Peru

Úgy hozza a sors, hogy elsőként Peru legkevésbé érdekes helyét látjuk, a Limától negyven kilométerre lévő Pachacamac romterületét. A virágkorát az első évezred végén élt város hatalmát Pachacamacnak, a Napisten fiának kultusza alapozta meg, messze földről érkeztek ide az emberek a pachacamaci jósok kinyilatkoztatásaiért. Jelentőségét a 15. századi inka hódítás után is megőrizte, főpapjának véleményét minden fontos esemény előtt kikérték az inka uralkodók. Egészen addig, amíg Atahualpa inka király három téves jövendölést követően arra a meggyőződésre nem jutott, hogy Pachacamacot elhagyta istene. A már spanyol fogságban sínylődő uralkodó magát Pizarrót kérte rá, hogy verje láncra a pachacamaci főpapot. A konkvisztádor úgy döntött, hogy egy füst alatt a várost is kirabolja, ám nem sok szerencsével járt, az egykor fényes templomok már akkor is nagyrészt romokban álltak. Ma homokkal befújt dombok rendszertelen halmazának tűnnek, melyek alig különböznek a mellé épült település rogyadozó falú vályogviskóitól.

Holdbéli tájon autózunk tovább: az országút keskeny szalagjának egyik oldalán a végtelenbe vesző Csendes-óceán, a másikon végeláthatatlan homok-, és kősivatag. Alig hiszünk a szemünknek, amikor a hotelt megpillantjuk. Pálmafák árnyékában fehér bungalók bújnak meg, kéklő vizű medencék fölött fahidak ívelnek. Maga Paracas hamisítatlan halászkikötő, annak minden jellegzetes szagával, zsivajával, apró éttermekkel. Reggel természettúrára megyünk, harminc perc hánykolódás után érjük el a Ballestas-szigeteket. A „mini Galapagos” a hideg vizű Humboldt-áramlatnak köszönheti létét, ugyanis a felhőszerű rajokban átvonuló szardellák vonzzák ide a velük táplálkozó állatokat. Oroszlánfókák, pingvinek, pelikánok, kormoránok, szulák lepik el az apró területet. És persze guanó. Mindenhol, vastagon. Ez a magas nitrogén-, és foszfáttartalmú madárürülék annyira értékes, hogy Peru az 1800-as évek derekán még háborúba is keveredett Spanyolországgal a szomszédos Chincha-szigetek birtoklásáért. A sok pénzt fialó földdarabokra kizárólag a guanót gyűjtők léphetnek, mi köröttük szeljük a habokat. Jeges szél süvít, a termetes hullámok hátán hánykolódó hajón a gyomrom eszeveszetten háborog. Kimondhatatlanul jó érzés a kikötőben állva újra szilárd talajt érezni a lábam alatt.

Kecsuául a Paracas-félsziget nevének jelentése „homoki szél”, és fúj is rendesen. A sivatag összes homokszeme, a tenger tarajos hullámainak összes vízcseppje az arcunkban landol, mire végre Nazcát megpillantjuk. A városkáról nincs mit mondani, de nem is ezért, hanem, mint mindenki, a Nazca-vonalak miatt jövünk. Hogy a titokzatos vonalak vízlelőhelyeket jelölnek, vagy űrlények leszállópályái voltak senki nem tudja. Még Maria Reiche, a német matematikus sem bírt a rejtély nyitjára akadni, pedig egészen 1998-ban bekövetkezett haláláig, csaknem fél évszázadon át próbálta kibogozni. Egykori háza ma múzeum, a szobában íróasztalánál ott ül Reiche asszony kissé ízléstelen viaszbábuja, földi porhüvelye pedig az udvar sírköve alatt pihen „ La Dama de Nasca” felirattal.
A hatalmas karcolt képek rajzolata csak a levegőből ismerhető fel, egy kivénhedt Cessnával szállunk föléjük. Szédítő köröket rajzol pilótánk a levegőben, nagy buzgalmában az összes ábrát meg akarja mutatni. Az égvilágon semmit nem látok, kész szerencse, hogy a gép felszereléséhez nejlonzacskó is tartozik, s bár idő előtt leszállunk, a lábam jó sokáig remeg. Még próbát teszünk az autóút mellett magasodó kilátóból, az eredmény nagyjából ugyanaz. Veszünk hát egy talajba vésett kolibrit, majmot, pókot ábrázoló könyvet. Mégiscsak tudnom kell mit láttam volna, ha idő előtt nem hányom el magam.
A Kr. e. 200-600-ig tartó Nazca-kultúra képviselői, mivel híján voltak a betűvetés tudományának, írásos emlékeket nem hagytak az utókorra, fazekasságuk viszont alighanem a legfejlettebb volt az egész kontinensen. Az ősi kerámiakultúra egyik továbbvivőjének házát magunk is megtiszteljük. Tobi apja a sírrablók tisztes foglalkozását űzte, esetükben azonban nem szállt apáról fiúra a mesterség. Már csak azért sem, mert szép lassan elfogyott a fosztogatnivaló. Kitanulta viszont a leleményes Tobi a prehispán fazekastechnikát. Ugyanolyan stílusban alkot, ahogyan azt elei tették, de azoknál némileg szélesebben értelmezi a művészeti spektrumot, mert nappaliját fertelmes giccsek, továbbá művirágok díszítik. A vidék látnivalói közé tartozik még, úgy 30 kilométerre a várostól a Chauchila temető, melyben több tucat késő-Nazca kori, nagyjából 600-700 éves feltárt sír van. A körülbelül két méter mély, vályogtéglával körbefalazott sírokban megtekinthető, amit a sírrablók, a huaquerók meghagytak a régészeknek: magzati pózban, fölhúzott térddel eltemetett emberek csontváza, nem ritkán épen megmaradt ruhában, kisebb használati tárgyakkal, és irtózatosan hosszú hajjal.

