Mali

Jobb reptereken térképek, prospektusok, programajánlatok, autókölcsönző cégek irodái várják az érkezőt, ám Bamako légikikötője messze nem tartozik ebbe a kategóriába. Mindezeket az érkezési oldalon csellengő Sandi (és társai) helyettesíti. Utazási cégét a hóna alá csapott dossziéban tartja, a szolgáltatások között csillagászati áron bérelhető terepjáró, jeles turistahelyeken idegenvezetőként ügyködő barát egyaránt szerepel. Az éjszakát, óránként négy euróért, a dakari reptér egyik kanapéján töltöttük, sok kedvünk nincsen alkudozni. Különben is, a világot átszövő hálón már itthonról foglaltunk fuvarost. Meg is érkezik másnap reggel az utazási iroda képviselője, s pillanatok alatt teszi lapátra a véletlenül épp a hotel előtt levegőző Sandit. Áthajtunk a fél városon, majd az egyetlen, ilyenképp vezető menedzsernek (az ajtaján ez áll) joggal nevezhető alkalmazott színe elé járulunk. Imaszőnyegnyi méretű irodában abszolvált reggeli imája után talpra kecmereg, bekasszírozza a tetemes összegű bérleti díjat és jó utat kíván.
Tényleg jó. Afrikában nem láttam még hasonló simaságú aszfaltot. Annál inkább csodálkozom, mert Mali borzasztóan szegény ország, egyike a világ legszegényebbjeinek. Nagyjából kilencszáz dollár az egy főre jutó GDP, sivatagos területének alig pár százaléka művelhető. Már ha nem sújtja aszály, de igen gyakran sújtja: pokoli szárazság, éhínséggel karöltve. Mindössze 46 év a születéskor várható élettartam, minden ezer újszülöttből 120 nem éli meg első életévét. Egy szülőképes nő évente átlagosan 6, 26 gyermeket hoz a világra, a 10, 4 milliós népesség csaknem fele 14 éven aluli, írni, olvasni a lakosság alig egyharmada tud.

Ségou felé tartva bepillantást nyerünk a mali életformába. A főút mente egybefüggő piac: műanyagkannákból cserpálják az üzemanyagot, agyagkemencékben sütik, kiszuperált olajoshordókban grillezik a húst. A kis falvakat ütemes dübörgés hangja hatja át, a hölgyek méretes mozsárban, doronggal őrlik a kölest, amely Maliban a fő eledel, a belőle erjesztett sör pedig a nemzeti itóka.
Ségou aránylag nagyváros, európaias jellegű, a 19-20. század fordulójáról származó épületei visszaidéznek egy keveset az egykori Francia Nyugat-Afrikából. Kézművesipara jelentős, a töméntelen ajándékbolt kínálatát főleg helyben batikolt szövet és fából faragott szobor teszi ki. Az „óváros” a közeli Ségou Koro a 18. században a Bambara királyság fővárosa volt. A bejáratnál az elöljáró árnyat adó tető alatt nyújtózkodik, s miközben egy szőrből készült alkalmatossággal sikertelenül kergeti magáról a légyhadakat, beszedi az “idegenforgalmi adót”. Az egykori főváros poros utcái mentén vályogházak düledeznek. A szurtos aprónép a minket követ, a nők, fejükön méretes alumíniumlábas-emeleteket egyensúlyozva, hátukon csecsemőt cipelve a Niger felé, sikálni igyekeznek, a férfinép zöme az óriás méretűre nőtt baobab fák árnyékában heverész. Az egyik mecset előtt tiszteletet parancsoló, földig érő színes ruhába öltözött férficsoportra leszek figyelmes, keresve sem találnék ideálisabb fotóalanyokat. Nyomukba eredek, ám önjelölt idegenvezetőnk utamat állja. Mondja, hogy az ötórai imát gyakran követi nézeteltérés, és a vita hevében esetleg én húznám a rövidebbet.
Ségouban járva minden turistának illik kipróbálnia a hagyományos vízi járművet, a pirogue névre hallgató csónakot. Keskeny, hosszú, és felettébb kényelmetlen, szerencsére, csak a Niger túlpartjára hajózunk. A kis halászfalu roskatag viskóit a bozo népcsoport lakja. A pucér, fülig taknyos, ám csillogó szemű gyerekek, a mosás közben integető, harmincas éveik elején is mázsányi anyukák, az idejük egy részét halászháló foltozással agyonütő férfiak most még az újdonság erejével hatnak. A kislányok egyéni dizájn alapján mesterien befont haja külön említést érdemel.

