Mianmar (Burma)

A repülőtéren vár bennünket Mya, aki a sofőrünk és vezetőnk lesz három héten át. Mivel őt és az autót az egyetlen lehetőségként számba jöhető állami utazási irodától béreljük, a határőrök markába csúsztatott kenőpénz nélkül, hivatalosan ússzuk meg az országba való belépéskor a fejenként 200 amerikai dollár FEC-re történő kötelező beváltását. Elméletben a „foreign currency certificate” egyenlő a dollárral, a gyakorlatban játékpénz, egy fabatkát nem ér. Ugyancsak felülértékelt a helyi fizetőeszköz, a kyat banki árfolyama, a feketepiac meg, ahogy az már az ilyen helyeken lenni szokott, természetesen virágzik, pár száz dollárért egy táska bankót kapunk. A mondás, mely szerint a pénznek nincs szaga, errefelé nem érvényes: ez módfelett dohos és büdös.

Yangon igazi ázsiai nagyváros, a brit gyarmati múltat idéző koloniális épületekkel, széles sugárutakkal, nyüzsgő nappali és éjszakai piacokkal. Fő látnivalóit, mint országszerte mindenhol, az ezernyi pagoda kínálja. Ezek legszebbike, az ország ékessége a Shwedagon Paya (pagoda). A burmaiak számára oly fontos kegyhely egy dombtetőn áll, melyre a négy égtáj felől hosszú fedett lépcsősor fut fel. Központi helyen a sztúpa áll, ebben őrzik az ereklyét, Buddha nyolc hajszálát. 98 méter magasan ágaskodik az égbe a hatalmas építmény, a királyok, királynők és az alattvalók adományai révén az évszázadok során mesés vagyon gyűlt össze rajta. Minden csillogást elhalványítva ragyog a 60 tonnányi aranyburkolat, felette 1 383 zafír, rubin, topáz és 5 450 gyémánt szikrázik versenyt egymással. Csúcsdíszként 76 karátos, öklömnyi méretű „gyémántbimbó” hirdeti a Megvilágosodás dicsőségét.
A sztúpát mindig az óramutató járásával egyező irányban kell körbejárni. A buddhista előírás célja, hogy mindig a jobbik felünk, azaz a jobboldalunk legyen közelebb a szent helyhez. A baloldal a démonoké. Az aranytorony lábát kisebb és nagyobb pagodák, káprázatos díszítésű szentélyek, aranyozott pavilonok fonják köbe, bennük csodatévő képek, Buddha szobrok, és natok szobrai. A natok, az ország hitéletének szerves tartozékai már a buddhizmus előtt jelen voltak, és annyira beépültek az új vallásba, hogy Buddhát sokan a legfőbb natnak tekintik. Voltaképpen szellemek, de eredetileg élő emberek voltak, akik valamilyen szörnyű halált haltak. Kultuszuk óriási, az egész hétköznapi életet szabályozzák. Vannak helyi szentek, családi szentek, még a napoknak is megvannak a maguk külön szentjei. Imádkozó emberek locsolnak szenteltvizet Buddha szobraira, áldoznak lótuszvirágot, vetik háromszor a földre magukat. Egyszer Buddháért, egyszer a tanaiért, egyszer a szerzetesközösségért. Misztikus a hangulat, a varázsburkot a füstölők és virágok mindent belengő illata, a szélcsengők csilingelő hangja táplálja.
A Chauk Htat Gyi Paya híressége a hatalmas fekvő Buddha szobor. 70 méter hosszan támaszkodik a könyökére, és arckifejezéséből ítélve nem túl elégedetten szemléli a környező világot. Életútjáról, születésétől egészen a megvilágosodásig a talpára vésett 108 írásjel mesél. Felkeresünk jó pár kegyhelyet, mindegyik kínál valami egyedi látnivalót. Hol egy ezüstből öntött, ötszáz kilós Buddha szobrot, hol liliputi kocsit, mely vastag kötélen le-föl járva szállítja a templomtető újraaranyozására szolgáló aranyat. A szentélyekben nem sok megkötés van, játszó gyerekeket, dohányzó férfiakat egyaránt látni. Egy dolgot vesznek komolyan, azt viszont nagyon: kizárólag mezítláb lehet belépni. Engedmény nincs, még a zokni sem maradhat. A legnagyobb baj, hogy hiába tiltotta be a kormány, errefelé majd’ mindenki az enyhén kábító hatású bételdiót rágja. Amikor elfogy az aroma, bő lé kíséretében köpik ki, a mindenhol éktelenkedő hatalmas vöröslő foltokat lehetetlen kikerülni. Próbálkozásunkat, hogy a mocsoktól szurokfekete talpunkat minden templomvizit után letakarítsuk igen hamar föladjuk. Mianmarban egyébként is szinte minden látnivaló a valláshoz kapcsolódik, így utazásunk nagy részét mezítláb töltjük. Csodás befejezése a napnak a Holdtölte Party, alig hiszünk a szemünknek. Ingyen kaja, ingyen sör, a hotel ajándéka. Teli szájjal mosolyog a kerek Hold, hatalmas világító elefánt, ezernyi fényes léggömb imbolyog sejtelmesen az égbolton, a tó vízén milliónyi gyertya pislákol. Békésebb képet aligha lehet elképzelni.

