Marokkó

Úgy tartják, hogy egy vérbeli turista a Gibraltári-szoroson át érkezik Marokkóba. Nos, akkor mi vérbeliek vagyunk a javából, ám e titulusért nagy árat fizetünk. 16 gyötrelmes órát várakozunk Tarifa kikötőjében a kompra az irdatlan tömegben, a tíz-húsz méterenként felállított, illemhelyként funkcionáló, hevenyészett bódék árasztotta orrfacsaró bűzben. Vizes rongyba tekert, forrásponton lévő üdítőkkel árusok szédelegnek a tikkasztó hőségben, aki elájul (bőven akad ilyen), azt a kivezényelt hatósági közegek felmossák, és ingyen ivóvizet kap. Ilyen embermennyiségnél két fő nemigen megy statisztikai adat számba, így nyugodtan állítom, hogy a várokozók 100%-át a Franciaországban ügyködő vendégmunkások teszik ki. Július elsejét mutat ugyanis a naptár, tegnap kapták meg éves szabadságukat. A rogyásig rakott autók tulajdonosai megpróbálnak annyit hazaszállítani az európai civilizációból a rokonságnak, amennyit az ütött-kopott Citroenekbe bele tudnak gyömöszölni. Néhány család piknikre adja fejét. Pokrócon vigadnak, gázfőzőkön rotyog az étek, nekünk meg egy száraz zsömle nem sok, annyi sincs a birtokunkban. Épp jókor, az éhhalál küszöbén többen meginvitálnak. Éjféltájt jutunk föl a hatalmas kompra. Egy darabon elkísérnek a parti fények, de nem igazán tudjuk, hol ér véget Európa, és hol kezdődik Afrika. Ceuta egy városnyi Spanyolország Afrika legnyugatibb szegletében, nem sok mindent látunk belőle. De nem is nagyon érdekel. Alig várom, hogy ágyba kerüljek.
A félórányi autóútra lévő Tanger több mint 2000 esztendőn át volt a Mediterráneum kultúráinak találkozóhelye, s mindig is Európa fontos kapuját jelentette Afrika felé. Stratégiai helyzete miatt 1923-ban kilenc ország felügyelete alatt nemzetközi zónává nyilvánították, és még ma is őriz valamennyit abból a kozmopolita légkörből, mely egykor oly híressé tette. A száz év körüli szecessziós épületek leginkább a spanyol tengerparti városok házaira hasonlítanak, de Tanger szíve-lelke a kikötő fölé magasodó girbe-gurba utcákkal szabdalt medina hamisítatlanul arab. Nem is lehet unalmas a hely, ahol ennyi szín keveredik a palettán. Mégis, aki csak ennyit lát Marokkóból, annak nem érdemes áthajózni ide.

A A régió elzártságának köszönhetően azonban nem csak a vadkender, a berber kultúra is virágzik. A lakosság tradicionális öltözetben, a nők fehér kendőben, a férfiak szalmakalapban, de mindkét nem vörös-fehér csíkos poncsó-szerű ruhában jár. Annyi a kézműves műhely, mint réten a fűszál, és Chefchaouen határában működik az ország talán egyetlen karavánszerája. Arról, hogy a sziklafalak ölelésében épült berber kisváros jelentős vallási központtá nőtt, számos síremlék és mecset tanúskodik. Medinájának közepéről a Nagymecset fehér minaretje tartja szemmel a meredek utcákat, zegzugos, lépcsőkkel, árkádokkal, kapukkal tarkított sikátorokat, büszkén az ég felé törő mecsettársait. Vörös falaival, kék-fehérre meszelt, virágládás házaival, pálmafákkal, fügebokrokkal gazdagított kertjeivel a városka pompás látványt nyújt.

