Nicaragua

A „welcome drink” jóféle rum, alaposan lehűtve. Igaz, műanyag pohárban szolgálják föl, és a fürdőszoba nélküli, parányi lyukak sem tartoznak éppen a luxuskategóriába, ám ezekért az apró kényelmetlenségekért bőven kárpótol a pazar természeti környezet. Mintha egy botanikus kert közepén volnánk, pálmaóriások leveleit zizegteti a lágy szellő, az étert hangos madárcsivitelés tölti meg. Az Apoyo-vulkán krátertava, a Laguna de Apoyo néhány lépcsőnyire van, függőágyban himbálózva csodáljuk a pompás panorámát. Tegnap vagy tizenöt órát buszoztunk, a délelőttöt a pihenésnek szenteljük: fürdőzünk a kristálytiszta vízben, páran tutajra szállnak. Ebéd után szedjük a sátorfánkat, és a Csendes-óceán partjára indulunk.
San Juan del Sur kis halászfalu kitűnő vendéglőivel és páratlanul szép naplementéivel írta be magát az ország leggyakrabban látogatott helyszíneinek sorába. Félkaréjban elnyúló aranyló homok, méltóságteljes lassúsággal fodrozódó azúrkék víztükör, a távolban halászbárkák körvonalai sejlenek. És a part menti pálmatetős étteremben olyan rákot szolgálnak fel, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaljuk utána. A híres naplementenézőbe San Juan del Surtól pár kilométerre, egy elhagyatott öbölbe megyünk. Nem tudom eldönteni miféle hely, annyi bizonyos, hogy magánterület (utóbb kiderül, egy évek óta bezárt szálloda) és a tulajdonos furcsa szerzet lehet. A bejáratot egy ló szobra őrzi, az óriási fák között a fából faragott Szent Családtól a kő Buddháig mindenféle mestermű fölsorakozik. Egy hűtőládában némi sör is akad, a Flor De Cana (a Cukornád Virága, a rumok királynője) meg esténként mindig velünk van. A homokban ücsörögve nézzük, amint a Nap tüzet gyújt az égen, rézarany fénybe borítja a partot, aztán eltűnik a kergetőző hullámok süllyesztőjében. Mellettünk is lángok csapkodnak, négy darab nyamvadt kis halat sütünk. Saját kezűleg fogtuk, pucoltuk, húztuk nyársra őket, most meg, ahogy elnézem, szépen szénné égnek. De ha tökéletes lenne se’ jutna több fejenként egy morzsányinál, nem is éhünk csillapítása a cél. Nem túl gyakran teheti meg, hogy a Csendes-óceán homokján, az égboltról ragyogó csillagok és saját tüzének lobogó fényénél süt halat az ember. Majdnem éjfélig, az utolsó parázs kihunytáig maradunk.

A füstölgő, gőzölgő, kénes gázokat eregető krátertorkot a spanyol hódítók az ördög szájának (La Boca del Infierno) hitték, és a sátán kiűzése céljából a mellette emelkedő dombtetőre méretes fakeresztet állítottak. Ez, ha nem is feltétlenül hatékonyabb, ám jóval humánusabb megoldás az őslakos Chorotega indiánok védekezéséhez képest, akik állítólag fiatal lányokat dobtak a forró lávába, hogy elnyerjék Chaciutique, a tűz istenének kegyét. Ők a krátert a „Popogatepe”, azaz Égő Hegy névvel illették. Most Santiagónak hívják, és bár a legizgágább, nem ez a nemzeti park egyetlen krátere. A „vulkánok és tavak” országának becézett Nicaragua területének mintegy ötöde áll természetvédelem alatt, a Masaya-vulkán Nemzeti Parkot 1979-ben alapították. Nem csak a legelső, a legnagyobb is, 54 négyzetkilométernyi kiterjedésével két vulkánt (Masaya és Nindiri), és őt krátert foglal magába.
Tűző napsütésben nézünk be Földanya gyomrába, a természet őserői által a földbe vájt seb lenyűgöző. Színei a feketétől a zöldön és sárgán át egészen a vörösig terjednek, meredek falait kőcsipkék koronázzák. Néhol az alja teljesen sima, és a magasból teljesen úgy fest, mintha egy komplett focipályát betonoztak volna a közepébe. Nagyjából másfél órás könnyű sétával kerüljük meg a Masaya-vulkán egy másik, magasabban fekvő kráterét, mely jóval kisebb a Santiagónál és nem is „pipázik”. Nélkülözzük a korláttal kerített kilátó biztonságát, a szűk csapás közvetlenül a perem szélén vezet. Uralkodó növényzet a sűrű bozót, csupán egy-két merész virág vagy kisebb bokor tarkítja a tájat. A szemközti oldalon néhány fa büszkélkedik, keselyűk egész serege lakja. Innen a legszebb a kilátás, megéri a méretes köveken átbukdácsolni. A kék égen felhőrongyok úsznak, a távolban, mint holmi ékszer, a Masaya-tó csillog, a hátteret, fején a szokásos glóriával, az Apoyo-vulkán tölti ki. Ezeknek a vulkánoknak állandóan ott „csücsül” egy felhő a tetején, nincs szél, ami képes lenne elfújni onnan.
A közeli Catarina, a „Fehér Város” fehérre meszelt templomai, a mellékutcák kissé lepukkant épületei, színesebbnél színesebb kétkerekű lófogatai, az egytől-egyig piros tuk-tukok vidám atmoszférát teremtenek. Ezt még tovább fokozza a piac hangos forgataga, ahol mozgó étkezdében sütnek, főznek, minden szükséges és teljesen szükségtelen holmi kapható. Potenciális vásárlóként elég népszerűek vagyunk, az aprónépnek pedig az e napi élményt mi nyújtjuk. Csapatostól követnek, kérik, fotózzuk le őket, aztán visongva nézik magukat a kijelzőn. A lakosság a kézművességre, ezen belül is főleg a fazekasmesterségre és a kertészetre szakosodott, az egész országból járnak ide virágot venni. A turisták persze nem ezért, hanem elsősorban az Apoyo-tóra néző fantasztikus kilátásért jönnek. A Miradorhoz vezető utcát ajándékboltok és gyümölcsösstandok szegélyezik, az ezerféle gyümölcs valódi hegyekben kínálja magát. János, kezében könyvvel próbálja azonosítani az egzotikumokat, a legkülönlegesebbekből falatnyi kóstolót is kapunk. A kilátónál zenekar bazsevál, mindenki fényképezkedik. És a panoráma tényleg lélegzetelállító.