Ám csalóka képzet Burmában a béke. Burma vagy Mianmar, már a nevek zűrzavarában is nehéz rendet tenni. Nos, ez is, az is. Az országot egy ismeretlen eredetű etnikai csoport után keresztelték Mianmárnak, ezt használták a 13. századtól. A hangzatos Burma nevet a legújabb kori gyarmatosítók, a britek, a soknemzetiségű ország legnagyobb népcsoportja, a bamarok nevéből kreálták. A katonai rezsim 1989-ben újra Mianmarrá változtatta, amit az ENSZ és néhány ázsiai állam hivatalosan elismer, de a nyugat a köznapi szóhasználatban kitart a Burma mellett. Hasonlóképpen a helyi ellenzéki szervezetek is. Nem mintha nagyon kötődnének a gyarmati időkhöz, de a hatalommal való szembenállásukat így is kifejezik. Másként nem is igen tehetik. A néhány Thaiföldre átszökött szerencsés tömeggyilkosságokról, erdők mélyén rejlő koncentrációs táborokról hoz híreket. Biztosat nem tudni. Turista ezeknek a helyeknek még csak a környékére se’ mehet.
Burma történelme a kezdetektől viharos volt, de a lejtőn akkor indult el igazán, amikor a britek a második világháború után elhagyták az országot. A lakosság 1962-ig élvezhette a demokráciát, ekkor Ne Win tábornok minden hatalmat magához ragadott, majd nekikezdett a szocializmus jellegzetesen burmai változatának felépítéséhez. Mint minden rendes rémuralkodó, ő is pontosan tudta, hogy első lépés a diktatúrához országa totális elszigetelése, ezért 1962-től külföldiek nem léphettek Burmába. A szocialista államosítások hamar tönkretették az országot, amely egykor a világ legnagyobb rizsexportőre volt. A nyolcvanas években már a legtöbb fogyasztási cikket kizárólag jegyre lehetett kapni, a feketegazdaság és a csempészipar szárba szökkent, és a herointermelés révén végre valami olyat is sikerült találni, amiben Burma is sikeres lehetett. A Laosz, Thaiföld és Burma között megosztott “Arany háromszögben” mindig is termesztettek ópiumot, ebben az időszakban viszont Burma Afganisztán mögött a világ második heroinexportőrévé vált. Ne Win vasmarokkal ragaszkodott a hatalomhoz, egészen az 1988-ban kitört népfelkelésig. Ezt újabb puccs követte, majd egy demokratikus választás, ahol a később Nobel-békedíjjal jutalmazott Aung San Suu Kiy kapta a szavazatok 85%-át. Már ekkor házi őrizetben volt, és 1995-ig ki sem eresztették. Ekkor közzétett egy felhívást, hogy a külföldiek ne utazzanak Mianmarba, mivel a turizmusból származó bevételek a diktatúra zsebét hizlalják. Válaszul a kormány megkönnyítette a vízumkiadást, javított az infrastruktúrán. Így tulajdonképpen ennek a hölgynek köszönhetjük, hogy bár Mianmar a világ egyik legelzártabb országa maradt, a turisták számára kijelölt csapáson mi is közlekedhetünk.