A földrész büszkeségén, az Alaszkától a Tűzföldig futó Pánamerikai sztrádán hajtunk tovább. Néhány, az út mellett roskadozó büfén kívül semmi nincs, csak az elkeserítően kopár pusztaság. Világvége érzésünket még inkább fokozza, hogy autóval is alig találkozunk, bár ez némi előnnyel is jár. Nem okoz fennakadást, ha kecske vagy birkanyáj ballag át a sztráda töredezett betonján. A Nap lassacskán a látóhatár széle felé ballag, és sehol egy épület, ahol álomra hajthatnánk a fejünket. Épp jókor, a teljes letargia határán érünk Chalába, a kisváros egyetlen szállodáját sötétségbe burkolózva találjuk. Jó ideje verjük az ajtót, mire az épület egyetlen lakója kicsoszog, annál kellemesebb meglepetés a gyertyafényes vacsora. Egészen keveset ront csak értékén, hogy a pislákoló fény az elektromosság hiányát pótolja.
Olvasom: hajdanvolt fontosságával emelkedik ki a környék nevezetességei közül a közeli Puerto Inca, a régi inka kikötő. Ez így nem teljesen igaz, mert egyáltalán nem emelkedik. Házai, terményraktárai jobbára rendezetlen kőkupacok, cserébe az öböl hihetetlenül gyönyörű. Érzékeket borzoló látvány, amint az örökké háborgó óceán emeletes hullámai szakadatlanul ostromolják a partot darabokra szabdaló csipkés sziklaszirteket.