Marokkó élén az arab uralom kezdetétől, a 8. század óta szultánok és királyok állnak. A mostanság is uralkodó dinasztia, az Alaviták a 17. század óta ülnek a trónon. Jelenleg II. Hasszán az ország feje (1993-at írunk). A királyi família élete csupa rejtély. Hasszán francia egyetemen végzett, már-már aranyifjúi életet él, s otthonosan mozog a nyugati világban éppúgy, mint saját kultúrájában. Feleségét a köznép sosem látta, nem jelenik meg róla fotó, sőt az sem biztos, hogy ő az egyetlen asszony a háznál. Gyermekei, három lány és két fiú ellenben rivaldafényben élnek, gyakran mutatkoznak apjukkal, különösen a trónörökös, Szidi Mohamed. (Apja 1999 júniusában bekövetkezett halála óta ő a király.) S legyen bár az uralkodó székhelye Rabat, Marokkó szíve-lelke örökre a négy királyváros legrégebbike, Fez marad.
Ma sem eldöntött kérdés, hogy Moulay Idriss, avagy fia II. Idriss alapította, de tény, hogy a hajdani jelentéktelen berber falu helyén 800 körül kezdett kiépülni Fes e-Bali,a mai medina. Lakói főként az akkor muzulmán uralom alatt álló Andalúziából, illetve Észak-Afrika egyik legfontosabb iszlám központjából, a mai Tunéziában lévő Kairouanból jöttek, s magukkal hozták e két vidék vallási, kulturális, építészeti hagyományait. A középkorban egymással versengő és háborúskodó dinasztiák uralták. Egyik szultán, biztos, ami biztos, a 12. században új, szintén fallal körülvett városnegyedet (Fez Djedid) húzatott föl a régi medina mellett. Ezt nevezik mellahnak, ami arabul sót jelent, és valószínűleg arra utal, hogy sós mocsár helyén épült. Ide telepítették át a 14. században a város zsidó lakosságát, ezáltal Marokkó első gettójává vált. Még a két világháború között is közel egymillió zsidó élt az országban, azonban Izrael létrejötte után nagy részük kivándorolt. Szólni kell még a franciákról, akik Fezt egy harmadik városrésszel gyarapították. A Villa Nouville egyike a legmodernebb és eleurópaiasodottabb városoknak Marokkóban, elegáns kávézókkal, üzletekkel. Persze, ahogy Marokkó-szerte mindenhol, itt sem az új az érdekes, hanem a régi.

Fez medinájába (óváros) külföldinek nem tanácsos egyedül bemerészkedni. Bár a zsebtolvajlás errefelé jövedelmező üzletág, elsősorban nem attól kell tartanunk hogy kirabolnak, hanem attól, hogy reménytelenül elveszünk a csaknem ezer utca, sikátor, zsákutca labirintusában. Jelentkező van bőven, a legszimpatikusabb egyént vezetőnkké fogadjuk, és bevetjük magunkat a forgatagba. A szűk, meredek utcákon gépjármű nem fér el, ezért az árut csacsi- és öszvérháton szállítják. Érdemes figyelni a hajcsár hangját: „barek” azt jelenti: vigyázat! A roppant rakománnyal megterhelt állatok könnyen a falhoz préselhetik az embert. A medina legendás hírű korániskoláit, a medreszéket a turisták szabadon látogathatják. Bronzkapuk, gazdagon dekorált bejáratokon, padokkal ellátott folyosókon, lépcsőházakon át jutunk a kutas udvarokba. Körös-körül a tantermek vannak, a felső emeleteken a diákok cellái sorakoznak. Leheletfinom faragással borított cédrusfa boltívek vezetnek az épület belsejébe, ahová nem igazhitűek már nem léphetnek be. És persze a mecsetekbe sem. De az iszlám díszítőművészet rajongóit bőven kárpótolják az épületeket borító színes mozaikok, csipkeszerű kőstukkók, kalligráfiák.
A souq, avagy piac eredeti rendeltetése az volt, hogy a különféle, egymással egyébként nem túlzottan barátkozó törzsi csoportok kicserélhessék áruikat, afféle semleges területnek számított. Az egyes szukok, akárcsak a középkorban, szakmák, árufajták szerint elkülönülve csoportosulnak, és a munkamódszer sem sokat változott a múló évszázadok alatt. Fafaragók, réz-, bronz-, ezüstművesek, szőnyegesek, kelmeszövők, anyagművesek, sorra keressük fel a műhelyeket. Mindenhol elmondják, hogy a kézművesek nem előrerajzolt minta alapján dolgoznak, hanem pusztán a fantáziájukra hagyatkozva. Akárcsak egy modern gyárban, mindenki csak egy-egy műveletet végez. Szőnek, fonnak, faragnak, kalapálnak, csiszolnak. Gyerekként kezdik, s ha megérik, öregemberként végzik. Pékek, zöldségesek, hentesek is vannak, a piac hangja, illata ostromolja az érzékeket.
Az irdatlan bűz a bőrösök felől árad, egyben ez a medina legnagyobb látványossága. Jelentéktelennek tűnő bolt szűk lépcsőjén az emeletre felkapaszkodva elképesztő látványban van részünk. A szivárvány minden színében játszó, kerek kútgyűrűhöz hasonlító kádak óriási területet birtokba véve, szorosan egymás mellet sorakoznak. Nézem az alant ügyködőket, s a munka fogalma más értelmet nyer. Van aki éppen egy kádban áll combig, a másik a vérszínű cserzőlét kavarja, a harmadik valamit batyuba köt és kötéllel vonszolja valahová, többen gúlába rakott állatlábakat szortíroznak. A baromi munka minden mozzanatát kézi erővel végzik. Javarészt birkabőrt, néha, főleg a berberek, tevebőrt dolgoznak fel. Eltávolítják róla a szőrt, mészfürdőben megtisztítják a szennyeződésektől. Rugalmasságának növelése végett ecetben, kénsavas és sós fürdőben áztatják, aztán szárítják, zsírozzák. Végül festik, majd a lapos háztetőkön megszárítják. Mi meg ráterpeszkedünk a puffra, feszítünk a bőrdzsekiben, és eszünkbe sem jut, hány embernek kellett embertelenül szenvednie érte.