Hajnal hasadtával nekivágunk, és tekintettel az előttünk álló irdatlanul hosszú útra, Mya öccse, Cho is csatlakozik. Száguldunk mint a szél, már amennyire a borzalmasan rossz minőségű aszfalton személyautóval száguldani lehet. Kocsikázni sem az a kifejezett gyönyör, de jobboldali közlekedésben jobbkormányos autóval előzni maga a rémálom. Testünket sanyargatja, lelkünket kirázza a számtalan tankcsapda, mire tizenöt óra múlva a Bagani királyság egykori fényes székhelyére érünk.
Baganhoz Burma történelmének legfényesebb, közel három évszázadon át tartó korszaka fűződik. A 7. századtól kezdtek beszivárogni az Irrawaddy folyó termékeny síkságára a tibeti eredetű bamarok, avagy burmaiak. A 9. század elején tértek át a hindu vallásról a theravada buddhizmusra és őrült lendülettel építették égetett agyagból templomaikat, pagodáikat, a belső falakat freskókkal díszítették. Ezekből mára „mindössze” 3-400 maradt szétszórva a 42 négyzetkilométernyi romterületen, nagyjából egy tucat máig őrzi vallásos jellegét. Buddha kedvenc tanítványa után keresztelték Boldogság névre a szépségével a többi közül magasan kiemelkedő, a Himaláját (Meru-hegy) jelképező Ananda-pagodát. Belsejében a négy történelmi Buddha, valamint a Buddhista születésregék jelenetei köszöntenek ránk. Mellette a Shwezigon, valamennyi burmai pagoda ősatyja Buddha fogát, kulcs-, és homlokcsontját rejti magában. Nem tudom hogy van ez, de ha Buddha valamennyi sejtjét szétosztották volna a világ buddhista szentélyei között, még az sem lett volna elég, mégis mindegyikbe jutott belőle. Két napig barangolunk a bagani templomerdőben, kimondhatatlan és megjegyezhetetlen nevű, kissé viharvert, ám annál csodálatosabb épületek bűvöletében. Alkonyattájt a Napnak búcsút inteni a kegyhelyek legmagasabbikára kúszunk. Elképesztő látvány a pálmaligetek sűrűjében óriási lángnyelvként vörösben izzó hadseregnyi sztúpa, az Irrawaddy túloldalán a hegyek mögé zuhanó napkorong.