Ezernél is több kilométert a hátunk mögött hagyva érkezünk a Fehér Városba. Arequipa e nevet a sillar nevű világosszürke tufából épült házaival érdemelte ki, melyet a környező tűzhányók, talán cserébe az általuk végzett időről-időre visszatérő pusztításért, korlátlan mennyiségben építőanyagul adományoznak. Kecsua nyelven arequipa nagyjából annyit tesz: „igen maradunk”. Ezt a választ adta valamelyik inka király a harcosainak, mikor azok, jól érezvén magukat a környéken, maradásra kérték. Csakugyan gyönyörű vidék. Egy termékeny völgyben fekszik, a föléje magasodó három vulkán legszebbike az El Misti. Mikor először belefeledkezek fenséges képébe, eszembe nem jut, hogy pár nap múlva a frász tör ki, amikor újra és újra megpillantom tökéletes kúpot formázó havas csúcsát.
Mint minden egyes perui városban a főteret itt is Plaza de Armasnak keresztelték. A közepén csobogó szökőkutat sudár pálmafák, díszes homlokzatú templomok, előkelő paloták, éttermek fogják körbe. A szökőkút habjaiban galambok pancsolnak, néhány helybeli gyümölcsöt árul, az aprónép koldul, a vendéglők teraszán turisták étkeznek. Arequipa legjelesebb látnivalója, a hatalmas területen terpeszkedő Szent Katalin kolostor város a városban. Hajdanán módos spanyol családok küldték ide másodszülött lányaikat a Szűzanya szolgálatára, ők azonban nem egészen a számukra kijelölt utat járták. Szolgálókat fogadtak, és arról is szól a fáma, hogy a földi örömöket sem hagyták a falakon kívül. Háromszáz víg esztendő múltán, a pápa által delegált, szigorú asszony hírében álló dominikánus apáca terelte helyes útra az elkóborolt nyájat. Akárhogyan is volt, Isten szolgálólányai idilli környezetben szolgálták az Urat. 1970-ben a zárda kapuit kitárták a nagyközönség előtt, a néhány maradék nővér egy külön szárnyban él. Juanita Múzeuma egyetlen leletet őriz. Az indián törzsek gyakran ajánlottak gyermekáldozatot az általuk félve tisztelt hegyek szellemeinek. A szépen felöltöztetett gyerekeket az Andok egyik havas csúcsára vitték, elkábították, majd jól hókon nyomták őket. Szegény kislány, Juanita Ampató-hegy istenének oltárán esett áldozatul. Ötszáz év háborítatlan nyugalmat követően egy vulkánkitörés dobta felszínre jégsírjából. Finoman szőtt halotti lepelbe csavart, tökéletes állapotban konzerválódott holtteste most a múzeum üvegfalú hűtőjében alussza tovább jégbe fagyott álmát.

Szikrázó napsütésben vágunk neki az Andok szerpentinek szaggatta ötezer méteres vonulatainak. A Picchu Picchu-vulkán lejtőin zöldellő teraszokat magunk mögött hagyva megállunk felhörpinteni egy pohár sört a nagy út előtt Chiquita apró falujának legyek lepte ivójában. Pár kilométer után a betonút meglepő hirtelenséggel fogy el a kerekek alól. Akármilyen tüzetesen vizsgáljuk nem jelöl más utat a térkép, beletörődünk, hogy ezen kell átküzdeni magunkat Peru legvadabb táján. Szédítő mélységű hágók fölött, hósipkás vulkánok között, sós tavak mentén araszolunk. Irdatlanul mély szakadék fölött korlát nélkül átívelő híd jelenti az utat, néhol sötét alagútban fut, a kővel bélelt kátyúkba autóstól beleférünk. Hajtűkanyar hajtűkanyart követ, a mélyben rozsdás autóroncsok hevernek. A megzabolázatlan táj ámulatba ejt, egy nagy víz kellős közepén ocsúdva az autó fogságában várunk megmentőnkre. Jönnek is a rend őrei, egy vastag kötéllel rángatnak le a földnyelvről, tetemes olajfoltot hagyunk magunk mögött. Nem hemzsegnek a szerelőműhelyek errefelé, szakemberre lelvén nagy az örömünk. Gyors a diagnózis: lyukas a karter. Előkerül egy éles kés, egy fadarab, s eltűnik a lyuk. Egyelőre megteszi, és egy rozsda mállasztotta hordóból némi üzemanyagra is szert teszünk.
Lélegzetelállító táj, lámacsordák, flamingók, napsütés. Egész kellemes itt! Kergetőzik a vér az ereinkben, az oxigénhiányos levegő miatt éktelenül hasogat a fejünk, megállunk gyógyírt lelni egy bögre matéteában. Annyi csupán a baj, hogy az autó is megáll. Ezúttal végleg. A rozoga falu öt vakolatlan házának lakói, hat felnőtt, kilenc módfelett taknyos kisgyerek, valamint egy nagyjából száz tagot számláló lámacsorda leplezetlen érdeklődéssel bámul a képünkbe. Éjente súlyos mínuszok vannak errefelé, alig alkonyodik, a hőmérséklet máris kezd fagypont alá süllyedni, az életemért küzdve vetem magam az út közepére. Egy teherautó fedett platóján, terménnyel tömött zsákokon heverve, néhány, ugyancsak utazgatni vágyó helyi társunkkal együtt tesszük meg az utat visszafelé. Megosztják velünk szagló pokrócaikat, ez némi meleget ád a farkasordító hidegben, a légtérbe folyamatosan áramló kipufogógáz ellen fejünkre tekert törülközővel védekezünk. Percenként veszteglünk újabb és újabb ellenőrzőpontnál, katonák éles fényű elemlámpái pásztázzák didergő porhüvelyünket. Hét óra gyötrelem után a foszladozó ponyván keresztül pillantjuk meg Arequipa bágyadt fényeit.

