Szingapúr

Botor módon ragaszkodunk a belvárosi szálláshoz. Méregdrága hotel miniatűr szobájában zsúfolódunk, a teljes bútorzat ágy, ventilátor. Az irdatlan hőségben enyhet adó söröket a szemben lévő indiai tulajdonú, üzletként regisztrált lyukból szerezzük be. Ha csak egy kilométerrel is odébb mennénk, na és persze ha bírná a zsebünk, akár a Sir Raffles Hotelben is megalhatnánk. Bár jócskán akad drágább, elegánsabb szálló a városban, az 1887-ben épült, azóta teljes metamorfózison és bővítésen átesett Raffles ma is valóságos legenda. A főbejárathoz guruló limuzinok utasait pazar egyenruhát viselő portások fogadják. A közcélú helyiségekbe, kávézókba, éttermekbe, belső udvarokba kósza vándor is bemehet (és megy is), vásárolhat legalább száz üzletben.
A névadó, egyben városlapító Sir Thomas Stamford Raffles 1819. január 29.-én lépett partra a Szingapúr-folyó torkolatánál, hogy a Maláj-félsziget csücskében elhelyezkedő szigetet a Brit Kelet-indiai Társaság megbízásából megszerezze. Kezet is rázott a terület birtokosa, a johori szultán képviselőjével, és évi 3000 spanyol dollár fejében kereskedelmi kirendeltséget hozott létre. Ezzel biztosította az angol hajók kereskedelmi útvonalát Európa és Kína között, és nem utolsó sorban, a sziget partjai körül rendszeresen ólálkodó hollandok is le voltak pipálva. Négy évvel később Szingapúrt, mert így nevezte el a városkát, a Brit Kelet-indiai Társaság megvásárolta, majd brit koronagyarmattá nyilvánította. Helyőrséget telepítettek, mely hamarosan szabad kikötővé avanzsált. Ettől fogva kereskedelmi vitorlások egész flottái keresték fel, tízezrével vándoroltak be az olcsó munkaerőt adó kínaiak, indiaiak, malájok. Egyik leányvállalat a másik után nyílt, díszes gyarmati stílusban pompázatos paloták épültek. A második világháborúban a japánok tartották megszállva az általuk „Dél fénye” névre átkeresztelt várost, a háború elültével Szingapúr önálló brit koronagyarmattá vált. 1959-ben kapott önálló közigazgatást, az első ízben megrendezésre kerülő szabad választások abszolút nyertese Lee Kuan Yew lett. A városállamnak a Maláj Államszövetség kebelére borulása tiszavirág életű volt, 1965. augusztus 9.-én független állammá alakult, ám a fiatal ország életben maradási esélyei a nullával egyenlőnek látszottak. Tombolt a munkanélküliség, kevés volt a lakás, természeti kincsek nem voltak, még iható víz sem.

A szingapúri csodát a népe által a haza atyjaként tisztelt Lee Kuan Yew vezényelte le. A hatvanas évek végén jöttek a buldózerek és maguk alá gyűrték a nyomorúságos halászfalvak, csirkeólak, kifőzdék világát. Helyettük felhőkarcolók, modern bevásárlóközpontok nőttek ki a földből. Ma itt üzemel a világ legkorszerűbb és legforgalmasabb kikötője, egyik legnagyobb olajfinomítója, legnagyobb hajógyára, Szingapúr egyike Ázsia legfontosabb pénzügyi központjainak. Nincs munkanélküliség, az oktatás, a szociális és egészségügyi ellátás világviszonylatban is irigylésre méltó. Igaz, hogy Lee Kuan Yew enyhén szólva is diktatórikus módszerrel kormányzott, de bevált. Nem egészen harminc év alatt az apró kis szigetországot isten háta mögötti porfészekből a világ egyik leggazdagabb államává varázsolta. És ez meg is látszik rajta.