Burmában, minőség szerint osztályozva, kétféle út létezik: a rossz és a még rosszabb. Száraz évszak lévén a folyómederben sekély a víz, többen kavicsot lapátolnak egy keskeny sávba, Mya cigarettát és némi aprópénzt dob nekik. Mondja: így köszöni meg, hogy ilyen jó úton mehetünk. Festői környezetben, pálmaerdők sűrűjében lapulnak a pár nádfedeles kunyhó képezte falvak. Hihetetlen a nyomor, el nem tudjuk képzelni, mi az ördögöt csinálnak az ökör vontatta kőülésen körbe-körbe járva. Kiderül, hogy mogyoróolajat préselnek, naponta 2-3 deci a hozam. Az ajándékba kapott pörkölt mogyorót rágcsáljuk éppen, amikor a katonai konvojjal találkozunk. Olyan sebességgel repesztenek, hogy a forgalom nagy részét képező lepukkant ökrös szekerek épphogy képesek kitérni előlük. Emberek ugrálnak félre életüket mentve, mi is alig tudunk lehúzódni. Mégis Mya és Cho arca rezzenéstelen.
Bagantól mintegy hatvan kilométernyire egy magas szürke szikla, a Popa-hegy ágaskodik az erdő borította táj fölött, hogy a szellemek lakhelyéül szolgáljon. A csúcson aranyló Tuang Kalat pagoda-együtteshez kanyargó, 777 tagból álló meredek lépcsősort két fehér elefánt őrzi, félúton két őrzőszellem, a Maharingi natok állnak. Miután a testvérek, Széparc és Aranyarc a lángokban lelték halálukat, szellemeik a Popa-hegyre költöztek. Ők voltak az első lakók, mára natok sokasága (pontosan 37) népesíti be a hatalmas kőtömböt. Tanácsukat a bagani királyok hét évszázadon át minden fontos esemény előtt kikérték, most is zarándokok hosszú sora kígyózik fölfelé. A hegy lábánál tengernyi árus áll folyamatos harcban az ugyancsak tengernyi makákóval, melyek ricsajozva rohangálnak föl-alá, és ahol lehet, lopnak. Aztán jön egy szerzetes, banánt szór közéjük, s a majmok átmenetileg egymással küzdenek.
Ami a burmai éttermeket illeti, vannak szerény, helyi igényeket kielégítő kis kifőzdék, a szokásos alapválasztékkal, és vannak az ezekhez viszonyítva drágák a turistáknak. Középút nincs. Az utóbbira szavazunk, az éhhalál küszöbén érünk a Bagan és Mandalay között félúton lévő egyetlen jó küllemű étterembe. Kellemes kerthelyiség finom ételekkel, mellettünk a járdán nő, karján kisgyerekkel.  Nem koldul kinyújtott kézzel alamizsnáért, csak csendesen álldogál. Ebéd után Mya megkérdi, hogy szükségünk van-e a maradékra. Természetesen nincs. A tálon hagyott elemózsiát erre szépen becsomagoltatja, és szó nélkül nyújtja át a nőnek, aki egy főhajtással köszöni meg „nagylelkűségünket”.

Utazásink során nem sokat nyom a latban, hogy hol hajtjuk álomra a fejünket, a Novotel Hotel Mandalay-t az utazási iroda jelölte ki számunkra. Egzotikus virágok pompáznak-illatoznak, pagodák virítanak a kristályvizű medence körül, a közelgő karácsony tiszteletére a pálmák ágait apró égők szövik. Még Mya is, aki idegenvezetői igazolványa ellenére minden szálloda portájáig juthat csak el, bekéredzkedik valahogy gyönyörködni a látványban. Mostanra valami barátágféle alakult ki közöttünk. Az első napon kezdődött, amikor észrevettük, hogy minden étkezésnél félrevonulva üres rizst eszik, az ellátásáért az irodának kifizetett pénzből ennyire futja. Másnaptól velünk étkezik, azt, amit mi. Szertartásszámba mennek a közös vacsorák, ropogósra vasalt fehér ingben jön értünk. Az elegánsabb éttermekben a kínai módszerhez hasonlóan több fogást tálalnak, lehetetlen nem észrevenni, amint a szeme sarkából figyeli, melyek azok, amelyek nem nyerik meg igazán a tetszésünket, így ő azokból válogat. Kénytelen vagyok a három tányérra puszta kézzel, egyenlő arányban porciózni. Látszik, hogy nem szokta az italt, az első korty whisky után teljesen megnyílik. Végeláthatatlanul (és teljes joggal) szapulja a kormányt.

Mandalay Burma vallási, spirituális központja, egyben utolsó királyi fővárosa. Mindon király 1857-ben alapította, erődjének kőfalai az egykor Aranyvárosnak nevezett területet zárják körül. Dicső korszaka azonban igen kérészéletű volt. Miután az alapító fölhúzta palotáját, rövidesen elhalálozott, utóda pedig úgy lezüllesztette országát, hogy a britek csekély ellenállás mellett foglalták el. Hiába temettek a város biztonsága feletti őrködés céljából ötvenkét embert élve a falakba, a palota épületei a világháborúban porig égtek, az egykori pompából nem sok minden maradt. Mandalay neve sík földet jelent, ámbár meghatározója egy 230 méter magas domb, a Mandalay Hill, melyet maga Buddha jelölt ki egy nagy település számára. Tövét töménytelen pagoda lepi el: aranyozva, festve, kőből, fából. Leghíresebb a Kuthodaw, melyet a világ legnagyobb könyveként „reklámoznak”. 729 kőtáblára van felvésve a legszentebb buddhista irat, a Tripitaka, és a biztonság kedvéért mindegyik fölé emeltek egy-egy pagodát. A vele szemben álló Aranypalota (Golden Palace Monastery) hatalmas, teakfából a legaprólékosabb gonddal kifaragott kolostor, mintha nem is emberkéz alkotta volna.

