Omán

Midőn a napjainkban is uralkodó Qaboos szultán 1970-ben apját a trónról letaszította egy középkorba fagyott országot örökölt. Nem volt újság, nem volt rádió, még az újmódi csalfaságnak minősített esernyő és napszemüveg használatát is tiltották. Az ország három, kizárólag fiúk számára elérhető iskolával, tíz kilométer aszfaltozott úttal rendelkezett, egyetlen kórháza az Amerikai Misszió kebelén üzemelt. Hihetetlen, de ekkor törölték el a rabszolgaságot, és azt a tilalmat, hogy az omániak elhagyják az országot. A hatvanas években feltárt olajkincseknek és a felvilágosult uralkodónak köszönhetően mára a vádikat és sivatagokat aszfaltozott utak szelik át, a homoktenger közepén növények zöldellnek, mesébe illő paloták épülnek, lányok és fiúk egyaránt koptatják az egyetem padjait. A Közel-Kelet remetéjének nevezett ország a közelmúltban még az idegenforgalom előtt is megnyitotta kapuit.

Ki sem húzzuk a lábunkat Muscat repteréről, máris nagy öröm ér minket. Ennek okozója az érkezési oldalon található Duty Free, ahol sört és egyéb alkoholt lehet beszerezni. Persze elég borsos áron, és a szabályok is felettébb „szigorúak”: minden látogató egy karton sört és fél liter tömény italt vásárolhat. Beállunk a hosszú tömött sorba, és óra múltával kartonnyi söreinket a hónunk alá csapva csatlakozunk az irtózatos melegben szerzeményüket izzadva, megszállottan cipelő turistákhoz. Ellátmányunk értékét a csillagos égig növeli, hogy éppen Ramadán ideje van. Az iszlám vallás öt alapvető törvényének legfontosabbika egy egész hónap böjtöt jelent, napkeltétől napnyugtáig tilos enni, inni, dohányozni ilyenkor az igazhitű muszlimnak. Ezt nem várják el tőlünk, és a modern szultánság egyéb tekintetben is a muzulmán világ egyik legliberálisabb országa. Nem kis dolog, hogy, számos muszlim országgal ellentétben, a nők autót vezethetnek, fogamzásgátlót használhatnak, fátyol nélkül közlekedhetnek. A turistákra nem kötelezőek az iszlám öltözködési szabályok, így nem fenyeget a veszély, hogy szúk farmernadrágom miatt képen köpnek az utcán, mint ahogyan azt néhány hete Jemenben tették. Ráadásként, igaz nemek szerint elkülönítve és persze illő öltözékben, de még a Nagymecsetbe is beeresztenek. Muscat jelképe, a Sultan Qaboos Nagymecset a világ harmadik legnagyobb mecsetjeként 1992-2002 között épült, öt minaretje az iszlám öt pillérét szimbolizálja. A hívek a világ legnagyobb kézzel szőtt imaszőnyegén borulnak Allah elé, miközben az óriási kupola alól színarany Swarovski csillár szórja hátukra a fényt.