Szingapúr klinikai tisztasága szembeszökő, és nem véletlenül. A tilalmak és büntetések városaként emlegetik, éppúgy, mint a skótokat a fösvénységük kapcsán, ám a tilalmak erdejében nem könnyű eligazodni. Tilos rágógumit kereskedelmi mennyiségben behozni. (E tilalmat 2003-ban feloldották.) A város büszkesége, a hipermodern metró ugyanis pár éve sorozatos üzemzavarokat szenvedett el, midőn antiszociális elemek elhasznált rágógumit ragasztottak a kocsik ajtajára. Tilos az utcán köpködni, a felvonóba vizelni, állítólag némely liftet vizeletdetektorral szerelték fel. Kötelező viszont a nyilvános vécét lehúzni magunk után. (Arról nem szól a fáma, hogyan ellenőrzik.) Dohányozni is tilos. Minden étteremben, légkondicionált helyiségben, a buszmegállóban csak akkor, ha ötnél többen állnak sorba. (Arra nincs szabály, mi történik, ha nem sorban állnak.) Tilos galambokat etetni, falfirkát gyártani, szemetelni. Akit háromszor ezen kapnak, nem elég, hogy mélyen a zsebébe kell nyúlnia, hátán a megszégyenítő „szemetelő vagyok” felirattal köteles az utca nem létező szemetét takarítani. Még ennél is borzalmasabb módon állítják pellengérre az étterem tulajdonosát, ha üzlete nem fénylik tökéletes tisztaságban. Teljes nevét, fényképét, „a hónap legmocskosabb disznója” szignóval ellátva teszi közzé a nagy példányszámban megjelenő Straits Times. (Azt nem tudni, ki kerül a címlapra, ha több „mocskos disznó” akad.) Aki héttől tízig nem utasokkal megrakott autóval közlekedik, büntetést fizet. Fizet, aki piroson halad át, aki nem a zebrát használja szintén az államkasszát kénytelen gazdagítani.
Félve lépkedek. Mert mi van akkor, ha szellenteni sem szabad, és valaki kiszagolja, hogy mégis ezt teszem? Tetőtől-talpig izgalomba öltözve jövök ki a hotel fürdőszobájából, hiszen itt még saját otthonában sem sétálgathat meztelenül senki, ugyanis pornográfiának minősül. Nem tudom, a hotelszoba otthonnak számít-e. Hátha megúszom. Megnyugtat kissé a gondolat, hogy a drákói halálbüntetést valamint a megbotozást csak a legsúlyosabb bűnök elkövetői számára tartogatják. Ezek közül első helyen a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények állnak. Bugyutának tűnnek a regulák, de a rendszer működik, méghozzá tökéletesen. Hiányoznak kicsit az Ázsiában megszokott bűzös, kaotikus sikátorok, de itt nem létezik bűnözés. Jó érzés éjszaka is félelem nélkül sétálni az utcán.

Állunk a csenevész Szingapúr folyó partján, a hatalmasnak jóindulattal se nevezhető viktoriánus parlament épülete mellett, a közelben ott szerénykedik a városalapító (Raffles tér, plaza és sugárút is van) szobra. Volt körötte egy kis gubanc, a második világháborús megszállás alatt a japánok az óratoronnyal együtt Tokióba küldték beolvasztásra. Ám a nemzeti múzeum frissen kinevezett kurátorának megesett rajta a szíve, eldugta, és azt füllentette, hogy a beolvasztás megtörtént. Lehet, hogy már tervezik, hogy pár év múltán az ő szobrát is melléállítják. Egyelőre Sir Raffles magányosan, karba tett kézzel néz maga elé, háta mögött az üzleti negyed karcsú tornyai törnek az égbe. Acélból, betonból, üvegből, örök árnyékot vetve a szűk kis utcákra.
Nem messze innen a folyó torkolatát egy fenevad őrzi. Oroszlánfeje, halteste van, és persze legenda övezi. Sri Tri Bauna, a hindu királyság leszármazottja otthonából menekülve éppen letelepedésre alkalmas helyet keresett. Hatalmas viharba került, még a koronáját is vízbe kellett dobnia, hogy megmeneküljön. Immár tetőtől talpig trónfosztottan ért partot a lába, amikor egy furcsa állatra lett figyelmes. Vörös volt a teste, fekete a feje, fehér a melle. A herceg kérdésére, ugyan miféle lényt lát, fáradt minisztere azt válaszolta: felség ez egy oroszlán. Mivel jobbat a herceg sem tudott, megszületett hát a Singa-pura, azaz Oroszlánváros elnevezés. És szimbóluma, a haltestű, oroszlánfejű Merlion, melyből a városállamban őt bejegyzett példány díszeleg. A szobor toplista vezetője 37 méterre nőtt, szeméből éjszaka lézersugarak törnek elő.