Reggel az autókölcsönző cég vezetője Floridából telefonon megígéri, hogy Limából másnap csereautó érkezik. Addig sem tétlenkedünk, autómentő kabinjában pöffeszkedve irány a Salinas-lagúna, itt hagytuk az autót. A chiquitai legyesben megállunk felhörpinteni egy pohár sört a nagy út előtt. A sofőr az útviszonyokat látva meggondolja magát, nagyjából húsz kilométer után visszafordulunk. Mentősereg gyanánt újabb személyautót és két férfit üdvözlünk a következő reggelen. Pénzt és szerszámokat kérnek tőlünk (?). Nem adunk, de az újonnan érkezett kocsival nekivágunk a messzeségnek. Chiquita kocsmájában megállunk felhörpinteni egy pohár sört a nagy út előtt. A hűtővíz egy-kettőre felforr, nem jutunk messzire. Az autót garazsírozzuk, délután pedig bérbe veszünk egy terepjárót.
A Chiquita kocsmájában lakozó egymillió légy vidáman döng körülöttünk, a kocsmárosné megütközve tekint ránk a negyedik napon. Amikor megállunk felhörpinteni egy pohár sört a nagy út előtt. Jóval később döbbenten ismerjük föl a rendőrautó mögé kötve bukdácsoló roncsban a Salinas-lagúnánál ép állapotban hátrahagyott járművet, a rendőrautó biztonságában a két mentőember vigyorog. Rajtuk kívül leginkább kamionok, és tetejükön ponyvával letakart csomagoktól roskadozó viharvert buszok járják a vidéket. Minél magasabb régióba érünk, annál kopárabb a táj. Fát egyáltalán nem látni, az egyetlen növény az egymástól tisztes távolságra, csomókban növő sárga fűféle, az ichu. Univerzális növény, ezt legelik jobb híján a helybeliek háziasított állatai a lámák, az indiánok házaik tetejét fedik vele. Már ahol vannak házak. Tizenkétszer jár körbe az óramutató, mire átkecmergünk a százötven kilométeres távon, alkonyattájt végre Punóba érünk.

Puno, a gránitdombok lejtóit egybefüggően ellepő, sárgásbarna, vakolatlan házaival a legnagyobb település a tó perui oldalán, s mint ilyen, a tavi túrák kiinduló állomása. A Cordillerák égbenyúló hegyláncának díszletei között nyújtózik Dél-Amerika legnagyobb tava, a Titicaca-tó, melyet a világ legmagasabban fekvő, komoly hajókkal is járható tavaként tartanak számon. A parton rozsdálló bárkák között egyetlen komolynak nevezhetőt nem vélünk felfedezni, azonban történelmi tény, hogy legalább egy nagy hajó járta a tó acélkék vízét. 1862-ben, Angliából darabokra szedve egy ócska gőzöst hoztak ide, a parton összedobták, majd víznek eresztették. Nyugállományba helyezése előtt száz évet szolgált hűségesen a Yavari, a jó öreg bárka.
Metsző szélben hajózunk el az uro indiánok lebegő lakószigeteihez. A víztükör fölé alig húsz centinyire magasodó piciny szigeteken minden totoranádból készült. Maga a sziget, a kunyhók, a templom, az őrtorony, még a lélekvesztő is, mellyel a szomszédos szigetre megyünk. Sokszínű, hosszú bojtokban végződő bohócsapkát viselő evezősünk lecövekelve a két sziget között kóstolót kínál a totoranádból, melynek zsenge gyökereit nemcsak megeszik, ünnepi szeszüket, a chichát is ebből erjesztik. A szigetlakók fő elfoglaltsága a nád aratása, merthogy a „talaj” beépített anyaga elrohad, rendszeresen pótolni kell. Bizonytalanul lépkedünk a szuttyogós nádszőnyegen, az eredetileg halászatból élő lakosság ma láthatóan a turistákból tartja fenn magát. Molyrágta kalapban gyékényszigetükön csecsebecséket árusítanak.