Az Irrawaddy folyón úszó hajóról szemléljük a vízen és a parton nyüzsgő életet. Bivaly vontatta szekerekről pakolják hajókra az ország egyik legnagyobb kincsét, a teakfát, a folyón úszó bambusztutajok egész családok otthonául szolgálnak. Mingunban rozoga hajónkat még rozogább szekérre cseréljük. Görcsösen kapaszkodunk, nehogy a poros út valamelyik gödrében landoljunk, a nyomunkba szegődött Nyinyinek pedig megígérjük, hogy visszafelé veszünk tőle esernyőt. Közben eldöntjük, hogy gyalog megyünk tovább. Fogadott szekerünk egyébként egész idő alatt hűségesen követ, a végén pedig mindenki jól jár: ő megkapja a pénzét, nekünk pedig épségben maradnak a csontjaink. Mingunban összesen két pagoda van: egy, amelyet nem fejeztek be, és egy, amivel a turisták többsége nem foglalkozik. Előbbi a világ legnagyobb sztúpájának készült, utóbbi habostortára emlékeztet, és egy herceg, megboldogult felesége emlékére építette. Nem feledkezhetünk meg a világ második legnagyobb harangjáról sem, kilencen tonnát nyom, és kitámasztva várja, hogy a belsejébe bújjunk. A helybéli suhancok kedvenc elfoglaltsága akkor megkongatni, amikor alatta vagyunk. Ők rendkívül élvezik, ám mi is örülünk, hogy nem szakadt apró darabokra a dobhártyánk.
Délutánra a Sagaing-domb marad, szinte hihetetlen, hogy ennyi templomot elbír Földanya a hátán. Minden dombon, minden völgyben sztúpák aranylanak, fehérlenek, ameddig a szem ellát, és még azon is túl. Az itteni kínálatból párat nézünk meg, legjobban a Kaung Hmutaw nevű mutat. Óriási fehér, félgömb alakú sztúpája miatt Tök-pagodának hívják. Könyvünk szerint mintául Sri Lanka-i társa, Mya szerint egy királynő melle szolgált. A fiúk megállapítják, hogy a királynőnek egész jó melle lehetett, én meg, csak úgy magamban, hogy mostanra sztúpamérgezést kaptam. Gyógyító hatású Mandalaiban a folyóparti piac színes forgataga. Rengeteg a zöldség, a gyümölcs, legnagyobb keletje a thanaka fakötegeknek van, melynek porából vízzel elegyítve nyerik az itteni nők sminkjét. Nekem nagyon tetszik, és állítólag a napsütés ellen is véd.