A folyócska déli partján két-háromszintes, többnyire kocsmákkal, éttermekké átlényegült színes házikók tükörképe réved a múltba. Átkelünk egy vashídon (Cavenagh Bridge), rajta tábla: „E hídon tilos áthaladni bármiféle járműnek, melynek súlya meghaladja a 153 kilogrammot, továbbá szarvasmarháknak és lovaknak.” Tőle száz méterre meg ott vannak a hipermodern bevásárlóközpontok.
A város sokszínűségére jellemző, hogy van üzletei negyed, gyarmati negyed, Chinatown, Little India, arab negyed, mindegyik a maga szokásos kellékeivel. Chinatown a város kínai negyede, ahol még kapunk némi ízelítőt a száz évvel ezelőtti Szingapúrból. Pagodaformájú tornyok, buddhista szentélyek sorakoznak egymás mellett, a régi kínai kereskedőházakban fogatlan bácsikák antik szuvenírt és mindenféle kacatot árusítanak. Mariammanra, a járványok, a kolera, a himlő ellen védő istennőre a múlt századokban ezen a vidéken igen nagy szükség volt. Neki szentelték hát az állat-, és istenfigurákkal zsúfolt, élénk színűre festett homlokzatú Sri Mariamman-templomot, a város legrégebbi hindu szentélyét. Nem messze tőle, a Thian Hock Keng (Mennyei Boldogság) szentélyben Ma Zhu Po, a tenger istennője 1840 óta vigyáz a hajósokra és a bevándorlókra. Hozzá loholtak boldogan a viszontagságos tengeri utazás után, hogy áldozatokkal és füstölőpálcikákkal adjanak hálát a szerencsés túlélésért.

Sokan úgy gondolják, hogy a mindent gondosan megtervező új kormányzat az indiai negyedben túl későn állíttatta le a légkalapácsokat. Mindenesetre a néhány utcácskát, ami megmaradt belőle Kis Indiának nevezik, és körülbelül annyira hasonlít Indiára, mint Chinatown Kínára. Az indiai tamilok lakóhelye tiszta és rendezett, amit India egyetlen négyzetméteréről sem lehet elmondani. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy ez az egyetlen része a városnak, ahol a házakat „csak” tavaly mázolták újra, és nem az idén. Azért mégis van itt egy kis India. Füstölők édes illatát viszi a szél, és bárhol élnek is a nagyvárosban indiaiak, itt őrlik fűszermalmokban a számukra nélkülözhetetlen curryt, a gyönyörű száriba öltözött asszonyok itt vásárolják a specialitásokat, amikhez a steril lakótelepeken nem lehet hozzájutni.
A harmadik etnikai negyed az Arab Street és környéke, közepén az aranysárga kupolás Szultán-mecsettel. Láttam már szebb mecsetet életemben, de olyat nem, ahova hitetlenként is betehettem a lábam. S mi több, nemcsak betehettem, kedvesen hívtak, ráadásul imaidőben. Hajdan itt futott keresztül a nevét a Celebes déli partjairól származó tengeri cigányoktól, a bugiktól kölcsönző Bugis Street. Akkoriban minden tengerész kötelező megállójának számított a bordélyházak Mekkája, fél dollárért bárkit megkéseltek, kiraboltak, uram bocsá’ megöltek. Mára a hírhedt helyeknek nyoma sincs, a városegyedben élő és dolgozó tisztes malájok főleg a textiliparban keresik kenyerüket.
A Colonial Core, a koloniális negyed ékessége a Szent András katedrális és a grandiózus korinthoszi oszlopsorral ékes Városháza előtt elterülő ovális, legalább fél kilométer hosszú padang. A hajdani sportpálya helyét még maga Sir Raffles jelölte ki, s mára sem építették be. Ennek, és persze a számtalan zöld területnek köszönhetően maradt meg Szingapúr élhető városnak. Lakótelepi tömbök azért szám számmal akadnak, nem is a legelegánsabb fajtából. Ezekben él a lakosság 95%-a (kertes házat csak leggazdagabbak engedhetnek meg maguknak), az erkélyeken a család fél ruhatára szárad.