Djenné egy szigeten, a Niger legjelentősebb mellékfolyója, a Bani partján székel. A fénykorát három-négy évszázaddal később, a transzszaharai útvonalak fontos állomásaként élt várost a 9. században alapították. Egykori falait a franciák lerombolták, amit hagytak, az eső mosta el. Híressége a Földteke legnagyobb agyagépítménye, az 1906-ban, egy korábbi mecset helyén emelt, 18 méter magas, 150 méter hosszan elnyúló Nagymecset. Igazán mutatóssá a falaiból kinyúló fagerendák teszik, ennek ellenére nem díszítőelem gyanánt szolgálnak. Ámbár a vályog kiváló építőanyag, a vizet kifejezetten rosszul tűri, időről időre foltozgatni kell. Mint beépített állványzaton, ezeken a kilógó facsonkokon közlekednek minden esős évszak végén a restaurálást végző mesterek. Régebben nem igazhitűek is látogathatták, most még a lépcsőjére sem léphetünk, állítólag pár éve egy faital amerikai párt csókolózáson kaptak a szent helyen. Egy másik történet szerint fotózásra adták bérbe, és a modellek pucéron szaladgáltak odabenn. Gondoljuk, nem számít, kívülről is szép, sőt, talán szebb, mint belül. Kicsivel később ezt biztosan tudjuk, ugyanis az egyik hátsó ajtón, jó sok „kado” (borravaló) ellenében beeresztenek. Malit egyébként a 13. században érte el az iszlám, s bár lakosságának 90%-a szunnita mohamedán, e vallásnak igen sajátos válfaját gyakorolják. Mindenféle húst megesznek, az alkoholos italokat enyhén szólva sem vetik meg. De hogy szó ne érje a ház elejét, napjában ötször, lelkiismeretesen imádkoznak.
Mivel kő nincs a közelben, az utolsó szálig ugyancsak napon szárított agyagtéglából húzták föl a város sajátos stílusú épületeit. Jó tíz évvel ezelőtt holland anyagi segítséggel láttak neki a jócskán bomlásnak indult agyagpaloták restaurálásához. Egy árva fillért sem kell fizetniük a tulajdonosoknak, cserébe kötelező az eredeti állapot fenntartására törekedniük: kicsiny szobák, parányi ablakok, marokkói mintára készült ajtók, ablakrácsok, és persze a vályog. Továbbá, egy romos épületből kioperált téglát csak ugyanabba építhetnek vissza, különben elszáll belőle az áldás. Vélhetőleg ehhez nem a hollandok ragaszkodtak.
Djenne piacnapja a hétfő, ilyenkor virul ki igazán. Központja a Nagymecset előtti tér, az ország minden részéről idesereglett árusok, halászok, mágusok serege lepi el. Némi térítés ellenében, lapos háztetőről próbáljuk átlátni a mecset tövében kavargó tarka forgatagot, majd helyi vezetővel és farinnal felszerelkezve vágunk bele a sűrűjébe. Előbbi e tájon nélkülözhetetlen, utóbbit meg ezért visszük, mert szeretjük. Időközben a kedvencünkké vált a leginkább fánkhoz hasonlóeledel. Kölesszárral, száraz gallyakkal fedett girbe-gurba falábakon álló standok között araszolunk, az áruválaszték a műanyag teáskannától, az ismeretlen eredetű magvakon át a kínai gyártású DVD-ig terjed. Többnyire nők adnak-vesznek, káprázatos színvilágú öltözékük már önmagában is látványosság. Rafinált formára tekert lepelkompozícióikat és fejkendőiket színes üveggyöngyből fűzött nyakékek, tömör ezüst és arany fülbevalók teszik tökéletessé. E pompát némileg ellenpontozzák a burkolatlan utcákat, és a teret sűrűn pettyező trágyakupacok. Mivel Djennét gépjárművel körülményes megközelíteni, szamárháton hozzák tovább a csónakokon szállított árut. Gyakori látvány az utca porában idősebb férfit körülülő gyerekcsapat. Ezek a Korán-iskolák, ahol az ifjúság az iszlám tanaival, na meg az arab írástudománnyal ismerkedik.
Az elragadó középkori hangulatba ágyazott szín-, és szagorgiát a hátunk mögött hagyva érkezünk az európai ember által civilizációként elkönyvelt lét egyetlen bástyáját jelentő étterem elé. Döbbenten nézzük, amint az általában hamis mosolyba öltözött Ibrahim dühöngő fenevaddá változik. Tizenéves kísérőnket az ácsorogva dolgukat végző férfiak szedik ki a markából. Ibrahim a sofőri tisztet tölti be, lopja tőlünk az üzemanyagot, és az a kényszerképzet gyötri, hogy az ő tiszte gondoskodni számunkra a helyi vezetőkről. Kizárólag a francia és bambara (ez a legnagyobb, kb.25%-ot kitevő mali népcsoport) nyelvet bírja, mi meg egyiket sem, elég nehézkesen kommunikálunk. Ékes jelbeszéddel adja tudtunkra, ideje meginvitálnunk, mert éhes és igencsak szomjazik. Nos, ezúttal elvetette a sulykot, a meghívás szóba sem jöhet. Minket azonban vendégül látnak. Mégpedig az ausztrál Intrepid Travel túravezetője Steve, aki pár éve, nem túl nagy megelégedésünkre, kambodzsai túránkat vezényelte. Eddig is tudtam, hogy kicsi a világ. Na de ennyire?

