Panama

Bienvenidos a Panamá – köszönt a felirat az erősen lestrapált, a rajta futó sínpárból ítélve valaha a vasúti közlekedést szolgáló hídon. Az országhatáron pillanatok alatt átkelünk, aztán gyorshajóval irány Isla de Colon (Kolumbusz sziget), melyen a Bocas del Toro szigetek azonos nevű fővárosa lakik. Színesre mázolt deszkaházaival, hangulatos kiskocsmáival le sem tagadhatná a Karib-tenger közelségét, a városias jelleget a tekintélyes elektromos vezeték-gubancok, a városi rendőrőrs, egy működőképtelen bankautomata, valamint a főtéren pálmafák gyűrűjében álló zenepavilon képviseli. Töméntelen az ajándékbolt, az egyetlen széles utcán kora délután karnevált tartanak. Itt van a városka apraja-nagyja, a csődület közepén, méretes husángokkal szerelkezett srácok ördögjelmezben feszítő alakokat próbálnak elnáspángolni. A mókába útitársunk, Balázs is beszáll, mire, minden kímélet nélkül, alaposan lábszáron vágják.

Mangroveerdők borította apró szigetek, képeslapra illő tengerpartok, fickándozó delfinek, mesés korallok, Costa Rica és Nicaragua természeti csodái után a magasztaló jelzőkből kezdek kifogyni. A cölöpökön álló, pálmalevél borította apró ház elé hagyományos indián kenu úszik be rakományával, madárraj rebben, a búvárközpontnak kinevezett sárga faház éttermében kiváló sört mérnek. Búvársport kedvelő társaink a közeli korallzátonyon légzőcsöves merülést hajtanak végre, elmondásuk szerint a víz alatti világ pompázatos. (Ezt a sekély vízben lapuló tengeri csillagok nagy száma is sejteni engedi.) Délután a vadregényesen elhagyatott Teknős-parton koktélozunk, vacsorára helyi ételkülönlegességet, citrusgyümölcsök levében pácolt tengeri nyers halat (cheviche) eszünk. Közben, immár a 15. napot „együtt taposva”, hivatalosan is ismerkedési estet tartunk. Meg nem mondom minek, de a szabály, az szabály. Ezt a programpontot is ki kell pipálni.

A csatornájáról és a kalapjairól híres ország fővárosa valószínűleg Közép-Amerika legkozmopolitább és legdrágább, óriási kontrasztokat hordozó városa. A központban bankok és áruházak, szállodák, szupermarketek, divatbutikok, megaplázák, hosszú sorban kígyózó autók. A hullámbádogból épült közeli nyomornegyedekben viszont a rothadás bűze még a kipufogó gázok szagát is elnyomja, s a bazári utcai lárma és lebujok kornyikáló zenéje túlharsogja a templomokból kiszűrődő, monoton, orrhangú éneket. Panamaváros három, egymástól markánsan elkülönülő részből tevődik össze: legrégebbi a spanyolok által 1519-ben alapított, majd száz évvel később Henry Morgan kalóz által lerombolt Panamá Viejo csak romjaiban maradt fenn. Nem messze tőle, a csodás gyarmati stílusban épült óváros, Casco Antiguo, valamint az öböl szemközti oldalán, csillogó üvegpalotáival a modern kereskedelmi központ. Mi az óvárossal kezdjük. (És tekintettel arra, hogy reggel továbbállunk, egyelőre be is fejezzük.)
Emlékmű Simón Bolívárnak, a csatornát építeni kezdő franciáknak, gazdagon díszített gyarmati épületek, pompás templomok, virágba és száradó ruhába borult erkélyek, gondozott sétányok, méretes szeméthalmok, nyílt csatornák – koloniális, romantikus elemek keverednek itt a szegénységgel. Vaskemencében grillezik a húst, hatalmas jégtömbből szabják a jégkását, egy sarokkal odébb az ivóban kubai szivar füstöl, és a söröskorsóhoz alátét is jár. Ajándékboltok, és portékáikat az aszfaltra terített szuvenír árusok egyaránt bőséggel akadnak, a legkelendőbb árucikk természetesen a panamakalap. Ára, minőségtől függően, 20 dollártól a csillagos égig terjed. De valóban panamai a kalap? A válasz egyértelműen: nem. Még a Panama-csatorna előtti időkben az aranyláz idején történt, hogy Észak-Amerikából tömegek érkeztek ide csatornát építeni. Míg ők a forró napon dolgoztak, néhány ember elkezdett közöttük kalapot árusítani. Mikor visszatértek, a „Hé, tetszik a kalapod!” megszólításra, „Panamából való.” – válaszolták. Utóbb kiderült, hogy a kalapárusok Ecuadorból származtak. Én az ecuadoriak helyében visszakövetelném a Panama nevével fémjelzett kalapomat.