Már alig vártam, hogy végre Granadába érjünk, melyet a gyarmati múlt hangulatát őrző utcáival, tereivel, épületeivel, nagyszerű műemlékeivel Közép-Amerika egyik legszebb városaként jegyeznek. (Megvallom, nem vagyok vérbeli „ökoturista”. Szeretem, ha utazásaink során a természeti szépségek kulturális élményekkel keverednek.) Nagyszerűen indul útjára a nap, már maga a reggeli is élményszámba megy, rusztikus lakóház belső udvarában terítenek. Embermagasságú páfrányok zöldellnek, virágok nyílnak, az egyik gerendán hatalmas kakas kukorékol. És ami talán még a környezetnél is nagyszerűbb: ez az első nap, hogy früstökre nem csak Gallo Pinto-t (A nicaraguaiak nemzeti eledele a fekete-, vagy vörös babos sült rizs, minden egyes napot ezzel kezdenek és zárnak.) kapunk, az asztal roskadozik a gyümölcsöktől, különféle finomságoktól. Reggeli után nagy a sürgés-forgás, klasszikus középkori ruhába öltözünk. Eliza nagy buzgalommal sminkel, hajat igazít – szeretné, ha városi sétánk során mindenki a legjobb formáját hozná. Sikerrel is jár, útnak indulván leginkább egy előadás után átöltözni elfelejtett színtársulathoz hasonlítunk. Keltünk is feltűnést legott, ám ez senkit nem zavar. A szó szoros értelmében vett díszes társaságot Gioconda vezeti. A rendkívül attraktív hölgy mutatja be nekünk szülővárosát, mégpedig teljesen egyedi módon: dalcsokorba szedve.
Alacsony, a szivárvány minden élénk színében virító, ablakaikon díszes ráccsal és fából készült ajtóval szerelkezett házak vetnek árnyékot a keskeny utcára. Kísértetiesen hasonlítanak a guetamalai Antiguában látottakra, nem véletlenül. Granadát szintén a spanyol hódító, Francisco Fernández de Córdoba, létrehozván ezzel Nicaragua első spanyol városát, 1524-ben alapította. Mivel a Nicaragua-tóba ömlő San Juan folyónak köszönhetően összeköttetésben áll a Karib-tengerrel, hamarosan gazdag és fontos kereskedelmi centrummá nőtte ki magát, és ezt a pozícióját meg is tartotta egészen a 19. század elejéig. Ugyanakkor a hajózható vízi út a kalózokat is idevonzotta, a várost három alkalommal fosztották ki, égették fel és rombolták le.