Amarapura, a „hallhatatlanok városa” Mandalaytól pár kilométerre van, bár, ahogy lassacskán megszokjuk, Bodawpaya király egykori székhelyéből szinte semmi sem maradt. A templomok látogatását megtagadjuk, helyette monostorba megyünk. Burmában társadalmi elvárás, hogy minden férfi életében legalább kétszer tíz napot monostorban töltsön. Először hat és tíz éves kora között, ekkor ünnepélyes ceremónia keretében kopaszra borotválják, haját szülei fehér kendőbe gyűjtve egy életen át őrzik. Ettől kezdve Buddha gyermeke: sáfrányszínű csuhát ölt, világi dolgait, még nevét is a falakon kívül hagyja. Papucs, olvasófüzér, tű, cérna, lakkernyő, borotva, ezeket viheti magával. Na és persze fekete alamizsnás edényét. Ezt minden hajnalban a kezébe fogja, hogy élelmet gyűjtsön a szerzetesközösség számára. Mezítláb, földre szegezett tekintettel indul, miként azt egykor Buddha tette.
Amarapurában végre van egy jeles világi építmény, Nincs Burmáról kiadvány, melyben az egykori Ava-palota farönkjeiből ácsolt karcsú híd fotója ne szerepelne. Az U Bein a világ leghosszabb teakfa hídja, több mint egy kilométer hosszan vezet át a Taungthaman tó fölött. Árushadak által kísérve, komótosan sétálunk a túloldalra, visszafelé betegesen nyikorgó ladikból csodáljuk a pallók végtelenbe vesző sorának a tó vízében tükröződő árnyait.

Burma útjainak kátyúiban száraz időben sem könnyű előre jutni, özönvíz esetén meg egyenesen lehetetlen. Hamar kicserélik ügyes fiaink a kidurrant gumit, és a következő kisvárosban 3-4 óra alatt az alvázat is összedrótozzák. Már csak benzint kell szereznünk. Többnyire műanyagflakonokban az út mentén árusítják, nem könnyű egy tanknyit felhajtani. Holtfáradtan érünk Pindayába, és az égi áldás sem akar elállni. Kész szerencse, hogy a néznivalóért ezúttal a föld alá kell menni.
A Pindaya-barlang cseppkövei között egy egész Buddha-regiment lakik. A körülötte keringő számos legenda legnépszerűbbike szerint a négy mennybéli király egyike, Deva hét leánya lejött az emberek közé, találtak egy szép tavat, s meg kívántak mártózni benne. Ruháikat a közeli barlangba rejtették, élvezetes pancsolás után visszamentek, szépen felöltöztek, ám mire ki akartak jönni, a bejáratot óriási pók szőtte be. Érkezett ekkor a daliás Kummabhaya herceg és lenyilazta az állatot. Hogy a legenda kerek legyen, beleszeretett a legkisebb hercegkisasszonyba, és hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Mindez ezer éve történt, azóta hordják a hívők a barlangba az aranyozott szobrokat. Szó se róla, jól mutatnak, mégis ez az a pont, amikor eldöntöm: záros határidőn belül nem akarok Buddhát látni. Se’ kicsit, se’ nagyot. Semmilyet.