Muscat nem az a hely, melynek felfedezésére a nevezetességek listájával felvértezve érdemes nekiindulni. Egyrészt, mert nincsenek eget rengető műemlékei, másrész, mert nagyon élvezetes az egészet keresztül-kasul beautókázni. Az óriási kiterjedésű város három, földrajzilag egymástól jól elkülönülő városrészből áll, ezek korábban önállóak voltak. Mutrah a kikötő és a régi kereskedelmi központ, Ruwi a modern kereskedelmi központ toronyházakkal, elegáns üzletekkel, bankokkal. Erődeivel és a szultán palotájával Muscat a város történelmi központja. A part menti dombokon hegyelő két erőd, a Jalili és a Minari még a 16. századi portugál időkben épült. Katonai objektumok lévén ezeket látogatni nem, viszont kívülről fotózni szabad. Ugyanez a helyzet a Szultáni Palotával, pedig nem venném rossz néven, ha legalább egy findzsa kávéra meginvitálnának. Már csak avégett, hogy belülről megtekintsem, mert kívülről, vagyont érő kovácsoltvas kerítésével, kandelábereivel, fantáziadús formáival, élénk színeivel, pompás kertjével maga a 21. századi Ezeregyéjszaka. Nem messze tőle, az apró Történeti Múzeum tárlói Omán 19. századi dicső korszakát tárják elénk: amikor befolyása elérte Zanzibárt és Kelet-Afrika egyéb vidékeit, s még Perzsában is voltak területei.
Hiába az eltérő földrajzi környezet, az eltérő rendeltetés, a többi öböl-menti fővárostól eltérően, mindegyik városrész megőrizte az arab építészeti tradíciókat. Minden egyes házra áttört, boltíves ablakokat, díszrácsokat varázsolt a posztmodern iszlám építészet, barna, okker és fehér színük, az állami rendeleten túl, a hagyományokat követi. A palotaszerű, virágdíszbe öltöztetett házakról ordít a gazdagság. Mégis a visszafogott pompa elegáns, hivalkodásnak még a nyomát sem lehet felfedezni. Néha-néha megbillen az ősi minta szerint épült lakok mesés értéket képviselő elektromos kapuja, hogy hagyományos öltözetben feszítő tulajdonosa többmilliós terepjárójával átsuhanjon rajta. Mert Omán-szerte a férfiak tradicionális öltözéket, dishdashahot, ingszerű fehér ruhát, a fejükön kis kerek, karima nélküli kalapot, kimah-t viselnek. Patyolattiszták, ugyanúgy, mint az utca, melynek képét uralják. Ha a drákói büntetések ellenére mégiscsak kerül némi szemét a földre, indiai, pakisztáni kezek nyomban eltakarítják. Legnagyobb bánatomra még a soukban sem lelhető föl szemernyi kosz, az arab világ sava-borsát adó bűzös sikátorok kissé hiányoznak.
Mutrah fedett bazárja az Arab-félsziget legnagyobbika, átható tömjénillat lengi be. Dhofárból ma is szállítják a tömjén illatos gyantáját, éppúgy, mint évezredekkel ezelőtt, amikor Sába királynője állítólag tömjénnel kedveskedett Salamon királynak. Az egykor aranynál is többet érő illatszer manapság Omán egyik legjellegzetesebb szuvenírja. Na és persze a tradicionális görbe tőr, a handzsár, mely a nemzeti címerben is szerepel. Hegyekben állnak a tarka kelmék, illatos parfümök, egzotikus keleti fűszerek. A bazár főbejárata a tengerpartra nyílik, innen indul útjára a több kilométer hosszú tengerparti sétány. Régi időket idéző, ám szuper módon kipofozott faerkélyes házak mellett bandukolva érjük el a minden komforttal felszerelt strandszakaszt. Kristálytiszta víz, puha föveny, pálmafák, grillezők, öltözők – minden van, csak a fürdőzők hiányoznak. A rekkenő hőségre tekintettel mi is inkább a hotel medencéje mellett voksolunk. A Sheraton Oman Hotelben pöffeszkedünk. (Egyetlen napig, aztán az olcsóbb árfekvésű Ruwi Hotelbe költözünk.) A hall falának főhelyét őfelsége Qaboos szultán képe díszíti, mellette, hogy muzulmán embertársaink véletlenül se feledjék, egy diszkrét jel figyelmeztet Mekka irányára. Beduin sátrakat mintázó tetők alatt, süppedő perzsaszőnyegen ülve gyűszűnyi csészékből ízlelgethetjük a nemzeti italt, a kardamommal ízesített kávét. És különböző ruhadarabokkal leplezve hordjuk le a szobai hűtőből a reptéren beszerzett söröket.

Szebbnél szebb csipkés szélű öblök mentén haladunk, lenyűgözve nézzük a minden egyes útkereszteződésben tarkálló virágoskerteket. Valóságos édenkertté varázsolva a sivatagot, a lepárolt tengervizet az utolsó fűszálhoz is elvezetik. Barka bájos tengerparti kisváros, egy darab erőddel, féltucat mecsettel és halpiaccal. Irtózatos a bűz, örömmel konstatálom, hogy van végre valami, amit még Ománban sem tudnak sterilizálni. Kardhal, muréna, cápa, a helyi vizek széles választéka sorakozik fel, az utánpótlást újabb halászbárkák biztosítják. Szorgos férfikezek osztályozzák, pucolják, darabolják, kizárólag férfiak alkudoznak, a zöldségpiacon is makulátlanul fehérlő lebernyegek lobodnak. Az erőd a piac szomszédságában, a város közepén terpeszkedik. Még az iszlám elterjedése előtt kezdték el építeni a helyi uralkodók az Ománban gyakran látható anyagtégla remekműveket, az elmúlt tizenöt évben pedig az utolsó szálig tökéletesen kipofozták őket.
Ötven forint a benzin, az utak kiválóak, és Sohar mindössze száz kilométerre van. Itt is van vár, méghozzá öttornyú, fehérre meszelt, takaros, mégsem ez a város legfőbb nevezetessége. E helyen élt a legendás tengerész Szindbád, innen indult a világot meghódítani. Hét tenger vándoraként számtalan kalandon esett át, még tengeri szörnyek, szörnyű viharok, hajótörések sem szegték utazási kedvét, történeteit a mai napig népmesék terjesztik.