Az Iglesia de la Merced Granada legszebb temploma: előtte óriási, mívesen faragott kőkereszt, erősen kopott, ám annál gazdagabban díszített barokk portálja élesen elüt a környék házaitól. Harangtornyából nagyszerű panoráma nyílik a nyílegyenes utcák tarka épületeire, a piros cseréptetős házakra és a büszkén sárgálló katedrálisra. A templom lépcsőjén Gioconda eldalolja első énekét, útitársunkból, Gáborból pedig elemi erővel tör ki a hivatásos fotós. Még a rendező szerepét is átveszi: sorba állít, lábat villantat, vezényszavait követve vagy fél óráig pörgünk a placcon. Csak úgy repül a sok színes szoknya, kattognak a fiúk kezében a fotómasinák.
Szűk utcácskákon ballagunk tovább, átriumos kerteket, csobogókat, medencéket rejtő takaros házak között érünk a város központjába. Granada szíve-lelke az élettel teli Park Central, a 19. századból való elegáns paloták szegélyezik. Mangófáktól zöldellnek, szökőkutak csobognak, néhány felpántlikázott lófogat várakozik a turistákra. Rogyásig rakott kétkerekű kocsi gurul át a téren, az elé fogott igavonó jószágok irigykedve nézik az úri állatokat. Gioconda a tér északi oldalán terpeszkedő Katedrálisban fakad dalra, később látogatást teszünk egy szivarkészítő manufaktúrában. Barátságod kis hely, nádfonatú fotelban elnyúlva hallgatjuk, amint bevezetnek a szivargyártás művészetének, bemutatóval illusztrált, rejtelmeibe. A megfelelő dohányt az ország északi részében lévő vulkanikus talajon termesztik, egy szivar ötfajta dohánylevélből készül. Ezek minősége és aromája egyetlen darabon belül is változik, a megfelelő arányú keverés a siker egyik titka. Az előkészítés, a nikotin és kátránytartalmat csökkentő, nyolc hónap át tartó fermentálásból, és az optimális nedvességtartalom elérését célzó párásításból áll, a szivarsodrás két fázisban történik. Először egy lazább szerkezetű alap készül, ezt, megadva a szivar formáját, vastagságát és tömörségét, húsz percig préselik. Ezután kerülnek rá a kizárólag tökéletes minőségű borítólevelek, méretre vágják, és három hétig humidorban érlelik. Végül lefagyasztják, hogy az esetleges baktériumok elpusztuljanak. Rendkívül gusztusos a kiszerelés és az ár is felettébb kedvező, Nicaragua ínyencségei közül mégis megmaradok a már (túl) jól bevált Flor de Cana-nál.
Alig maradt valami a délelőttből, erőltetett menetben folytatjuk városnézésünket. Bekukkantunk egy-két patinás templomba, kinézünk a régi vasútállomásra, ahol, még mindig beöltözve, kiszuperált gőzmozdonyra felkapaszkodva pózolunk. Ömlik rólunk a víz a meleg ruházatban, ám szolid szenvedéseinknek megvan a jutalma: Gábortól teljesen friss fotót kapunk Valentin napra. Megtekintjük a városi temetőt (Gioconda szenvedélyes áriát dalol) némelyik sír kisebb műalkotással is felér. Utolsó a sorban az 1748-ban épült, Granada tartomány védelmében fontos szerepet játszó Fortaleza la Pólvora erőd. Szükség esetén itt tárolták a puskaport (pólvora puskaport jelent), később kaszárnyaként, majd börtönként szolgált, manapság Hadtörténeti Múzeum működik benne. Tárlata nem túlzottan érdekfeszítő, azonban egyetlen tető alatt átlátható a város, egyben az egész ország történelme.

A 148 kilométer hosszú, legszélesebb pontján 56 kilométeres Nicaragua-tó, olykor Cocibolcának is nevezik, Közép-Amerika legnagyobb tava csaknem olyan, mint egy beltenger. Minden bizonnyal a cápák is így vélekedtek, amikor az Atlanti-óceánból a San Juan-folyón fölúsztak és a tóban megtelepedtek. Ez a világ egyetlen édesvizű tava, amelyben élnek. Az irdatlan víztömeg háromszáz szigetet foglal magába, sűrűn benőtt földdarabok között szlalomozunk. A fák ágai között papagájok rikoltoznak, majmok tornásznak, vagy éppen banánt kunyerálnak az alattuk horgonyzó hajók utasaitól. A „madárfát”, hókócsagok lepik el, levelei ki sem látszanak a töméntelen fehér madár alól, odébb a tüskés faágakról gyümölcsként lógó függőfészkeket lenget a szellő. Alulról lehet beléjük bújni, nyilván megvan a trükkje, miért nem esnek ki belőle. Szövőpintyek lakják, a „kéglit” a hím készíti el nagy műgonddal a párzás közeledtével, de az asszony csak akkor hajlandó beköltözni, ha tetszik neki. ( Ha nem, másik pasast keres. ) A nőstény persze nem falcból válogat. Olyan fészket keres, amiben a lehető legbiztosabbnak véli tojásai épségét, tehát utódai világra jöttét és felnevelését. Barátságos étterem és az üdvözlésünkre előtotyogó Ara papagáj fogad a „béke szigetén”, ahol kikötünk. Egész jól tűri a fotózást, Gioconda, vállán a madárral intonálja utolsó dalát. Majd a bíborba hajló égbolt alatt visszapöfögünk Granadába.

Vissza

Juan del Sur

Juan del Sur

Masaya-vulkán Nemzeti Park

Masaya-vulkán Nemzeti Park

Granada

Granada

Nicaragua-tó

Nicaragua-tó