Jó ideje fémmel szántjuk a talajt, ám a sötétben közbizonytalansági okokból nem igazán javallott megállni, a kereket nem cseréljük ki. A bolíviai határon újabb problémába ütközünk, az őrök nem akarják az autót átengedni. Rövid rábeszélés, még inkább húsz dollár meggyőzi őket arról, hogy a másik oldalon a helyünk. Nevét kivéve nemigen hasonlít a hírneves hotellánc tagjaira az Ambassador Hotel, ahol szállást lelünk. Madzaggal záródik az ajtó, villany nincs, a csapból a víz elvétve csörgedez. Viszont a recepciós gumiszerelő bátyja megígéri, hogy másnap megreparálja a kereket.
Copacabana az inka korszakban fontos kultikus központ, ma is az ország egyik legfontosabb kegyhelye. A mór stílusban épült, majd’ négyszáz éves hatalmas fehér Katedrális szinte elvakítja az embert az erős napfényben. Kupoláját, tornyait színes, mozaikszerűen kirakott zománcozott cserepek díszítik, féltve őrzött kincse, a Tó Sötétbőrű Szentje névre hallgató, fából faragott, csodatévő szobor szépen lefestve és felöltöztetve a templom főhelyén tekinthető meg. Nem csak az áradásoktól védi meg a települést, a bolíviai autósok körében is nagyon népszerű, a templom előtti téren hosszú sorban feldíszített és felvirágozott gépjárművek várakoznak. A megáldott jármű szélvédőjére az aranyozott betűkkel rótt „áldás Copacabanában” felirat kerül. Ebédnél fény derül rá, hogy egy huncut vas nincs a hitelkártyánkon, délután a Napról nevet vett szigetre hajózunk. A tó legnagyobb szigetét, csakúgy, mint a Titicaca-tó bolíviai oldalán elhelyezkedő falvakat és városokat aymara indiánok, a Tiwanaku kultúra örökösei lakják. Ők már az Inkák érkezése előtt szent helyként tisztelték a szigetet, s templomaiban láma áldozatokat mutattak be Pacha Mama, a Napisten, és fia Inti tiszteletére. Az inkák teremtésmitológiájában is fontos szerepet játszik az apró földdarab, ugyanis Titikala hatalmas sziklájából kelt fel először a Nap, mely legenda a Nap-szigetet az Inka Birodalom igen fontos vallási központjává avatta. Hosszú fekete varkocsukon pőre kalapot viselő, irdatlan batyut cipelő indián asszonyok és lámák társaságában másszuk meg a magaslatra vezető ötszáz lépcsőt.

Az inkák legendás fővárosát – így szól a mítosz – Manco Capac, az első inka alapította valamikor a 12. század derekán. Apja, a Nap azzal küldte a földre, hogy fényt vigyen az emberek közé. A Hold a leányát, Mama Occlót delegálta, s a fiatalok, egybekelvén, néhány szem kukoricával a zsebükben, a Titicaca-tó vidékéről indultak útnak. Cusco területén termékeny földre leltek, elvetették hát a kukoricaszemeket. Ez a város lett a kilencedik inka, Pachacutec uralma alatt a birodalom székhelye, kőházai, csatornarendszere, kövezett utcái igazi metropolisszá avatták. Jó háromszáz év múltával jött Pizarro, akinek az inkák aranyára fájt a foga, és Atahuallpa inka uralkodó életéért cserébe meg is szerezte. Atahuallpa, hogy bőrét mentse, iszonyatos mennyiségű kincset hajtott föl, végül ez sem segített rajta. Hogy a reá váró tűzhalált elkerülje megkeresztelkedett, így egyszerű akasztással vették el az életét. Pizarro a 24 tonnát kitevő nemesfém váltságdíjért lépett először a hegyi főváros területére. Megtetszett neki, és maradt. Építkezett, majd miután ráunt, új főváros után nézett.
Az inkák építette városból néhány falon kívül nem sok minden maradt, mégis egymást érik a látnivalók. Ez a spanyoloknak köszönhető, akik ékesen bizonyították, hogy nem csak rombolni, építeni is tudnak. A szépséges Plaza de Armas közepén csobogó szökőkutat kék színűre mázolt faerkélyes, árkádos házak, paloták, monumentális templomok fogják körbe. 1536-ban, a spanyol barokk pompás példájaként épült a legrégebbi cuscoi templom, a grandiózus Katedrális. Kuriózum a Marcos Zapata festette Utolsó Vacsorát ábrázoló kép, rajta az errefelé igen kedvelt csemegének számító tengeri malacot szolgálják fel hal helyett Jézusnak és tanítványainak. Mutatóban találunk évezredes inka épületmaradványokat, ezek némelyikére későbbi korok új épületeit emelték.
Bár napok óta a magaslati levegő áldásait élvezzük, mégis minden erőnket latba vetve mászunk le-föl a város domboldalra felfutó szűk sikátoraiban. Fejünk dörömbölését, tüdőnk zihálását kizárólag a matétea csillapítja némiképp. Hogy mi ez a bűvös ital? A maté de cocát a kokacserje leveleinek leforrázásával állítják elő. Peru több vidékén ma is megengedik a kokatermesztést, a leveleket széltében-hosszában árusítják, matétea pedig mindenütt kapható. Nem az ízéért isszák, már csak azért sem, mert az nincs neki. A teával a szervezetbe kerülő hatóanyag csillapítja a fájdalmat, az éhség-, és szomjúságérzetet, ráadásként fel is dobja az embert. Ezt a bizonyos hatóanyagot először német vegyészek nyerték ki, és kokainnak nevezték el. A leszüretelt levelek egy részéből egy másik ország üzemében gyógyászati célra kinyerik a kokaint, a maradék a Coca-Cola ízesítésére szolgál. Hogy az illegális ültetvényeken leszedett levelekkel mi történik, arról leginkább a bűnügyi hírekből értesülhetünk.