Egy saroknyira, a benzinkúton vagyunk – hangzik vagy huszadszor a válasz János (túravezetőnk) telefonos érdeklődésére. Mintegy négy órás késéssel érkezik meg a három terepjáró, először tankolni megyünk. S ha már úgyis itt vagyunk, a sofőrök ráérősen megkávéznak, pár halaszthatatlan telefonhívást bonyolítanak. Miközben a lökhárítót drótozzák, János szeme villámokat szór, később a jármű tetőcsomagtartóján helyezi kényelembe magát. Bujazöld tájon haladunk, a környező dombok üde cserjék alatt sóhajtoznak, mi az autóban nyögünk. Fejemen egy kisebb hátizsák, gyomromban egy könyök, kilencen szorongani az ötszemélyes légtérben nem túl kellemes. A fővárostól vagy hetven kilométerre, Portobelóban tartunk először pihenőt.
„Gyönyörű kikötő”- t (állítólag Kolumbusz nevezte el így) a spanyolok a 16. században építették, és akkoriban a karibi-part kulcsfontosságú kikötője volt. Még ma is áll a régi vámház, a „Király Kincsesháza”, ahol az Újvilágban zsákmányolt kincsek nagy részét őrizték. Több mint 16 millió peso értéket halmoztak fel: aranyat, ékszert és drágakövet, amitől a spanyol katedrálisok oltárai és a paloták dísztermei mindmáig pompáznak. Az angol és francia kalózok és a brit flotta (1739 évi győzelmük elmékét a londoni Portobello Road őrzi) által többször lerombolt erődítmény, a Fort San Lorenzo rozsdamart ágyúi festői öblöt kémlelnek, csendes vízén a kikötő aktivitásának csúcsán több száz gálya horgonyzott. Ma az egykor patinás kőhidak alatt mocskos kanális folyik, a szemétben tyúk kapirgál, az omladozó házak előtt lavórban mosnak. A hajdan szebb napokat látott városka közepén a Szent Fülöp templom, Közép-Amerika egyik legismertebb Fekete Krisztusának (Christo Negro de Portobelo) őrzője emelkedik. Az eredetét övező számos misztikus legenda, bár különböző körítéssel tálalva, abban egyetért, hogy a fából faragott szobor a tengeren át érkezett és csodatévő erővel bír. Nagy becsben tartják, és minden esztendő október 21. napján ünnepélyes külsőségek között körbehordozzák. A jeles eseményre az egész országból özönlenek a zarándokok.

Zajos, vad hullámok verdesik, csapkodják, dobálják a lélekvesztőt, szerencsére a kikötőben majd’ egy órát vesződtünk csomagjaink szemeteszsákokba süllyesztésével. Páran egy füst alatt önmagukat is becsomagolták, holtsápadt arcokból tágra nyílt szemek meredeznek a fólia alól. János a csónak elején ég ronggyá, ketten középen hánynak. Én a végében döntöm el, hogy jó hosszú időre száműzöm a hajót az általam igénybe vett közlekedési eszközök közül. Végtelennek tetsző időn át, tantaluszi kínok és emeletnyi hullámok közt vergődve, háborgó gyomorral szeljük a vizeket. Parányi, pálma lepte földdarabok robognak el mellettünk, végre a sokadikon, a Narasgandup Bipi nevet viselő apró szigeten kikötünk. S épphogy földet ér a lábunk, minden szenvedés feledésbe merül, elénk tárul a „paradicsomi körpanoráma’: szellő borzolta lombú pálmafák, a kék minden árnyalatában tündöklő, meleg, tiszta víz, aranyló tengerpart. Függőágy, kókusz, színpompás korallok, halak által benépesített partközeli vizek. Köröttünk számtalan kis sziget, távolabb hullámos hegyek körvonalai sejlenek. Homokszőnyeggel borított, pálmalevéllel fedett nádkunyhók a hálószobánk, a bárpultot két farönkre helyezett deszkából szerkesztjük. És azon kívül, hogy egy aláhulló kókuszdió jól hókon talál, semmilyen stresszhelyzettől nem kell tartanunk. Utóbbit János motyogja el, mielőtt lázban égve a nyughelyéül szolgáló sátorba ájul. Még enni se’ jön elő, pedig az asztalok, mint minden egyes napon, frissen fogott homártól, gigantikus tarisznyarákoktól, tengeri csigától, haltól roskadoznak.

