Mauritius

Munkakörében elkövetett bűnös pazarlás miatt valószínűleg már elbocsátották a jó kedélyű utaskísérőt, aki a South African mauritiusi járatán az italokat felszolgálja. Whiskyt rendelünk sörrel, erre hoz mindegyikből kettőt. Kérés nélkül, röpke másfél óra leforgása alatt az aktust még kétszer megismétli. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy nagyon iszákosok vagyunk, de az utolsó cseppig legurítjuk. Nem csoda, ha homályos zöld foltnak látom a szigetet, midőn aláereszkedünk. A szomszédos ülést elfoglaló fiú még nálunk is rosszabbul bírja. Kiemeljük, talpra állítjuk, leporoljuk, útnak indítjuk. Pár órát reptéri józanodásnak szentelünk, és időtöltés gyanánt, bódult aggyal próbáljuk értelmezni útikönyvünk Mauritius történelméről szóló oldalait.

Bár az arab hajósok már a 10. században tudtak az Indiai-óceánból kiemelkedő, kétezer négyzetkilométernyi földdarab létezéséről, Európáig csak 1511-ben, portugál tengerészek révén jutott el a híre. Ők voltak az első turisták, de nem tetszhetett nekik a hely, mert hamar továbbálltak. 1598-ban a hollandok vetettek horgonyt a néptelen szigeten, Orániai Móric után elkeresztelték, majd tovahajóztak. Újra jöttek úgy negyven év múltával. Cukornádat vetettek, afrikai rabszolgákat hoztak, eközben kiirtották az ébenfát és a sziget repülni képtelen madarát, a dodót. De tisztességesen, még mutatóba sem maradt belőlük. Nem volt hát miért tovább időzni, újra szedték a sátorfájukat. 1715-ben érkeztek meg a franciák, és velük a fejlődés is megindult. Kiépítették a főbb kikötőket, az úthálózat alapjait, beindították az első cukorfeldolgozó üzemet. Hiába vívták meg csaknem száz évvel később, az első és egyetlen győztes tengeri ütközetüket partjainál az angolokkal szemben, a háborút lezáró párizsi békeszerződés a briteknek ítélte a szigetet. Ennek ellenére békén hagyták a franciákat, használhatták nyelvüket, vallásukat, és nem utolsó sorban, megtarthatták ültetvényeiket. Azonban a rabszolgaságot eltörölték, s ekkor alapvető fordulat állt be a sziget életében. Tömegével hozták be a munkaerőt Kínából, még inkább Indiából. így vált Mauritius Bábel szigetévé, ha pedig a toleranciának új nevet kellene adni, akár Mauritiusnak is nevezhetnénk. Nagy kincs az, pláne viharos jelenünkben, hogy hinduk, mohamedánok, katolikusok nemhogy harcok, de mindenféle nézeteltérés nélkül, mosolyogva, békében élnek egymás mellett. Ennek ellenére az ország nem afféle olvasztótégely, minden etnikum őrzi a maga kultúráját, vallását. Mauritius 1968-ban vált függetlenné, de egészen 1992-ig (akkor lett köztársaság) a brit uralkodó képviseletében főkormányzó irányította az államot.