A 130 kilométerre lévő Mopti igazi halászközpont, a djennei piacról már jól ismert halkupacok iszonyatos méreteket öltenek. Mindjárt a víz mellett pucolják, sütik, szárítással, füstöléssel tartósítják a zsákmányt. Soha nem tudja meg mi az orrfacsaró bűz, aki nem részesül abban a szerencsében, hogy a Niger és a Bani összefolyásánál létesített kikötői vásárt fölkeresse. Lábunknál egy döglött kutyát a köztisztaság napszámosai, a keselyűk ízlelgetnek, fiatal fiú turbánokat kínál eladásra. Bokáig ér a trágya, a továbbszállítandó áru itt is szamárháton érkezik. A város apraja-nagyja, a leginkább rizzsel degeszre tömött hatalmas fehér zsákoknak a hajók gyomrába tuszkolásán dolgozik, mások egész birka-, vagy kecskenyájat próbálnak beszorítani a keskeny vízi szállítójárművekbe. Lakóhajók is ringanak a vízen, lakói peremükről végzik dolgukat. A gyengébbik nem fáradhatatlanul súrol, paskol a hajók oldalát nyaldosó mocskos vízben, a fedélzetekről a készülő ebéd gyanús aromájú gőzei szállnak. Műanyagládán ülve sült halat falatozva nézzük, amint egymás után  telnek meg a teherszállító ladikok. Aztán súlyos terhüktől oldalukra dőlten, erőlködve próbálják magukat kiküzdeni a lustán hömpölygő folyóra.

Moptit elhagyva alapvető változáson megy át a táj arculata, az eddiginél is kietlenebbé válik. Eltűnnek az út mellől a hevenyészett árudák, az agyagkemencék, a grillezőként használt, fák árnyékába állított kiszuperált olajoshordók. Sőt mi több, eltűnnek maguk a fák is. Pár nejlonzacskót kerget a szél a végtelennek tűnő szavanna gyér növényzete fölött, az emberi élet egyetlen jeleként a távolban parányi pöttyként nomád állattenyésztők rongyos sátrai rajzolódnak. Nagyjából száz kilométer után elfogy az aszfalt, és a fenséges Bandiagara sziklát elmellőzve máris a kísértetiesen vöröslő sivatagban találjuk magunkat.
Timbuktuig kétszázötven kilométert kell legyűrnünk, és csak Allah a megmondhatója hogy miért, Ibrahimnek rendkívül sietős a dolga. Vad iramban száguldunk az útnak titulált keskeny sávon, először csak néhány díszítőelem válik le rólunk. Később egy alattomos homokbucka vendégmarasztaló csapdájában ragadunk, leevickélve észrevesszük, hogy ömlik az olaj. Aki valaha bérelt autót Afrikában, az tudja, hogy ezeket a járműveket állandóan szerelni kell. Ezért minden sofőr képes annyira összetákolni, hogy legalább a következő garázsig elvergődjön. Ezúttal egy nejlonzacskó és apró gallyak kerülnek beépítésre. A nagyjából félúton lévő, egyetlen település katonai őrbódéból, néhány deszkából ácsolt házból, egy népes tehéncsordából és hál’ Istennek autójavító műhelyből áll. Hamar közlik a diagnózist: nem mehetünk tovább. Frenetikus az örömünk, amikor jó két óra múltával mégis elindulunk. Immár vaksötétben rodeózunk a kompkikötőig. A komp méretes alkotmány, lemezek és ócskavas kompozíciója. Gyertyafénynyi világítás sincs rajta, majd két órán át hasítjuk a sötét afrikai éjszakát, mire a víz szélén kikötünk. A partig az utat, a térdig érő vízben lámpával futó helybéli halászok mutatják. Még száznak tűnő tíz gyötrelmes kilométer, s elénk tárulnak végre Timbuktu pislákoló fényei.