Az Inle-tó az ország második legnagyobb tava, közel 900 méter magasan fekszik és 22 kilométer hosszan húzódik a hegyek között. A csónakban ülve nem bánjuk a lengedező szellőt, mert a fejünk igencsak hasogat. Annyira megörültünk tegnap este a szállodában egymásnak a lengyel csoporttal, hogy a hideg időjárás miatt kortyolgatott teánkat, hozzájuk csatlakozva, vodkára cseréltük.
A tó az inthák birodalma, ahol a környező shan közösségtől elszigetelődve egy külön, semmi máshoz nem hasonlítható világot alakítottak ki. Nagyjából hetvenezren élnek a partvidéken vagy magán a tavon, tucatnyi cölöpökre épült vízi faluban. Festői lagúnák mentén gyékényházak állnak, vízi disznóóllal, száradni terített ruhákkal. A tornácokon szivart készítenek, az Inle-környék egyik legnevezetesebb terméke a cheroot. A burmai szivar az igazinál vékonyabb, s a dohányt valami különleges fa levelébe töltik a finom női újak. Nagyjából fél ezerszer ismétlik meg naponta a műveletet, amiért fizetségük körülbelül száz forintnak felel meg. A tavon és környékén burjánzanak a népi mesterségek, minden apró falu egyazon mesterségre szakosodott. Csattog a szövőgép, kalapáccsal verik az üllőt, ez még nem a 20. század. A jelent kizárólag a Nga Phe Kyaung kolostorban fellépő macskák nevei képviselik. Az unatkozó szerzetesek által betanított show lényege, hogy a dagadt állatok egy deréktájt tartott hurkon ugranak át. Arnold Schwarzenegger, már ha tudomása lenne róla, egészen bizonyosan büszke lenne rá, hogy a róla elnevezett állat hurokugrásban lekörözi Ricky Martint.
Tavon vagyunk, a legtermészetesebb megélhetés a halászat. Süvegszerű varsákat visznek, és mivel keveseknek futja motoros csónakra, eveznek, mégpedig egészen egyedülálló módon. Fél kézzel az evezőt fogják, ugyanazon oldali lábbal a lapátját húzzák, a maradék szabad kezükkel a hálót kezelik. Az akrobatikus mutatványt a keskeny ladik hátuljában állva végzik, így a zsákmányt éppúgy jobban látják, mint a vízijácint-telepeket. A növény gyors terjeszkedését előnyükre fordítják, az iszap és a bambusz mellett, „lebegő kertjeik” kiépítéséhez használják fel. Itt terem a legtöbb paradicsom az országban, emellett számtalan egyéb zöldségféle is. Nagyrészt vízre települt a tó déli szegletében a jókora piac, a helyi termékeken kívül iszonyatos mennyiségben kínálják a szuvenírt. Az ötnapos körforgásban egymást váltogató szárazföldi piacokon többnyire a hegyekből lezúduló fekete ruhás pa-o asszonyok kínálgatják portékáikat: répát, retket, mogyorót.
Persze az Inle-vidék sem mentes a pagodáktól, a legszentebb a Phaung Daw Oo. Öt legendás Buddha szobrát már annyi arany borítja, félő, hogy az ormótlan gombócok előbb-utóbb legurulnak talpazatukról. Burma Buddha szobrait rendszeres időközönként újraaranyozzák, a műveletet csak férfiak végezhetik, a leheletfinom aranylapocskák készítésére külön manufaktúrák létesültek. A rizspapírszeletek és bőrlapocskák közé tett, tömbbe rakott nagyon vékony aranylapokat izmos férfikarok püfölik órákon át a kellő vékonyság elnyerése végett. Aztán az asszonyok és lányok szétszedik és összecsomagolják. Állítólag egy uncia (30 gramm) arannyal tíz négyzetmétert is be lehet fedni.
A Padaung népcsoport a tótól kissé távolabb él, de a turisták kedvéért delegáltak a partra néhány „zsiráfnyakú” nőt. Fejük valóságos réztrónon trónol, kezükön, lábukon is az idő haladtával egyre tetemesebb mennyiségű a rézkarika. Ötéves korban rakják fel az első sárgaréz gyűrűt, ezt kétévente újabbak követik. Isten tudja miért alakult ki náluk ez a szokás, a legenda szerint a tigristámadások ellen védekeztek vele. Immáron közel, s távol egyetlen tigris nem kóborol, valószínűleg náluk ez a szépségideál.

Kegyetlenül hosszú az út, örökkévalóságnak tűnő idő múltával pillantjuk meg Kinpun gyümölcsárus lányait. Teherautó platójára zsúfolódunk, a hullámvasutat megszégyenítő hegyvidéki csapáson dobáltatva töltött félóra után ziláltan kászálódunk le. Szorgos gyerekkezek rakják cuccainkat fonott kosarakba, mosolyogva indulnak hegynek fel a tizenéves fiúk a hátukra erősített dögnehéz teherrel. Expedíciónk egyik tagja kvázi önmagát is teherhordókra bízza, elnyúlik a bambusz hordszékek egyikén. Én zihálva, leginkább négykézláb mászok a meredek kaptatón. A tetejébe érve már csak pár száz lépcsővel kell megharcolnom.
Kyaiktiyo, ismertebb nevén Golden Rock-pagoda az ország egyik legszentebb zarándokhelye, pár éve még kizárólag buddhisták látogathatták. Aljából nézve parányinak tűnő pagodát építettek a sziklatetőre, benne Buddha egyetlen hajszálát őrzik. Pontosabban, a legenda szerint, a hajszál tartja a sziklaorom tetején egyensúlyozó óriási követ, pagodástól együtt. A látvány fenomenális, az alkonyi hangulat varázslatos. Jókedvű a tömeg, mégis áhítat lengi be a levegőt. Itt nem létezik külső világ, csak mi esendő emberek és Buddha. Néhány zarándok imádkozik csupán a reggeli csendben, szinte vágni lehet a megilletődöttséget. Füstölőt gyújtunk, s leteszünk párszál lótuszvirágot Buddha oltárára.