Az inkák Szent-völgye, a Cordillerák szorította Urubamba-völgy nem pusztán hihetetlenül szép, valami magasztos hangulat lengi be. A mélyben dübörögve száguldó Urubamba-folyó gigantikus gránittömböket kerülget, a hegyek szelíd lankáit, még legmeredekebb lejtőit is földművelés alá fogott teraszok borítják. Függőleges sziklák meredeznek, a távolban több ezer méteres hófödte csúcsok sejlenek. Hangulatosak a piros cseréptetős házak alkotta falvak, ráadásul lépten-nyomon az elveszett Inka Birodalom örökségébe botlunk.
Sacsayhuaman erődjét valószínűleg az inka főváros védelmére szánták. Cikcakkban rakott fala habarcs nélkül, mértani pontossággal egymáshoz illesztett köveinek legméretesebbike 8, 5 méter magas, és megközelítőleg 140 tonnát nyom. Elképzelni is nehéz, milyen lehetett egykor az erődítmény, amit négyszáz éven át kőbányaként használták, mégsem tudták teljesen elhordani. Hab a tortán innen Cuscora letekinteni. Úgy mondják, a település fölülről egy pumát, az inkák szent állatát formázta. Fejét a fölé magasodó rituális épületegyüttes, testét maga a város, lábait a külső kerületek adták. Pumához még csak hasonlót sem bírok felfedezni, a vörös tetőcserép-rengeteg leple alatt vékony csíkként kanyargó sikátorok azonban tényleg fantasztikusak.
A pisaqi romokhoz leereszkedni nem tériszonyban szenvedőknek való feladat. Az ösvény köve csúszik, a mélység szédítő, emellett nem is igazán éri meg. Ezerszer jobban mutatnak az inka város maradványai a fölötte emelkedő domboldalról, nem beszélve arról, hogy ide négy keréken is fel lehet menni. Jól kivehetőek a meredek hegyoldalban kialakított teraszok, lakóépületek, a csillagászati megfigyelések, vallási szertartások céljára emelt építmények kondorkeselyűre hajazó alakja. (Nem véletlen a hasonlóság, az andesi hitvilágban a kondor állt legközelebb az istenségekhez.) Pisac, ez az apró település piacáról híres. A főtéren, a két ősöreg pisonayfa árnyékában egész nap áll a vásár. Szőtteseket tonnaszámra: minden elképzelhető színben, méretben, és piszokul olcsón árulják a szivárvány minden színében pompázó ruhában virító indián asszonyok. Ollantaytambo hegyoldalba vájt óriásteraszai, Chincero emberkéz faragta sziklái, Tambo Machay óriás falifülkéi, ha csak egy napra is, egy rég eltűnt világba varázsolnak.