Kuna Yala (vagy, ahogy a spanyolok elnevezték, San Blas) pontosan 365 korallszigetből valamint egy 400 kilométer hosszú és 50 kilométer széles erdősávból áll. A szigetek zöme lakatlan, nagyjából negyven, abrosznyi területet a kunák népesítenek be. A napjainkban megközelítőleg ötvenezer főt számláló népcsoport a spanyolok megjelenése után, a 17. században a mai Kolumbia területéről érkezett. A szigetvilágban idilli hangulat uralkodik, bár az élet nem volt mindig ilyen békés. Előbb a spanyol korona rendelte el teljes kiirtásukat, majd a 20. század elején a panamai kormány próbálta meg beolvasztani őket és felszámolni hagyományaikat, ami 1925-ben fegyveres összetűzésbe torkolt. A harc mindössze egy napig tartott. Habár mindkét oldalon sokan vesztették életüket, végül a kunák kerültek ki győztesen, a kormány elismerte földjeiket és kulturális jogaikat. Azóta autonómiát szereztek, beleegyezésük nélkül Panama semmilyen tevékenységet nem folytathat a területükön. Mivel nem hódolt be egyetlen gyarmatosítónak sem, a népcsoport a térségben egyedülálló módon őrizte meg ősi kultúráját.
A kunák, egyszerű életvitelük ellenére meglehetősen szegények. Húsz évvel ezelőtt főleg kókuszdió és halkereskedelemből éltek, ma fő bevételi forrásuk a turizmus és a kézművesség. A kuna nők híres népviselete a mola egy kivágott minták egymásra varrásával kapott, élénk színű panel, amelyet a blúzukon viselnek. Mintáját eredetileg a testükre festették, később került át a ruházatukra. A nők többsége a mai napig tradicionális öltözéket visel, mely a molából készült felsőből, a derekuk köré tekert színes szoknyából, piros fejkendőből, arany orrkarikából, valamint az alkarra és lábikrára tekert, színes gyöngyökből csomózott díszből áll. Ezt három-négy órába kerül elkészíteni, de akár három hónapot is kibír, mielőtt cserélni kellene. Matrilineáris társadalomban élnek, a hölgyek kezelik a családi kasszát, házasodáskor a férj költözik a feleség családjához, szertartásaikon őket ünnepelik. Ennek magunk is tanúi vagyunk, amikor az egyik napon a szomszédos szigetre áthajókázunk. Először a törzsfőnök (szajla) elé terelnek, s miután fejbólintással hozzájárul a szigeten való tartózkodásunkhoz, a falu bölcse elé járulunk. Az idős férfi unott arccal leng a függőágyban, akkor élénkül csak meg, amikor az újabb pénzforrás, a következő csoport érkezik. Kunáékhoz a belépődíj egy dollárba kerül, és ugyanennyi a fényképezés általános tarifája. Az ár nem alku tárgya, a helyi jogszabály szerint az indiánok lefotózásukért kötelesek pénzt kérni a turistáktól. Állítólag a törvény szigora azért sújtott le, hogy véget vessen az olyan jeleneteknek, amikor egy kis szigeten kiköt egy karibi luxushajó, és háromezer amerikai turista csőre töltött fényképezőgéppel az ötszáz helyi lakost kergeti.
Turistákat ide nem engednek, a falu közepén zajló vigasságra kizárólag Jánosra tekintettel vagyunk hivatalosak. A hagyományos kunyhóban éppen nővé avatási szertartás zajlik. Ez nem valamiféle szexorgia, azt ünneplik, hogy az egyik családban egy kislány betöltötte a 14. életévét, vagyis nővé érett. Kuna nevet adnak neki (a férfiaknak csak spanyol van), levágják rövidre a haját, felöltheti a kuna népviseletet. A háromnapos muriban az egész falu részt vesz, csak maga az ünnepelt nem, az itókát az ünnepelt családja állja. Vágni lehet a füstöt, mindenki láncban dohányzik, a kezéhez ragadt töktálból a chicha (csícsa) nevű cukornád erjesztményt szürcsöli, és nagyjából percenként jó nagyokat köp. Belépéskor nekünk is a kezünkbe nyomtak egy teli tálkát, s mihelyt kiürül, töltik szorgalmasan újra. Csak az első korty a rettenet, ha ezen túl van az ember, egészen meg lehet szokni. És láthatóan a nyelvet is megoldja, az általában hallgatag kunáknak be nem áll a szája. Nők és férfiak szigorúan elkülönülve ülnek, s a táncolás is így történik. Teljesen rendszertelen időközönként pattan fel egy-egy kisebb csoport és a kunyhó közepén kört alkotva ropja. A kunák tipikus tánca a „nagga koppe”, a férfiak tánclépése a vízzel teli fülű halászok félrehajtott fejjel való ugrálását imitálja, közben két összekötözött pánsípot fújnak, a nők pedig rumbatököt ráznak, miközben előre-hátra lépegetnek. A „folklór program” este egy tánccsoport érkezésével „saját szigetünkön” folytatódik. Ekkor a karibi naplementében a kuna népi táncot mi is eljárjuk.