Nagyon lassan hajtunk el a szállodáig. A Silver Beach Hotel nem okoz csalódást, trópusi kert közepén, virágillattól övezve kétszintes, barátságos épületek állnak. Előttük apró terasz, egyik lábunkat akár a medencébe, a másikat az óceánban lógathatnánk. Kitűnő a vacsora, a koktélokra már ránézni is élvezet. Az alkoholizálással pedig az a gond, hogy az elfogyasztott mennyiséggel egyenes arányban kíván belőle egyre többet a szervezet. Megkövülten bámuljuk hajnaltájt az asztalunkon felsorakozott tucatnyi poharat. A fejünk igencsak hasogat, és közérzetünkön az égiek sem javítanak sokat. Az óceán haragos hullámokat görget, szürke az ég, mint otthon egy pocsék novemberi napon. Nincs mit tenni, ennek ellenére a sziget felderítésére indulunk.
Szerencse, hogy Mauritiuson nincsenek nagy távolságok, mert az út minősége borzalmas. Kátyúkat kerülgetve araszolunk, jó másfél órás zötykölődés után érjük el a sziget nevezetességei sorában előkelő helyet elfoglaló, Mauritius első miniszterelnökéről nevet vett Sir Seewoosugar Ramgoolam Botanikus Kertet. Csendesen zöldellő világ, csörgedező patakok fölött ívelő keskeny fahidakkal, festői tavacskákhoz vezető romantikus ösvényekkel. A 24 hektárnyi területen a sziget egész flórája fölvonul. Hatvan pálmafajt számolhatnánk meg, köztük olyan különlegességeket, mint az Indiában százéves fának nevezett, egész életében egyszer virágba boruló Talipot pálma. Legnagyobb attrakció a Victoria amazonica nevű vízililiom. Vízen terpeszkedő, tányérszerű levelei nagyjából negyvenöt kilót nyomnak, és olyan hatalmasak, hogy legszívesebben csónaknak használnám őket. Úgy nézem, igen jól érzi magát az idilli környezetben a Seychelles-szigetekről importált óriásteknős család, mi a zuhogó eső elől fedezéket nyújtó ősöreg famatuzsálemeket kedveljük a legjobban. A szomszédos Cukornád-Múzeumba is leginkább az égi áldás elől menekülünk, s ha már itt vagyunk, bepillantunk a cukorgyártás rejtelmeibe. Terepasztalon mutatják be, hogy milyen óriási területen irtották ki az őshonos növényzetet, és ma hogyan fedi be szinte az egész szigetet a cukornád. Még a hollandok honosították meg a haszonnövényt, mely háromszáz éven át az ország fő bevételi forrása volt. Egészen addig, míg a turizmus a trónjáról le nem taszította.

Port Louis az ország fővárosa, egyben kereskedelmi központja. Kikötőként a 17. századtól üzemel, ma a régi kikötő a város modern negyede, kaszinóval, gyorséttermekkel, elegáns üzletekkel. Pár utcával odébb viszont a régmúlt köszönt ránk. A szomszédos piac hangulata alapján Afrika kellős közepén, vagy akár Ázsiában is lehetne. A halas standok irdatlan választéka, a banánfüzérek, ananászhegyek, ezerféle fűszer mellett a kínai varázsszerekre is rálelünk. Nem csoda, hiszen itt él a sziget legnagyobb számú kínai populációja. Maga a város első pillantásra nem szép, de igen csúnya. Később fény derül rá, hogy bája az apró részletekben rejlik. És persze abban, hogy valóságos népek egyvelege. Mindenféle náció jön-megy a hepehupás utcákon, ennyiféle bőrárnyalatot, arcvonást életemben nem láttam ilyen kis helyen összezsúfolódva. Van díszes hindu templom, kínai templom, muzulmán mecset, mindenki a saját isteneit látogatja. Vannak még elegáns és kevésbé elegáns koloniális épületek, az utóbbiak sokkal helyesebbek. Elballagunk a Postamúzeumba, megszemlélni Mauritius világhíres nevezetességét a bélyeget.
1847-ben, az akkor még brit gyarmat volt az ötödik ország a világon, amely bélyeget adott ki. A kormányzó felesége egy helyi gravírozó mestert, bizonyos Joseph Barnardot bízta meg azzal, hogy készítsen bélyegeket, egy-, illetve kétpennys címletűeket. Miközben dolgozott, így szól a legenda, megfeledkezett róla, hogy mit is kéne rányomtatnia (a királynő képmása nem volt kérdéses, csupán a szöveg). Elballagott a postára, hogy megkérdezze. Amikor meglátta az épületet, már eszébe is jutott: hát persze, Post Office, vagyis postahivatal. Mire rájött, hogy a helyes szöveg a Post Paid (bérmentesítve) lett volna, már 240 darabot ki is nyomtattak, sőt el is adtak belőlük, kék, illetve narancsszínűek voltak. Ezekből a példányokból 26 darab élte túl az idő folyását, becsült értékük 1 millió dollár fölött van. Persze a múzeumban nem ezeket a filatéliai kincseket, hanem másolatot állítottak ki.
Visszaúton beugrunk a Port Louis és a hotel között nagyjából félúton lévő Euréka-házba. A kreol stílusú házak mintapéldájaként emlegetik, az egész szigeten a legnagyobb ebben a kategóriában. Leclézio, a régi tulajdonos egy árverésen tett szert az épületre, amely egészen 1986-ig a család tulajdonában maradt. Ekkor, az egyre nagyobb csapatokban érkező turisták megkopasztása céljából a kapura a „Múzeum” táblát függesztették, és az emeleten művészeti galériát, a földszinten éttermet rendeztek be. Épp a látogatás végére érünk, amikor nem bírják tovább tartani nehéz terhüket az esőfelhők. Kilyukadnak, és olyan felhőszakadást zúdítanak a vidékre, hogy az úton hömpölygő sártengerben alig bírunk a szállodáig elkecmeregni.

