egyéb egzotikus gyümölcsök. A szigeteken termő finomságokat kizárólag férfiak árusítják, nőket még lefátyolozva sem lehet az utcán látni. Benézünk néhány fűszer-, és szuvenír boltba, ilyen lusta ázsiai kereskedőket életemben nem találkoztam. Szemernyi érdeklődést nem tanúsítva irántunk, bágyadt mosollyal állnak a tetszetős lakkdobozok, gyékényfonatok között.

Napégette sebeinket „nyaldossuk” éppen, amikor francia nyaralótársunk felteszi a kérdést: beszállnánk-e a hajóbérlésbe egy bennszülöttek által lakott sziget felkeresése végett. Kedveljük az életvidám házaspárt, örömmel csatlakozunk. Annál is inkább, mert hiába vagyunk négy napja itt, az ország lakóinak életéről egy mákszemnyit nem tudunk. Megjegyzem, a kirándulás végeztével sem sokkal többet, az információkat leginkább az útikönyvből szerezzük.
Egy-egy szigeten 200-300 ember lakik, majdnem teljesen önellátóak. A tenger adja az élelmet, a korallok a mészkövet, amit beépítenek. A pálmafákból nyerik az olajat, a cukrot, az ecetet, a tüzelőfát, a köteleket, a csónakok és a házak építőanyagát. Csak a fő élelmezési cikket, a rizst, és a nemzeti italnak számító teát exportálják. Legtöbb szigetre turisták nem tehetik a lábukat, csak néhányat nyitottak meg a látogatók előtt. Hozzánk Maafushi esik a legközelebb, ide hajókázunk. Akár egy másik is ország lehetne, semmi köze az üdülők számára luxus módon kipofozott helyekhez. Burkolatlan utak, faragott kőből felhúzott szedett-vedett házak kékre-zöldre mázolt, összefirkált falakkal, itt-ott düledező bádoggal. Az esővizet nagy fekete tartályokban gyűjtik, főzéshez, mosáshoz. Iskola van, apró hokedlikkel, palatáblával, nyitott osztálytermekkel, kell is a rengeteg nebulónak. Asszonyt egy darabot nem látni, a házikók ajtaja előtt takaros sorba állított strandpapucsokból ítélve odabenn tartózkodnak. Mecset szintén van, azt mondják nélküle nem sziget a sziget. Falai fehérek, miniatűr minaretjét alaposan fellobogózták. Egy élelmiszerüzlet, pár ajándékbolt, halsütödével kombinált kókuszdióárus a turistákat szolgálja.

A transzferhajó délután négykor indul, a szobát délben el kell hagyni, a bárban ücsörgünk. Söröket rendelünk, s kiderül, hol van az all inclusive kutya elásva. Csapolnak itt tisztességes habzó nedűt, korsóját 10 dollárért mérik. Kész szerencse, hogy előbb nem fedeztük fel.
A gépmadár hajnali indulásáig a kilenc órát a direkt erre a célra kialakított repülőtér melletti hotelben múlatjuk. Sör 12 dollárért, svédasztalos vacsora fejenként 40 dollárért, naplemente a medence mellől, ingyen. Szobák is vannak. Nem tudom mennyit kóstálhat fél éjszakára, koponyánként 10 dollárért a recepció melletti kanapékon hunyunk. Két átszállással, 20 óra alatt vergődünk haza. Hull a hó, vacogunk, a ház irgalmatlanul hideg. Álomnak tűnik csupán, hogy alig 24 órája még az „Indiai-óceán virágán” sütötte a hasunkat a Nap.

Vissza

Hulhule sziget

Hulhule (repülőtér) sziget

Lankanfushi sziget

Lankanfushi sziget

Male

Male’

Vilivaru sziget

Vilivaru sziget