Timbuktu (ha igaz, nagy köldökű anyát jelent) a középkorban a Szahara déli peremének legnagyobb és leggazdagabb városa, a kelet kincseivel megrakott tevekaravánok misztikus végállomása volt. Tengernyi arany, ezüst, drágakő, rabszolga cserélt itt gazdát, igazán naggyá azonban a tudomány és a vallás tette. A 15. századra az iszlám egyik legfontosabb szellemi központjává vált, tömve egyetemekkel, mecsetekkel, ahol a város tudósai rendszeresen összejöttek, hogy, többek között, a körről szerzett új tudományukat kicseréljék. A fényes korszakot csak legendákból ismerjük, hitetlen ebben az időben be sem tehette ide a lábát. Vagy ha betette, ki nem húzta többet, a szultán parancsára minden keresztényt megöltek. Elsőként 1828-ban, a magát muzulmánnak álcázó francia származású Rene Caillié úszta meg a kalandot. Mielőtt elődjei sorsára jutott volna, kereket oldott és hosszú útleírásban számolt be tapasztalatairól.

A tuaregek büszke, harcos népének tagja a kívülálló számára a fejére tekert hosszú, kék kendőről ismerszik fel. Az egyik mecset előtt néhány fiatal srác ilyen viseletben álldogál, nyilvánvalóan a lézengő turistákra várnak. Kiválasztjuk a nekünk leginkább tetszőt, ezúttal az Ibrahim és választottunk közötti lökdösődéssel spékelt hangos szóváltásba mi is beszállunk. Nem tudjuk eldönteni, hogy Ibrahim gyárilag nehézfejű vagy csak tetteti magát. Nem érti az istenadta, hogy miért nem kérünk az általa reggelente a hotelbe szállított vezetőkből, továbbá az sem megy a fejébe, hogy nem azért jöttünk ide, hogy ő sok pénzt keressen. Mindez együttvéve idáig sem felhőtlen viszonyunk további romlásához vezet.
Timbuktu mára egy megkopott legenda: a jellegzetes fémveretes ajtókkal, ablakokkal ékesített házak csendben oszladoznak, a sárból tapasztott, félig megszáradt pocsolyához hasonló falú mecsetek, a sivatag homokjával vastagon fedett utcák, az állatokat hajtó főkötős férfiak az idő végtelenségének leheletét árasztják. Embert alig látni, a csekélyke élet a piac környékére koncentrálódik. Kicsi a választék, a legkurrensebb árucikk a kősó, melyet 800 kilométerre, a sivatagban bányásznak. Tevekaravánokkal hordják ide, útjuk nagyjából negyven napig tart. Minden teve 4 darab, 25 kilós sótömböt szállít, kettőt-kettőt mindkét oldalán.
Délután a sivatagba, tuaregékhez megyünk látogatóba. Az észak-afrikai berberek nomád rokonait indigóval festett ruhájuk által kékre színezett bőrük miatt „kék ember” névvel illetik, „a felhők népe” elnevezést életmódjukkal érdemelték ki. A világ legnagyobb sivatagában, a Szaharában állattartással foglalkozó nép ugyanis a felhők vándorlását követi, útlevél nélkül járnak-kelnek a nagyjából kilencmillió négyzetkilométeren. Ha csak egyetlen felhőpamacs is megjelenik az égen, útra kelnek, hiszen a tevéknek, kecskéknek egy csepp víz, egy zöld levél is fontos lehet. Mostanra a rendszerességgel lecsapó aszály miatt sokan áttértek a földművelésre, azonban a hagyományos életmód is masszívan tartja magát. Együtt heverünk a családdal a meleg homokban. A sátorból néhány kecske ballag ki, a családfő törökülésben ülve tölti apró csészékbe a teát. A tökéletes sivatagi idillt csak kísérőnk mobiljának szűnni nem akaró zenélése zavarja némiképp.