Két nap a teljes melankólia jegyében telik, teraszunkról bámuljuk az egybefüggő vízfüggönyt. Csekély vigaszt nyújt, hogy húsvét lévén ellátogat hozzánk a nyuszi, s csokitojással szórja meg szobánkat. Bánatunkat többnyire ételbe, italba fojtjuk, a pincérgárdával egyezményes jelrendszert alakítunk ki. Nagyjából óránként egyenruhás egyén jelenik meg a velünk szemben lévő étterem ajtajában, s kérdőn fölhúzza a szemöldökét. Egyetértő bólintásunkra rövid idő múltával koktélok, sörök, egyéb italok érkeznek. A gasztronómiai gyönyörök színtere az étterem, a kreol konyha a francia, az indiai, és a kínai konyha minden remekét egyesíti. Talán az esőburokban rekedt vendégsereg kárpótlására, 24 órán keresztül ínyencségekkel terített asztal kínálja magát, esténként műsorral szórakoztatják a kapatos nézőközönséget. Kell is hozzá némi alapozás, hogy az előadást élvezni tudjuk. A zenekar még hagyján, de egyik este a helyi népi együttes is érkezik.
Olvastam, hogy a séga zene megszállott ritmusát afrikai rabszolgák hozták Mauritiusra. Az alaphangot a kecskebőrből készült dob, a ravanne ritmusa adja, hangját a kavicsokkal töltött doboz, a maravanne csörgése egészíti ki. Az erotikusan szuggesztív kreol tánc a fájdalmasan nehéz munka levezetéseként alakult ki. A rabszolgák éjjelente a tengerparton a tűz körül találkoztak, ahol az érzelmek ekkénti áradását némi rum is elősegítette. Nem lenne nagy baj, ha a hagyomány lényegéről a műsorszervezők is valamilyen módon tájékozódnának. Már éppen kezdünk megbarátkozni a színpad közepén fájdalmasan vonagló, nagyjából a hatvanas éveinek közepét taposó, festett hajú, Casanova hmm.. erotikus mozdulataival, amikor belejt Leila, az arab démon, kreol kivitelben. Nem is egy, hanem kettő. Szénfekete, mezítelen talpuk arról árulkodik, hogy ma este nem először hozzák rá a röhögést hotellakókra.

Mielőtt visszafordíthatatlanul alkoholistákká válnánk, besüt életünkbe a Nap. Első körben félénk hajnali sugarakat bocsát, aztán megijed, és visszabújik felhők nyújtotta menedékébe. Hál’ Istennek csak rövid időre. Hamar meggondolja magát, s végleg kibújva rejtekhelyéről, teljes mellszélességgel kúszik fel az égboltra. Elképzelem, mit érezhetett a mesebeli királylány, amikor megcsókolván a békát, az királyfivá változott. Mert Mauritius a napsütéstől királyfivá változik, méghozzá a legdaliásabbá. Pálmalegyezők susognak a lágy szellőben, a kristálytiszta víz lusta fodrain csillámokat szórva csúsznak meg a napsugarak. Hófehér felhőpamacsok úsznak méltóságteljes lassúsággal az égen, az óceán végtelenbe futó kéksége beleolvad a látóhatár választóvonalába. A keskeny partvonal felbolydult méhkashoz hasonlít. Az életnyinek tűnő tipródás után mindenki napsütésre vágyik, egyetlen pillanat alatt akarja behabzsolni az elmulasztott időt. Őrült tekintettel rohangálnak az emberek, kattognak a masinák, percenként futnak ki a búvárokat szállító hajók.