Yangonban egy nap kényszerpihenőt tartunk. Mya műhelybe viszi a megviselt állapotú autót, másnap hajnalban indulunk. A Bengáli-öbölparti Chaunghta Beach légvonalban 300 kilométerre fekszik, a roppant távolságot tíz óra alatt tesszük meg. Nagyjából félúton folyó zárja el az utat, az ökrös szekerek, mozgóárusok és jómagunk fuvarozását végző rozoga kompra, néhány tehén társaságában pár órát várakozunk. Milliónyi légy dong körülöttünk, s fény derül rá, hogy a poháralátétként vásárolt tetszetős kerek lapokat nem a pohár alá, hanem ezek távol tartása céljából, reája kell tenni.
A tengerparti szállodasor szemmel láthatóan egyszerű igények kiszolgálására létesült. Ici-pici luxus sem férkőzött a bungalók közelébe, vizet, villanyt esténként egy óra hosszára kapunk. Hogy pillanatra se’ feledkezzünk meg róla, Burmában vagyunk, dagály idején félig vízben álló helyes pagoda néz farkasszemet velünk. Kihalt a part, egyedüli vendégekként különleges figyelemben részesülünk. Minket akarnak sétakocsikáztatni az aranybarna homokban álldogáló fogatok, a pálmalevélből font kalpagokat kizárólag nekünk kínálgatják. A sekély vízben rákászók nekünk mutatják büszkén zsákmányukat, a helyi vendéglős ócska biciklijével járom be a környéket. Esténkét az igéző naplemente utójátékaként a kihalt parton petárdákat durrogtatunk, vacsoráinkat a törzshelyünkké vált vendéglőben költjük el. A beach-élmény központi eleme az étkezés. Miközben az óriási tarisznyarák, homár, töltött kagyló és frissiben leölt egyéb tengeri ínyencségek képezte menüt fogyasztjuk, maga a tulajdonos hajtja rólunk a legyeket egy óriási pálmalevéllel. Négy főre alig húsz dollárt fizetünk.

Utolsó esténk Yangonban és fennkölt hangulatban telik. Mya a tradicionális férfiszoknyát, a longyit sötét öltönyre cseréli, és nem tudjuk lebeszélni róla, hogy esti zarándoklatra a Shwedagon-pagodába fizessen be minket. Füstölőt, virágot is vesz, azzal vagyunk bajban, hová rakjuk őket. Mya elmagyarázza, hogy a nyolcszöget formázó sztúpa minden oldala egy-egy csillagjegyet szimbolizál, a hét napjainak megfelelően. (Azért osztották a szerdát délelőttre és délutánra, merthogy Buddha maga is akkor született.) Minden hívő a születése napjának megfelelő oldalon áll meg imádkozni, és annyiszor locsol vizet az ott lakó szoborra ahány éves. Oly sok loccsantásra most nem telik időnkből, egyébként sincs lila gőzünk róla, hogy a hét mely napján születtünk. Lágy zenei aláfestés mellett búcsúzkodunk a vacsoránál, reggel a reptéren már csak egy gyors ölelésre futja. Hiába fogadkozunk, tudjuk, soha többé nem találkozunk. Pedig mi szívesen látnánk. Ha tudna jönni.

Vissza

Yangon

Yangon (Rangoon)

Mandalay

Mandalay

Ősi városok Mandalay körül

Ősi városok Mandalay körül

Mandalay-Bagan

Mandalay-Bagan

Bagan

Bagan

Popa-hegy

Popa-hegy

Inle-tó

Inle-tó

Egyéb

Egyéb