Csaknem egy órába telik, mire a vonat oda-vissza tolatva megmássza a Cuscot övező hegyeket, hogy aztán az Urubamba völgyében zakatoljon a hegyek között másképp meg nem közelíthető célja felé. A vonat Aguas Calientesig visz, a szurdokba préselt falu neve meleg vizet jelent. S csakugyan, a domboldalon nagyjából pingpongasztal méretű termálmedence elégíti ki a fürdőkultúra több száz helyi hívének igen leegyszerűsített igényeit. Buszok szállítják innen turistahadat a Machu Picchu-hoz, a fellegekbe épült csodához. A hegyoldalt beterítő romvárost, több évszázados elfeledettség után Hiram Bingham, a Yale Egyetem történésze 1911-ben fedezte fel. Fogalma sem volt, mit talált, eredetileg Vilcabambát, a titokzatos őserdei várost kereste. Ma sincs egyértelmű magyarázat, kik, miért és hogyan építették a kultikus helynek és fellegvárnak egyaránt vélt komplexumot, mint ahogy arra sem, hogy később miért hagyták el.
Az Intipunku kilátópontról nézzük, amint a felhők eszméletlen sebességgel kergetik egymást. Végre egy viszonylag tiszta folt. Elénk tárulnak az ősi inka város meseszerű romjai, háttérben a Huayna Picchu harsogóan zöld sziklabástyája. Fényképezőgépek kattognak. Épp időben, mert a következő pillanatban ez a misztikus hely ismét ködfátyolba burkolózik. Fentről fel sem tűntek a fellegvár hatalmas méretei, akkor tudatosul bennünk mekkora, amikor a masszív falak között, gránitszentélyek bűvöletében órákig bolyongunk. Ronggyá ázunk a szakadó esőben, mégis egyetlen itt töltött percért sem kár. Csak azt bánom, hogy a bejáratnál nem vettem esőköpenyt.

Amikor Francisco Pizzaro 1593-ban megalapította Limát, nem tudhatta, mennyire kitolt magával. Az indiánok bosszújaként – így tartja a legenda – a cuscoi tiszta hegyi levegő helyett jó vastag ködtakarót kapott. A garúa, ez a szürke, áthatolhatatlan vízparti ködpaplan, tíz hónapon át ül a városon, esélyt sem adva a Nap sugarainak áthatolni rajta. Nekünk hál’ istennek nincs hozzá szerencsénk, igaz Lima még napsütésben sem egy kimondott turistaparadicsom. Nyolcmillió lakosának nagy része bádogvárosokban, hihetetlen nyomorban tengődik. Innen özönlenek naponta a belsőbb kerületekbe farmernadrágot, gyümölcsöt árulni, turistákat fosztogatni.
A főtér egyik kényelmes szállodájában ütünk tanyát, s felfedezzük, hogy Lima egyáltalán nem olyan ronda, ahogy első ránézésre látszik. A történelmi városnegyed kiváltképp hangulatos, a koloniális építészet gyöngyszemeit sorakoztatja fel. Kiemelkedik közülük a Ferences templom egész Dél-Amerika legrégebbi zárdájával, könyvtárával, híres katakombáival. Eltaxizunk az inkák mesés kincseivel zsúfolásig tömött Aranymúzeumba, ahol állítólag a kiállított tárgyak zöme hamisítvány, mi azonban ezt nem vesszük észre. Az lehet a gond, hogy mostanra telítődtünk már a szépségekkel, valahogy nincs kedvünk kimozdulni. Időnk jó részében levegőben függő erkélyünkről bámuljuk az Inka Birodalmat pár tucat lovassal leigázó, a Plaza de Armas sarkában ércló hátán parádézó városalapító konkvisztádor szobrát, és felzabáljuk a közeli cukrászda tortakészletét. Utolsó este Miraflores szórakozónegyedébe megyünk vacsorázni.

Vissza

Lima

Lima

Cusco

Cusco

Szent Völgy

Szent Völgy

Machu Picchu

Machu Picchu

Cusco-Puno

Cusco-Puno

Titicaca-tó

Titicaca-tó

Puno-Colca-kanyon

Puno-Colca

Colca-kanyon

Colca-kanyon

Colca-kanyon-Arequipa

Colca-Arequipa

Arequipa

Arequipa

Arequipa-Nazca

Arequipa-Nazca

Nazca

Nazca

Huacachina

Huacachina

Ballestas-szigetek

Ballestas-szigetek

Peru 1997

Peru 1997