Ölemben térkép, ám nem sok hasznát veszem. Annyi biztos, hogy a sziget nyugati partján, észak felé haladunk. A táj egyhangúan változatos, vagy cukornádföldek, vagy települések. Triolet, a maga hét kilométerével a leghosszabb falu a sziget legnagyobb hindu templomával. Impozáns, fehér épület, mitológiai alakokkal, virágmintákkal gazdagon díszítve. Bemerészkedek a belsejébe, „bátorságomért” jutalmul a homlokomra tilakot, azaz szantálfa jelet kapok. A partot megszámlálhatatlan lagúna csipkézi, néhol fekete vulkanikus kőzetet szaggat a víz, kicsivel odébb, puha, lisztszerű homokot hint a parti sávra. Csodás, finom homokos strandjainak füzérével, hosszan elnyújtózó hullámaival a nyaralók Mekkája a sziget Grand Baie nevet viselő északi karéja. Minden luxussal felszereltek a környező hotelek, ahogy hallom, még a legfinnyásabb vendégek igényeit is kielégítik. Az árak 200 eurónál kezdődnek éjszakánként, de aki ennél is extrábbat szeretne, az napi 3500 euróért Robinsont játszhat a közeli, édeni szigetek egyikén. Haladunk szépen tovább, pillanatok alatt a sziget legészakibb pontjához érünk. Szerencsétlenség-foknak is nevezik, e baljós titulust a St. Géran hajó 1944-es katasztrófája után kapta. Manapság a szerencsétlenül járt vízijármű nevét, hotelek, bárok viselik. A hegy fokán a fotósok kedvenc témája, a tetszetős, rikítóan piros tetős, apró katolikus templom áll.
Merész kanyarral a sziget belseje felé fordulunk. Csigavonalban tekergőzünk egyre feljebb a kétsávosnak csak nagy jóindulattal nevezhető autóúton, Curepipe városkában állunk meg először. Elég jellegtelen, mondhatni csúf település, rengeteg ajándékbolttal. Kelméket, hajómodelleket, valódi márkás hamisítványokat árusítanak csillagászati áron. Nehezen másszuk meg az egyre meredekebb kaptatókat nagy sokára érünk Chamarelbe. Környékén, ahol a tagolt felszín néhány pompás vízesés kialakulását is elősegítette, különleges látványosság a „színes földek”. Sivatagi dűnékhez hasonló dombok, vörös, barna, lilás árnyalatukat a fémoxidoktól kapták. Délnyugat felé egy nagyobb tómedence, a Grand Bassin krátertó mélyed a fennsík felszínébe, mely az itt élő hinduk legszentebb helye. Hitük szerint vize a Gangeszből táplálkozik, s mint ilyen, fontos zarándok-, és kegyhely. Csodálkozom hogyan repülhette át a szent folyó vize az óceánt, de megvan rá a magyarázat. Úgy esett, hogy Siva isten és neje, Pavrati épp a Föld körül cirkuláltak, mikor megragadta őket a smaragdzöld óceán által körülölelt sziget szépsége. Mivel Siva a hajában hordozta a szent Gangesz vizét, valamennyit a kráterbe is beleeresztett. Elszomorodott a Gangesz, hogy vize egy lakatlan szigeten maradt, ám Siva azzal vigasztalta, hogy egy napon a folyó partján élő emberek eljőnek ide, letelepszenek és áldozatot mutatnak be neki. Így is történt. Oltárok, szentélyek, templomok lepik el a partot, zarándokok százezrei látogatják.
Tekergésünk utolsó állomása, a Le Morne-félsziget méltó befejezése a napnak. Fehér homokos part háttereként a Le Morne szikla ostromolja gömbölyű süvegben végződő, elképesztően meredek falaival a kék eget. Robusztus alakja uralja a panorámát, képe minden mauritiusi képeslapon visszaköszön. Egykor szökött rabszolgák menedéke volt, ide bujdokoltak 1835-ben az angol telepesek elől. Eközben a jóságos Erzsébet királynő eltörölte a csúf intézményt, a jó hírt követek hozták. Mikor a közelgő angol katonákat megpillantották, azt hitték szegény párák, hogy elfogásuk végett jönnek, s levetették magukat a szikla tetejéről. Lehet, hogy lelkük azóta is itt ólálkodik, és távirányítja a naplementét. Mert igen káprázatosra sikeredik.

Vissza


Keleti part

Keleti part

Észak-Mauritius

Grand Baie

Port Louis

Port Louis

Nyugati part

Nyugati part