Meknes, a következő királyi város közvetlen környéke maga a marokkói történelem. Karthágó elfoglalása és besózása (i. e. 146) után a rómaiak lassacskán megvetették a lábukat Észak-Afrikában, bár a Mauritániai királyságot, melyhez Marokkó akkoriban tartozott, jó ideig nem háborgatták. Csak i.sz. 40 körül hoztak létre nagyobb kolóniákat, ezek egyike Volubilis volt. Ma is impozáns romjai, a Caracalla császár dicsőségére emelt diadalív, a római időkben törvénykezési és kereskedelmi központként szolgáló bazilika, az előkelő lakóházak gazdag múltról tanúskodnak. A meglepő épségben megmaradt padlómozaikokon üdítő az iszlám művészet arctalansága után emberfejeket, delfineket, elefántokat látni. Szókincsünket is gyarapítjuk: a „vomitorium” pontosan kifejezve a kisebbfajta kőkád funkcióját, magyarul „hányodát” jelent. A rómaiak, mint közismert, jó dolgukban bezabáltak, aztán rókáztak, hogy újból bezabálhassanak. Nos, a közbenső művelet céleszköze volt a hányoda. Volubilist a birodalom bukása után sem hagyták el lakói. Egészen az iszlám megérkezéséig gyakorolták keresztény hitüket.
Márpedig az iszlám pont ide érkezett a 780-as években Mohamed próféta dédunokája, Moulay Idriss révén, akire kivégzés várt Bagdadban, ő viszont nem várta meg, eljött ide a berbereket megtéríteni. Sikerrel terjesztette a próféta hitét, szabad idejében pedig megteremtette az első arab-iszlám államot. Ám a hírhedt bagdadi kalifa, Harun el Rasid keze idáig is elért, politikai féltékenységből megmérgeztette. Halála után fia, II. Idriss vette át a stafétabotot, és az apjáról nevet vett, Volubilistől látótávolságra emelkedő Moulay Idrisst véglegesen szent hellyé tette. Annyira szentté, hogy kizárólag muszlimok lakhattak benne, és lakhatnak ma is. Nem muzulmán egyetlen mecsetbe sem léphet be, az alapító mauzóleumának még a közelébe sem juthat. Sőt az éjszakát sem töltheti a városban, ahol az ország egyetlen henger formájú, bár igen kicsire sikeredett, minaretje található. (Az összes többi marokkói imatorony négyzet alaprajzú.) Lépcsőn le, lépcsőn föl. Boltíves átjárók, szűk utcák titkukat őrző, kifelé ablaktalan házak között mászunk föl a kilátóteraszra. Megéri a fáradtságot, az elénk táruló kép igen látványos. Nem kevésbé a Meknes felé vezető országútról, ahonnan a szorosan egymásba tapadt, építőkockáknak tűnő házacskákra egy utolsó pillantást vetünk.
Meknes egyetlen marokkói uralkodó megvalósult álma, némi túlzással „marokkói Versailles”-nek nevezik. Míg XIV. Lajos Párizs környékén építtette fel palotáját, kortársa és nagy tisztelője Moulay Ismail szultán a Középső-Atlasz kapujában választotta ki a helyet, hol uralkodni kívánt. Új birodalmi fővárost akart teremteni, és harmincezer rabszolga, valamint háromezer keresztény fogoly ötvenévnyi munkája árán sikerült is neki. Elsőnek a sok kilométeres városfalat állították talpra, ezt raktárak, mecsetek, fürdők, medreszék, paloták követték. Mindezekkel egy földrengés végzett. Az egykori pompából a Moulay Ismail által építtetett monumentális Győzelmi (Bab Mansour) kapun, és őfelsége fényűző, stukkókkal, csempékkel dúsan rakott nyughelyén kívül semmi nem maradt. A városfalba épített istállók, magtárak együttesében a szultán 12 ezer lova luxus körülmények között élt. Megvannak még a 40 méter mély ciszternák, melyeknek vízéből az állatokat itatták, az istálló külső fala melletti impozáns medence a vízi parádék színtere volt. Óvárosi sétánkra a medina egy apró üzletében teszünk pontot, ahol férjuramra Ali baba jelmezt öltenek. A negyven rabló (és töméntelen társa) a szomszédos ajándékboltokban lakozik. Bár a marokkói kereskedők arab viszonylatban nem számítanak molesztálós fajtának, megpróbálnak alaposan megvágni minket.