És hogy mit lehet ebben a takarosra sikált, sterilizált világban csinálni? Szinte mindent. A legapróbb szállodában is prospektusok csokrai hívják fel a figyelmet a jeles és kevésbé jeles látnivalókra. Japán kert, kínai kert, orchidea-, lepke-, és krokodilfarm, homokos, pálmás beach. Igaz, hogy utóbbi elé néhány kisebb szigetet építettek a környező ipartelepek eltakarása végett.
A hazaiak legfőbb szórakozása: vásárolni, enni, megint vásárolni, és e követelményeket a város maximálisan ki is szolgálja. Bevásárló paradicsomként tartják számon, a legfelkapottabb bevásárlóközpontok az impozáns Orchard Roadon sorakoznak. Reggeltől estig pénzköltésre vágyó embertömeg áramlik az utcán, az elektromos mütyürkéktől a márkás nagykabáton át az antik vázáig mindent be lehet szerezni. Ételfronton is igen nagy a választék, akármerre nézünk, mindenhol bőszen táplálkoznak. A hawk-reket, a maláj mozgókonyhákat a rendszerető szingapúri kormányzat bezáratta, és a lacikonyhákat a városszerte mindenhol fellelhető, úgynevezett hawker-központokba tömörítette. Megtalálható itt a kínai, az indiai és a maláj konyha szinte teljes ételválasztéka, elfogyasztani műanyag széken ülve, műanyag asztalról, műanyag evőeszközzel lehet. Olcsó és finom, mindenhol hosszú sorok állnak. A „steamboat”, a legnépszerűbb társasági étkezési forma lényege abban áll, hogy az asztalba épített edényben, saját maguk rottyantják össze a vendégek a fűszeres erőlevesbe válogatott zöldségeket, tenger gyümölcseit, miegyebeket. Ez még mindig a műanyag asztalos kategória, de ennél sokkal elegánsabb helyek is bőven akadnak. Bemennénk szívesen, csak hát az árakat nem a mi sovány pénztárcánkra méretezték.
Annyit látom kiírva, felrajzolva, tiltva, a fejembe veszem, hogy életemben először megkóstolom ezt a duriánt. Délkelet-Ázsia kedvenc, gyermekfej nagyságú, vastag héjú, lágy húsú gyümölcse nem igazán szalonképes, ugyanis irdatlanul büdös. Leginkább sötétedés után, igen borsos áron kínálják. Befogott orral kóstolgatjuk, ám ez az ízén nem sokat dob, nem válunk a rajongóivá. Annál inkább a városnak. Mely, bár túl steril a mi ízlésünknek, ezer színével belopta magát a szívünkbe.

Vissza

Chinatown

Chinatown

Szingapúr éjszaka

Szingapúr éjszaka

Szingapúr-folyó

Szingapúr-folyó

Városközpont

Városközpont

Colonial Core

Colonial Core

Orchard Road

Orchard Road

Little India

Little India

Nemzeti Botanikus Kert

Szingapúr Botanikus Kertek