Barkát másodszor is magunk mögött hagyva a szárazföld belseje felé fordulunk. Szurdokok szabdalta hegyek között kanyarog az út keskeny, ám tökéletes simaságú betonszalagja, nem hittem, hogy egy alapvetően kopár táj ennyire lenyűgöző lehet. Ezer színben pompáznak a fenséges sziklaormok, hatalmas hegyek lábánál harsányzöld pálmaligetek hirdetik az életet. A vidék leghíresebb vára Nakhl festői hegyek kulisszái előtt, apró házak közül emelkedik tekintélyt parancsolóan, míg a közeli Rustaq fehér falú óriását egyenesen a szikla tetejére ültették.
Az ománi történelem leglátványosabb maradványai védelmi funkciójuk mellett lakóház gyanánt szolgáltak a várúr és testőrei valamint családtagjai számára. Ajtajukat olyan szűkre szabták, hogy egyszerre csak egy ember fért át rajta. Nem volt tanácsos a régi időkben a bejárat körül ólálkodni, a hívatlan vendéget a kapubejáró fölötti nyílásból forró datolyafőzettel loccsantották nyakon. A fontosabb várak önálló faladzsokkal (föld alatt futó csatornarendszer) rendelkeztek, s ha a csata során az ellenség ezeket megmérgezte vagy megsemmisítette, a várkútból merték a vizet. Az erősségekben mecset, börtönök, tárolókamrák, női és férfilakosztályok is helyet kaptak, utóbbiak légkondicionálására nagy hangsúlyt fektettek. Persze a levegő kívánatos áramlását nem zümmögő berendezésekkel, hanem az ablakok tájolásával oldották meg. És hogy az esztétikai szempontot sem hagyták figyelmen kívül, arra, hullámos boltíveivel, falait ékesítő hihetetlenül változatos agyagcsipkéivel, csodálatosan faragott rézveretes ajtóival, fantáziadús ablakrácsival Nizwa óriásvára szolgál a legékesebb bizonyítékul. Központi épületének körbástyájáról pazar panoráma nyílik a soukra, a gyönyörű mecsetre, a felhőket verdeső szürke sziklákra. Lábunk előtt egy egész ültetvény hever, nyílegyenes sorba állított datolyapálmák zöldellnek. A környék legfontosabb növényét a régi omániak Omm al Faqir-nak, „Szegények Anyjának” hívták, ugyanis nincs olyan atomja, amelyet ne hasznosítanának. Leveleiből kosarat fonnak, kérgéből hajó készül, elszáradt ágaival sepregetnek, finomabb részeit szivacsként használják. Ízletes gyümölcse magas cukortartalma miatt soha nem romlik meg, frissen és önerejéből aszalódva is igazi csemege. Míg máshol kenyérrel-sóval köszöntik a vendéget, errefelé frissen szüretelt datolyát tesznek elé.

Nizwa boltíves, repedezett városkapuja sokat ígér, s a szultánság legrégebbi fővárosa valóban őrzi ódon hangulatát. Meg aztán mázlink is van, a tegnapi napon véget ért a Ramadán. Farkaséhesen dolgozni sem könnyű, most viszont egycsapásra megtelnek a városfalak közé szorított szűk utcák. Mintha nem is ugyanaz az ország lenne ez a nyüzsgő, életteli Omán. Teljes vehemenciával vetik bele a magukat a munkába, a kis házak aljában berendezett műhelyeket kopácsolás hangja tölti be. A város kézművesei közül a legnagyobb tiszteletet az ezüstművesek vívták ki maguknak, a fél országot innen látják el ezüstneművel. Péntek lévén a városfalakon kívüli térség sem mondható a csend birodalmának, javában áll az állatvásár. Miután a kecske és marha felhozatalt az idős bácsika lajstromozza, a zsibvásár közepéről vezényli a licitet. Gyorsan megy a minőségvizsgálat, az elkerülhetetlen procedúra alatt az állatokkal nem durván, más arab országokhoz viszonyítva, mondhatni gyengéden bánnak. Az üzletek meglepően gyorsan megköttetnek, ám aki azt gondolja, hogy a csordákat rendes arab szokás szerint új lakóhelyükre terelik, nagyon nagyot téved. Már útra készen várakozik a legújabb modell, és az állatok a teherautó platójáról intenek búcsút régi gazdájuknak.

Nem hálás feladat ománi úti beszámolót papírra (képernyőre) vetni. Látnivalókban nincs hiány, hiányoznak viszont a sokszor dühítő, ám annál jobban kipoentírozható történések. Nem akarnak a legkülönbözőbb praktikákkal lépten-nyomon levenni, nem keveredünk minduntalan ádáz árvitába, nem szakad darabokra alattunk a jármű, szóval minden flottul zajlik. Percnyi pontossággal jelenik meg a hotel előtt Ferran, ki nevének jelentésével ellentétben nem pék, hanem terepjárója bérbebocsátásából él. Sokalljuk kicsit a tarifát, de a két nap elteltével már tudjuk, hogy minden pénzt megért.