Városlásunkat ott folytatjuk, ahol pár napja abbahagytuk, és igencsak megadjuk a módját. János meggyőzi a fegyveres vitézeket, hogy minden sarkon veszély leselkedik ránk, rendőri kísérettel vonulunk a buszmegállóba. (Valóban ez a belváros egyik legveszélyesebb fertálya, ahol helybeli zsebmetszők szívesen fosztogatnak.) Panamaváros tömegközlekedését a buszok biztosítják: a buszrendszer nagyon jó, de egy kicsit más. Az utcákat rovó kiszuperált észak-amerikai iskolabuszok mindegyike magánkézben van, ezért nagy a verseny. Vagy 30 évvel ezelőtt az egyik tulajdonosnak az a zseniális ötlete támadt, hogy színesre pingálja járművét a konkurencia legyőzése végett, és ezzel egy trendet indított el. Manapság az összes busz szárnyaló fantáziáról árulkodó, ötletes festményekkel van beborítva, így a művészet és a közlekedés egyvelege egyedülálló. A színpompás, csirkebusznak nevezett járműveken élmény utazni: szól a zene, a légkondit a huzat adja, az útirányt rikkancs kiáltja – az egésznek van stílusa. Egy óra alatt döcögünk el a négy kilométernyire lévő Miraflores zsiliphez.

Panamában sem a trópusi erdőknek, sem a banán-, cukornád-, vagy kávéültetvényeknek nincs nagy jelentőségük. Panama egyenlő a Panama-csatornával. Az Atlanti-, és Csendes-óceánt összekötő vízi út ötletét először V. Károly spanyol király 1529-ben vetette föl annak érdekében, hogy ne kelljen Dél-Amerika csücske, a különösen veszélyes Horn-fok körül a hosszú utat megtenni. Az ötlet kiváló volt, megfelelő technikai háttér hiányában, megvalósítani annál nehezebb, még 200 év elteltével is. A franciák 20 évig próbálkoztak sikertelenül, a természeti csapások és a trópusi betegségek több mint 20 ezer munkás életét követelték. A kudarcban a nagyarányú sikkasztások is szerepet játszottak, innen ered „panamázás” fogalma. Az Egyesült Államok a 20. század elején vette át az építkezést, a három zsilippel ellátott, 51 mérföldet kitevő mesterséges vízi utat 1914-ben nyitották meg a nemzetközi forgalom előtt. A csatorna 1979-ig az USA bérelt területe volt, majd 1999-ig amerikai-panamai felügyelettel működött. Az ezredforduló óta Panama kizárólagos tulajdonát képezi, és évi Kétmilliárd dolláros bevételével létfontosságú az ország gazdasága számára. A tranzit 8-10 órát vesz igénybe, és ahogy elnézem, nem kis jártasság kell ahhoz, hogy a falától alig 60 centiméterre a nagy hajókkal átmanőverezzenek. A két óceán közötti „kapu” használatáért eddig fizetett legmagasabb vám 1.249.165 dollár, a legalacsonyabb 36 cent volt. Ezt Richard Halliburton amerikai világutazóra, „űrtartalma” alapján rótták ki, amikor 1922-ben, négy nap alatt átúszta. A teraszról a zsilipeken a hajókat átvontató, a parti síneken futó kis mozdonyokat nézem, nagy élmény lehet mindezt a vízen átélni. De úszni, azt nem fogok. Inkább, ha egyszer telik rá, visszajövök, és egy hajó fedélzetén pezsgőt kortyolgatva hajózok át a Panama-csatornán.

Vissza

Bocas del Toro

Bocas del Toro

Panamaváros

Panamaváros

Casco Antiguo

Casco Antiguo (Panamaváros)

Panama-csatorna

Panama-csatorna

Portobelo

Portobelo

Kuna Yala (San Blas szigetek)

Kuna Yala (San Blas szigetek)