Meknest déli irányban elhagyva rövidesen a Középső-Atlasz hegyei közé érünk, egy másik világba. A táj alpesi jelleget mutat, dús fenyvesek, tölgyesek, cédrussal elegyedve díszlenek. Az 1600 magasan fekvő Ifrane városát még a franciák alakítottál síparadicsommá az 1930-as években. Jelenleg nincs szezon, de télen összefüggő hótakaró borítja a 2000 méter fölötti gerinceket. Legurulva a lejtőkön nyoma sincs már az alpesi jellegnek. A táj egyre zordabbá, sivárabbá válik, a szelíd lankák egyre magasabbra emelkedve kopár, sziklás csúcsokká nőnek. Hosszú, keskeny sávban datolyaültetvények mellett tekereg az út, megmutatja magát a fűtlen-fátlan félsivatag, fa, bokor, zöldféle csak az oázisokban látszik.
Erfoud, a nagyjából 7000 lelket számláló település eredetileg francia garnizonnak létesült a környékbeli törzsek ellenőrzésére, de mivel a marokkói Szahara kapuja, manapság turistaközpontként üzemel. Innen indulnak a terepjárós túrák az ország egyetlen homoksivatagába, az Algériába átnyúló Erg Chebbi dűnéihez, merthogy azok még jóval odébb vannak. Terepjárónk nincs, viszont annál nagyobb a szerencsénk, egy kisebb vagyonért egész napra bérbe veszünk egyet. Merzouga kis berber falu az út mentén, betérünk egy szőnyegmanufaktúrába. Türelmesen, százszámra gördítik elénk az aprócska üzletben a legkülönfélébb, törzsenként eltérő színkompozíciójú, mintázatú szőnyeget. A munkamegosztás úgy fest, hogy a szövést a lányok, asszonyok végzik, de a pult mögé nem kerülhetnek. Az csakis férfidolog.

A berberek Észak-Afrika őslakosainak számítanak. Eredetük meglehetősen homályos, nevük a latin barbari szóból ered: berber az volt, aki nem latinul beszélt. Az idők folyamán egy részük keveredett az arabokkal, fölvette az iszlámot. A hagyományosan városlakó arabokkal szemben zömmel falun élnek, a sivatag és a hegyvidék elsősorban az ő territóriumuk. Nomád állattartó ma már kevés akad köztük, Erg Chebbinél azonban még látunk valódi berber sátrakat. Ebben laknak a tevehajcsárok, a dűnékre ugyanis teveháton szokás fölhatolni. Egyiptomban jó pár éve már tevegeltünk, egy életre leszámoltunk ezzel a szórakozással.
Ugyancsak fogy az erő a lábunkból, nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz a süppedő homokban menetelni. Ahogyan azt sem, hogy a homokpuszta ennyire szép lehet. Az eszméletlen változatossággal fodrozódó, vöröslő homokdűnéket csak itt-ott vidítja fel egy fűcsomó. Felfedezünk egy bokrot is, remetei magányban áll a nagy homok közepette. Napszálltakor a látóhatáron emelkedő csaknem valamennyi dűne tetején egy karavánnyi turista ücsörög. Mi meg ketten egyedül, a magunkén élvezzük a sivatag csendjét.