Alighogy bevetjük magunkat a hegyek közé, máris megtapasztaljuk, mennyire más érzés valamiben lenni, mint kívülről nézni. Félelmetes sziklák csapnak össze a fejünk fölött, kövön, kavicsmedren, vízfolyáson át szeljük a kilométereket. Jebel Shams, azaz a „Nap Hegye” 3000 méteres magasságával az ország legmagasabb pontja. Meghódítása nem jelent különösebb gondot, könnyedén felkapaszkodunk a hatalmas mészkőplatóra, alant a Grand Canyon kicsinyített mása tekereg.
Nizwától alig negyven kilométerre van, mégis Misfat el Abriyeen oázisvároskába megérkezni felér egy ideutazással. Óriási szikla árnyékában a múltba révedő öreg szellemházak, törött lépcsőfokok, bedeszkázott míves ablakok, foszladozó agyag. Még ha szándékosan hagyják ilyenre, akkor is üdítő a szemnek Ománban ilyesmit látni. Megdöbbentő a hatalmas kontraszt: épphogy kikecmergünk a hegyek közül, máris a sivatagban találjuk magunkat. Wahiba Sands Omán legnagyobb homoksivataga, Muscat fényesre suvickolt utcáin nem hittem, hogy pár nap múlva beduin sátrakat látok. Pedig vannak. Nem tömegével, de azért akadnak, köröttük tevék társaságában terepjárók ácsorognak. Motorizáció ide vagy oda, a beduin törzsek gazdagságát a mai napik tevéik száma határozza meg, dromedárt Ata Allahnak, Isten ajándékának nevezik. Amellett, hogy évszázadokon át szállításra használták, a legfontosabb tej-, és húsforrás volt számukra. Szőréből sátrat, takarót, tarisznyát szőttek, bőrében vizet tároltak, trágyáját tüzelőanyagként hasznosították. Mostanában meg sztárokká avanzsáltak a sivatag hajói, versenyállatként is egyre népszerűbbek. Étkezni a sivatagszéli Al-Mintirib városkába megyünk. Enni nincs mit, de minden rosszban van valami jó. A közeli Ibra, melyet korábban zokszó nélkül elmellőztünk, föltárja előttünk rejtett kincseit. Annyi az elképesztően dús faragással ékített, rézveretes, boltívvel szerelkezett kapu, mintha valaki szántszándékkal tárlatot rendezett volna belőlük.

Mindjárt az út elején kezdetét veszi a „vadregény”, húsz kilométernyi vörös, meredek, fodros szélű sziklafalak ölelte ösvényen érünk a Wadi Bani Awf bejáratához. A vádik által szanaszét szabdalt területen autózni páratlan élmény, egyik ámulatból a másikba esünk. Már azt hisszük, nem lehet a gyönyört tovább fokozni, amikor a kanyonok gyöngyét, a Snake (Kígyó) Canyont megpillantjuk. Nevét alakjáról kapta, kétezer méter magas hegyek aljában kanyarog, és annyira szűk, hogy csak gyalogosan lehet belehatolni. A pálmákkal tűzdelt fehér sziklák, mint fodros szoknyák veszik körbe a vizet, mely olyan áttetsző, hogy lelátni az aljára, és a legzöldebb zöld, amit valaha láttam. Megmártózni is érdemes benne, csak az ember nem szívesen tapos a közepébe. Tart tőle, hogy összetöri a rezzenéstelen víztükörben éles kontúrokkal rajzolódó csodálatos képet.
Az út és a világ végén meglepetés vár ránk, Bilad Sayt aprócska városa. Teraszosan a hegyoldalba épült homokkő házaival, a dombtetőről a lapos háztetőkön száradó ruhákra, datolyakupacokra romosan, de annál büszkébben tekintő várával hihetetlen, hogy a 21. században itt az ománi hegyek között létezik még ilyen érintetlen arab település.  A napot a két szomszédos várral, Bahlával és Jabrinnal búcsúztatjuk. Mindkettő kakukktojás a maga nemében: Bahlába nem engednek be, Jabrin pedig az országban található, megközelítőleg félezer vár közül az egyetlen várkastély. Nézem meseszép festett mennyezetét, s restellem kicsit magamat. Ezt az országot tartottam az első napokban unalmasnak, amely még az utolsó pillanatban is tud magából újat mutatni.

Vissza

Muscat

Muscat

Nakhl és Rustaq

Nakhl és Rustaq

Ibri

Ibri

Wadi Dahm

Wadi Dahm

Jabal Shams

Jebel Shams

Wadi Nakhr

Wadi Nakhr

Misfat Al Abryeen

Misfat Al Abryeen

Wadi Bani Awf

Wadi Bani Awf

Nizwa

Nizwa

Bahla és Jabrin

Bahla és Jabrin