Dogonföld, az ország kétségkívül legszenzációsabb látványossága, a Nap égette Bandiagara-fennsík egy részét, valamint az alatta elterülő végeláthatatlan szavanna keskeny szalagját foglalja magába. Az őslakosok a tellemek voltak, nagyjából ötszáz évig éltek itt. Azon kívül, hogy sziklaüregekben, barlangokban fennmaradt agyagtornyokat és gabonatárolókat hagytak utódaikra, nem sokat lehet tudni róluk. Talán még annyit, hogy tudtak repülni. Ezt, nem értvén, hogy hogyan jutottak a sziklafal szinte megközelíthetetlen zugaiban emelt építményekbe, magyarázatul a dogonok ötlötték ki. A mostani lakók, a dogonok (nevük egy fűféleséget jelent) a 15. században a mai Egyiptom területéről, valószínűleg a muszlim szorításától üldöztetve, érkeztek, és életmódjuk a múló évszázadok alatt nem sokat változott. Ma is zárt közösséget alkotva, sárból és szalmából rakott kalyibákban élnek a sziklafal tövében, a csapadékos időszakban kölest, a száraz hónapokban hagymát termesztenek. A nagyjából 250 ezer lelket számláló népcsoport 35 féle dialektust beszél. Ősi, gazdag és érintetlen mítoszviláguk tanulmányozása a néprajzkutatók kedvenc témakörébe tartozik. Eszerint, amikor Amma isten a világot megteremtette még nem létezett halál. Az öregeket kígyóvá változtatta, azok meg gonosz szellemek képébe öltözve az élőket molesztálták. Úgy háromezer évvel ezelőtt a Szíriusz mellett felbukkanó másik csillag lakói, a nommók hozták el megváltásként a földieknek a halált. A hatvan évente látható csillag megjelenéséhez kapcsolódik a dogonok legszentebb ünnepe, a szertartások szigorú rendjéből álló sigou. Legfurcsább az, hogy az írástudatlan törzs olyan fantasztikus csillagászati ismeretek birtokában van, amit egyes elméletek szerint kizárólag földönkívüli lényektől szerezhettek.

A 150 kilométer hosszan elnyúló Bandiagara szikla köré mintegy 30-40 dogon település épült. A falvak szerkezete a sziklaperemről leginkább egy emberi testre emlékeztet. Központja, feje a toguna, az idős férfiak pihenő-, és tanácskozóhelye. Alapja kő, azon nyolc faragott oszlop, melyek az Amma isten által a Földre küldött nyolc mitikus őst jelképezik, teteje pedig kölesszár. Alacsony méreteit az magyarázza, hogy az alatta terpeszkedő koros úriemberek ne tudjanak fölállni és összeverekedni, ha összevesznek. Ide nem mehetünk be, tisztes távolból is csak külön pénzért fényképezhetjük, tabu. A lakóházak ugyancsak emberi alakot formáznak: a konyha a fej, az udvar a test, a szállásul szolgáló hajlékok a végtagok. Lakóházaik falaiba a vadászok beledolgozzák az elejtett állatok koponyáját, hogy megszerezzék zsákmányuk erejét. A lapos tetőkön Nyugat-Afrika fő tápláléka, a köles szárad, egyedi motívumokkal díszített ajtóik, ablakaik valódi etnográfiai különlegességek. A falvak uralkodó épületei a hasáb vagy henger alakú, csúcsos kölesszártetővel koronázott gabonatárolók. Szigorú hierarchián alapuló társadalmukban a munkák zöme a nőkre hárul: dolgoznak a földeken (hátukon batyuban kisgyerek), vizet hordanak, tűzifát gyűjtenek, agyagedényeket készítenek. Kizárólag a „nehéz napokon” pihenhetik kissé ki magukat, amikor félre kell vonulniuk az elkülönített menstruációs házba, bár a gyerekek számát tekintetbe véve, ez nem túl gyakran fordul elő. A nemek diszkriminációja egyébként már gyermekkorban elkezdődik. Míg az épphogy járni tudó kislányok a hátukra erősítve cipelik a még kisebbet, addig a fiúk a porban rugdossák egymást. És hogy mit csinálnak a férfiak? Nagy részük az árnyékban kártyázik vagy csak egyszerűen pihen. A fennmaradó kisebbség turisták zaklatásával, esetleg útonállással foglalatoskodik.