A hullámzó homokdűnék világától alig száz kilométerre egy egészen más természeti környezet vár ránk, kanyonszerű völgy mélyed drámaian a mészkőfennsíkba. Ez a Todra-szurdok, egyike Marokkó leglátványosabb természeti képződményeinek. Néhol 300 méter mélységet is elérő aljában csenevész patak csordogál, a vörös, meredek, csipkésszélű sziklafalak szinte összecsapnak a folyómeder felett. Aztán a szurdok völggyé szélesedik, és a képtől, ami a szerpentinen kanyarogva fogad, garantáltan földbe gyökereznek az egyszerű földi halandó lábai. Pálmafás oázisok mellett agyagfalvak sorakoznak. Barnán, rejtélyesen, csak a minaretek fehérsége döfi a szikrázóan kék eget. Innen a magasból teljesen lakatlannak tűnnek, csupán a tetőket sündisznómódra tűzdelő parabolaerdő jelzi, nagyon is élő települések. Errefelé döngölt agyagból építkezek, az építőanyagot a környező talajból nyerik, így a falak színe alig üt el a környező világtól. Oly harmonikusan simulnak a tájba, hogy sokszor nem kis szemmunkába kerül észrevenni őket. Lenn a völgyben egybefüggő zöld sáv harsánylik, az oázisokban igyekeznek megtermelni a szükséges zöldségeket, gyümölcsöket. Nincs könnyű dolguk, a vízhiány pótlására többé-kevésbé hatékony öntözőrendszert építettek ki.
E napunk pálmafák és kasbah-k bűvöletében telik. A kasbah nem mást, mint vályogból épült, magas fallal körülzárt erődítményszerű, jellegzetes berber épületkomplexum. Marokkóban, a központosított hatalom ellenére, a vidéket mindig is a kiskirályok uralták, akik rendszeresen csatároztak egymással, ilyenképp a kasbah elsősorban a védelmet szolgálta. Hatalmas udvarán sokszor egy egész falu nyert menedéket, magas tornyaiban laktak, terményt és fegyvereket tároltak.
Első agyagvárunkra Ouarzazate városa mellett akadunk rá. A Taorir-kasbah egykor a régiót uraló Glaoui törzsfőnök egyik erőssége volt, fél kilométer hosszan elnyúló, szögletes falai egy halom bástyát, kisebb tornyot óvnak. Ablakait ízlésesen mintázott téglasorok ékesítik, gazdagon díszített kovácsoltvas rácsok védelmezik. Cédrusfa mennyezetű belseje alapvetően egyszerű, bár minél magasabbra hágunk, annál több a dísz, a legfelső emelet már azulejo csempeborítással van tele. Bódultan tekergek a méretes udvar szűk sikátoraiban, nem tudok betelni vele. Pedig ez még csak a kezdet. A kőhajításnyira lévő Ait Benhaddoua látványban mindent letarol. Vályogcsipkétől ékes, fölfelé keskenyedő, vörösben izzó tornyai mesés környezetben, teraszos árpaföldek, olajfa és pálmaligetek tengeréből nőnek, festői háttérként a Magas-Atlasz ormai szolgálnak. Annyira szép, hogy a filmesek mondhatni hazajárnak ide, több mint húsz hollywoodi produkció választotta egyes jeleneteinek helyszínéül.
Utolsóként Telouet picinyke falujába kukkantunk be, melynek ékessége a félig romos, félig már restaurált kasbah. Kipofozását a belsejével kezdték, a málladozó falak szépen rendbe hozott, mérhetetlen pompáról, gazdagságról árulkodó termeket takarnak. Ez a vályogerősség volt a Glaoui törzs főhadiszállása. Mindig is nagy tekintélynek örvendtek, kezükben tartották az Ouarzazatet Marrakechhel összekapcsoló egyetlen karavánutat, a családfa utolsó tagja pedig egészen a pasaságig vitte. Flottányi Rolls Roys-sal furikázott, Marrakechi palotájában a pezsgőt vedelte. Egészen addig, amíg V. Mohamed (a független Marokkó első uralkodója) jól tunikán nem billentette.

Marrakech a négy királyváros egyike, híre, legendája még Fezét is fölülmúlja. Ha semmi egyebe nem volna, mint hatalmas főtere, a Djemaa el-Fna, akkor is kimeríthetetlenek volnának látnivalói. De egyebe is van. Kiváló fekvése, közel a Szaharához, éppúgy, mint az Atlaszhoz, dél fővárosává tette, ahol egykor fontos dinasztiák uralkodtak, karavánutak találkoztak. Okkerszínű házai is megkülönböztetik a „fehér” Rabattól, a „kék” Feztől, a „zöld” Meknestől. Palotáival, mecsetjeivel, medreszéivel, kútjaival, kertjeivel pedig talán egyik vetélytársa sem vetekedhet. A marokkói mecsetek példaképévé, az ország szimbólumává lett Koutoubia, a romjaiban is lenyűgöző El-Badi palota, a szépséges Bahia-palota, az Ali Ben Yuossef korániskola, melynek kőcsipkéi láttán nagyanyám pironkodva rejtené a ládafiába féltve őrzött horgolt terítőit, a robusztus városfal mind-mind egy rég letűnt kor hátramaradt relikviái.
Marrakechben viszonylag könnyű eligazodni, minden út a Djemaa el Fnára vezet. Százegynehány éve itt még rabszolgákat árultak, bűnösöket akasztottak, fejüket közszemlére tették. Napközben a hatalmas tér csaknem üres, szürkületkor kezd beindulni az élet. Jönnek a kígyóbűvölők, majomtáncoltatók, erőművészek, tűznyelők, fakírok, fognyüvők, kardnyelők, mesemondók, jósok, levélírók, csodaszer-kereskedők. No meg a vízárusok, pompázatos piros ruhában, csilingelő csengőikkel, rézedényeikkel. Mohamed Allah ajándékának nyilvánította az életet adó nedűt, így elvileg nem lehetne pénzt kérni érte, ennek ellenére nem hinném, hogy a csicsás öregurak vétenének a szabályzat ellen. Meggyőződésem, hogy legtöbbjük soha életében egy pohár vizet el nem adott. Viszont pár fillérért engedik fényképezni magukat, sőt mi több, e célból többen üldözőbe vesznek. Estére kelve megjelennek a minden négyzetcentiméter beborító lacikonyhák, sistereg az olaj, gőzök, szagok vadonjában bolyongunk. Mintha a tempó is felgyorsulna, gyorsabban pergetik dobjaikat a kígyóbűvölők, sebesebben kapkodják a gyümölcsöt a narancsléárusok narancshegyeikről, a müezzinek imára szólító óbégatása alig tud áthatolni a zsivajon. A közeli szukok elképzelhetetlen árubőséggel, színekkel, illatokkal, zajokkal vonzanak. S ami a legjobb az egészben, hogy a marrakechiek nem a turistáknak csinálják esténként a fesztivált, hanem a maguk szórakoztatására. A turista csak csatlakozik, és roppant jól érzi magát.

Nem tudom létezik-e olyan, akinek Casablancáról ne a híres film, Humphrey Bogart önfeláldozása és Ingrid Bergman világfájdalmas képe jutna az eszébe. Nos, hiába céloz Humphrey Bogart a Casablanka bár faláról a kémekre, az összeesküvőkre, a Casablancát az első kockától az utolsóig Hollywoodban forgatták. De Casablancának nem ez a legnagyobb baja. Marokkó legnagyobb városa zsigerből ronda. Nem túl bizalomgerjesztő városrészeken átgurulva érkezünk az egyetlen jeles építményhez. Grandiózus méretekkel bír, nagyságát tekintve a mekkai után következik a sorban. „Isten trónja vízre építtetett”, mondá a Korán, s ezen kinyilatkoztatást követve Allah eme háza a tengertől elhódított területre húzatott. A II. Hasszán mecset 13 hosszú év, 700 millió, a buzgó hívőktől összetarhált dollár, valamint 6000 művész kemény munkája árán épült fel, pontosan II. Hasszán király 60. születésnapjára.