Három napot töltünk ebben a különleges, semmihez nem fogható világban. Lihegve, mezítlábas talpak által fényesre koptatott sziklákon, szakadékok fölé tákolt rozoga fahidakon mászunk föl-le a vörös platóra, hogy föntről gyönyörködjünk a szikla tövében elszórt falvak festői látványában. (Na meg hogy átjussunk egyikből a másikba, ugyanis kettő között nincs ösvény a fal alatt.) Rácsodálkozunk, hogy a tellemek által a sziklaperem alá épített tornyok mennyire hasonlítanak a pueblo indiánok által, innen több ezer kilométerre az Egyesült Államok délnyugati részén (Mesa Verde Nemzeti Park), az ugyancsak homokkő sziklafalak tövében emelt épületekhez. Az egyik faluban táncbemutatót tartanak. Két-két dobos, illetve zörgő ember a zenekar, jönnek szegény táncosok szépen beöltözve, hatalmas maszkokkal az irdatlan melegben. A világon egyedülálló színes, termetes maszkokat egy a szájukba vett bot segítségével tartják. Ezek a dogon kultúra legismertebb szimbólumai, kígyót, bikát, sast, miegyebet formáznak, mindegyiknek sajátos jelentése van. Legtöbbjük az ártó szellemek ellen véd és segít átadni a tudást a fiataloknak. A legkülönösebbek a hosszú gólyalábakon táncolók. Ők valamilyen vízimadarat és egyben a nőket szimbolizálják, fából készült hegyes műmelleket viselnek (igazi nők a táncokban nem vehetnek részt). Ez, meg a piros fűszoknya azokat az időket idézi, amikor a dogonok még matriarchális társadalomban éltek. Igaz, táncukat ma már a turisták kedvéért is eljárják, de eredeti rendeltetését sem veszítette el. A falu halottira emlékeznek, és az aratást ünneplik vele.
Annak ellenére, hogy a fából faragott szobrok, a földfestékkel festett, természetes színű szőttesek tényleg szépek, ráadásul nem egyszer kiváló ajánlatot kapunk, ajándéktárgyat nem veszünk. (Máig sem értem, miért utasítjuk vissza az egyik piszkos ház még piszkosabb szobájában hatezer euróért, a legnagyobb titokban kínált több ezer éves ereklyéket.) Megízleljük viszont a majmok kedvenc eledelének számító majomkenyérfa gyümölcsét, bár ezen állatokból egyetlenegyet nem látunk. Az Afrika egyéb részeire oly jellemző antilopcsordák valamint az őket fogyasztó nagyvadak is hiánycikknek számítanak. Óriássá nőtt baobabfa matuzsálemek árnyékában bukkanunk apró piacokra, a szépen kiöltözött hölgyek krumplit, földimogyorót, hagymalabdacsot, kölessört árulnak. Ez a tökben erjesztett, moslékszerű, édeskés lötty, a pálmabor mellett, Nyugat-Afrika tradicionális itala.

Két hét múltával újra Bamakóban vagyunk. A hétszázezer lakosú város hepehupás főútját, rogyadozó házait körbefogó rozsdás kerítéseit elnézve senki nem mondaná, hogy egy ország fővárosában járunk. A nagy kiterjedésű falu központja egyetlen hatalmas piac a fő látnivaló is egyben. Kormányzati negyed természetesen itt is van. Az különbözteti meg a többitől, hogy az épületek falán táblák jelzik, ezek bizony minisztériumoknak, kormányhivataloknak adnak otthont. Tőszomszédságukban a krumpliföldek között birkanyáj legelész, előttük a járdán gyümölcsárusok kornyadoznak a melegben. A Niger partja egyetlen méretes szemétdomb. Azon gondolkodunk, hogyan múlassuk két napig az időt, amikor egy alapos bélnyavalya megoldja a problémát, sűrű ingajáratban közlekedünk a fürdőszoba és ágyunk között. A rövid szünetekben pedig elrebegünk egy-egy imát, hogy élve hazaérjünk.

Vissza

Ségou

Ségou

Djenné

Djenné

Mopti

Mopti

Dogonföld

Dogonföld

Timbuktu

Timbuktu

Bamako

Bamako