Bizarrul festhet, hogy amíg a csomagjaikkal talpig díszbe öltözött londinerek bíbelődnek, egyikünknek kilóg a gatyából az ülepe. (Éppen ideje volt, hogy a randa csíkos ruházat végre megadja magát.) Rabatban nem csak a hotelek zöme, maga a város is roppant elegáns. A széles sugárutakkal, pompás kertekkel, elegáns épületekkel tűzdelt város rögös utat járt be, mire Marokkó fővárosa lett. Rövid ideig, a 12. és a 18. században kétszer is volt királyi székhely, míg végül hosszú hullámvölgyek után, az 1912-ben kezdődött francia protektorátustól elnyerte mai státuszát. Kedvező tengerparti fekvése, na meg a többi egykori királyi város, Fez, Marrakech és Meknes örökös marakodása emelte fővárosi rangra. Itt található a legalább tucatnyi királyi palota, a soros uralkodónak van miből válogatnia. A királyi rezidenciát csak tisztes távolból vehetjük szemügyre, de sebaj. Ezen kívül is akad néznivaló.
Legfőbb történelmi nevezetesség a 44 méter magas Hasszán-torony. Eredetileg a muszlim világ legmagasabb minaretjének készült, de sosem fejezték be. Al Mansour, az építtető, egyben Rabat alapítója, a munkálatok megkezdését követő negyedik évben elhalálozott, utódait meg annyira lekötötte az örökös trónviszály, hogy nem futotta rá idejükből. V. Mohamed mauzóleuma a félbe maradt toronytól nem messze fehérlik. Hatalmas, fekete-arany arabeszkekkel díszített sírkamra, a márványkoporsó mellett éjjel-nappal papok énekelnek, udvarán lovas katonák parádéznak. Chellah az ősi római város helyén a 14. században épült temetkezési hely nem túl sok érdekességet tartogat. A sírokat rég benőtték a cserjék, egyéb kúszónövények. De legalább megtudom, hogy hová költözködik kis hazánkból szeptember végén a töméntelen gólya.

Delfineket keresve pásztázzuk a hajóról a Gibraltári-szoros vizét, de egyetlen darab nem sok, annyit sem látunk. Az állatvilágot a túloldalon, a spanyol határőrkutyák képviselik. Kínos percek jőnek. Az egyik eb beköltözködik autónkba, és semmi noszogatásra nem hajlandó kijönni onnan. Valószínű, hogy szaglószervei tiszavirág életű ajándékom illatfoszlányait gyűjti be. Eközben a határ morcos őrei diszkréten kibiztosítják gépfegyvereiket, és szoros gyűrűt vonnak körénk. Már a sevillai hotel nyújtotta biztonságban olvasom, hogy a legminimálisabb mértékű kábítószer birtoklásáért is 10-15 évet osztanak. Hát bizony ezúttal nem rajtam múlott, életem párja szigorának köszönhetem, hogy most a svédasztal nyújtotta gazdag választékban turkálok, és nem a rabok keserű kenyerét eszem.

Marokkó

14 óra várakozás a kompra Tarifa kikötőjében

Marokkó

Rosszul választunk időpontot, július elsején minden Franciaországban dolgozó vendégmunkás szabadságra megy (1990)

Marokkó

Tarifa kikötő  a Gibraltári-szoros partján

Marokkó

Kellemes szálloda Ceutában, az afrikai spanyol városban

A Rift-hegység pereme

A Rift-hegység pereme

Berber nők hagyományos ruhában

Berber nők hagyományos ruhában

Sokk.. először látok Európán kívüli éttermet

Sokk.. először látok Európán kívüli út menti éttermet

A határállomás közelében

CXL 207 a határállomás közelében

Petits Taxis

Petits Taxis

Rendezett utca, Fez medina

Rendezett utca, Fez medina

Tannerie Chouara ajándékbolt - Free Visit, Fes medina

Tannerie Chouara ajándékbolt – Free Visit, Fez medina

Málladozó fal előtt rongyokkal málházott csacsi, Fez medina

Málladozó fal előtt rongyokkal málházott csacsi, Fez medina

Pages: 1 2 3 4 5 6 7