Tanzánia

Rácsos ablakával nyomortanyára nyíló, szerény hotelszobánktól nem esik nehezünkre megválni, a delelő Nap már a kikötőben szórja fejünkre izzó sugarait. A Lonely Planet szerint Dar es Salaamból óránként indul hajó Zanzibárra, ám a bejáratnál közlik, nagyjából öt percünk van rá, hogy elcsípjük a mai utolsó járatot. Eszeveszett vágtába kezdünk, előttünk, degeszre tömött táskáinkat a vállán egyensúlyozva a csomaghordó száguld. Miközben üvölt a legénységnek, hogy várjanak, negyven dollárt gombol le rólunk. Épphogy a fedélzetre érünk, máris rántják be a hajópallóként szolgálatot teljesítő korhadt deszkát, húzzák föl a horgonyt.  Táskáinkat a parton bámészkodók utánunk hajítják, s láss csodát, a pénzünkért jegyeket kapunk. Állapotára nézve a bárkát és legénységét a Földkerekség összes hajóskönyvéből valószínűleg régen törölték, ennek ellenére sikeresen kikötünk. A kikötői iroda lépcsőjén beütik a vízumot útleveleinkbe, és a szedett-vedett taxik egyikével nyaralni indulunk.

Zanzibár mesebeli hangzású nevét a perzsáktól kapta, történelme kétezer éves múltra tekint vissza. Ekkor érkeztek a szárazföldről a bantu nyelvet beszélő bevándorlók, őket arab hajósok követték. Hozták magukkal az iszlámot, és a szigetet igen fontos kikötővé fejlesztették. A 15. századra a hajós világkereskedelem egyik legfontosabb láncszemévé nőtte ki magát, nem csoda, ha partja körül körözni kezdtek a busás zsákmányért marakodó keselyűk. Előbb a portugálok, majd a 16. század végén az arabok győztek. Utóbbiak uralmához kötődik a sziget fénykora, száz éven át még az Ománi Szultánságot is innen irányították. Rabszolgák százezreit, fűszereket, elefántcsont tonnáit szállító hajók indultak útnak kikötőjéből. Mígnem, a 19. század végén jelentkeztek a britek, és magunknak akarták Zanzibárt. Nem adták országukat könnyen a szigetlakók, 1986. augusztus 7.-én kirobbant a történelem legrövidebb háborúja, az angol-zanzibári háború, mely 38 percig tartott. Kimenetele azonban megpecsételte a sziget sorsát, neve a brit birodalom Isten háta mögötti provinciájaként száz hosszú évre feledésbe merült. Csak néhány évtizede fedezte fel újra a világ, az immár Tanzánia részét képező, Unguja néven a térképre került földdarabot. Turisták tömege zarándokol ide élvezni az afrikai forróságot, a hódítók által hátrahagyott kultúrát, és hogy a világ egyik legszebb tengerpartján sütkérezzen.

A sziget északi felét ékesítő Nungwi Beach a kókuszpálmás partok legszebbike. Hófehér, selymes a föveny, a kristálytiszta víz hullámai lágyan fodrozódva, máskor szilaj, hűsítő permetet szóró sugarakba szökkenve törnek meg a korallzátonyokon. A partvonalat korallkapuk csipkézik, s ha a beköszöntő apály hosszú kilométerekkel űzi beljebb az óceánt, a korallmezőkön száraz lábbal lehet sétálni. Hotelunk, a Mnarani Beach Cottage, tengeri széltől ringó, karcsú pálmák erdejében megbúvó, vakítóan fehérre meszelt pár zsúpfedeles bungaló, karnyújtásnyira tőlük az Indiai-óceán kéklik. Pár száz méterre akváriumot rendeztek be a világítótoronyban, és Nungwi falu is csak néhány kilométernyire van. A viszonylag nagy, düledező kalyibákból álló település fontos dhow-készítő központ, szorgalmasan ácsolják a jellegzetes arab vitorlásokat. Csoportokba verődve sétálgatnak le-föl a homokon a tarka kendős lányok, a hosszú botokkal rákászni induló fiúk. Kedvesek, mosolygósak, szóba elegyednek velünk. Ebédelni az éttermekkel, bárokkal, hennafestő műhelyekkel teli turistaközpontba járunk, vacsorához a hotel tenger fölé nyúló teraszán terítenek, melynek korhadó pilléreit az óceán ostromolja. Csilingelő dallamként hatol fülünkbe a monoton zúgás, az illatvarázst a grillen piruló ételek zamata és a szagos fából rakott máglya felszálló füstje adja. Tobzódunk az ízekben, a világ minden részéről idesereglett kultúrák a zanzibári ételekben zamatosan ötvöződnek. A vöröslő naplementéknél talán csak a napfelkelték fantasztikusabbak. Midőn a kelő Nap első ezüstösen fénylő sugarai végigpásztázzák a horizontot, széldagasztotta vitorlák tucatjai jelennek meg a vízen, libasorban halászni siklanak a dhow-ok. Hamar felkúszik a Napkorong az égbolt kupolájára, és jelezvén egy újabb békés nap érkezését, teljes mellszélességgel ontja szikráit.
Stone Town, a sziget egyetlen városa nem sokat változhatott a múló évszázadok alatt, a történelem a levegőben vibrál. Az óvárost zegzugos utcácskák, girbe-gurba sikátorok szövevénye alkotja, közöttük csadorban suhannak a nők. Még arcukat is lepelbe burkolják a fürkész tekintetek és a fényképezőgépek lencséje elől, na meg persze az iszlám végett. A zömében 19. századi épületek a portugál gyarmati, és a hagyományos arab építészet ötvözetei. A város közepén az egykori Szultáni Palota óriás tömbje fehérlik, hatalma 1964-es megdöntéséig a szultáni dinasztia lakta. Hajdan a szultánok gazdagsága szinte határtalan volt, az iszlám törvények négy feleséget is engedélyeztek nekik. Egészen 1911-ig, a Khailfa Bin Harab által bevezetett reformokig bevett gyakorlatként minden uralkodó nem kevesebb, mint 100 ágyassal és ugyanennyi eunuchhal népesítette be háremét. A szomszédos építmény, a csipkés bástyákkal teleszórt Régi Erőd kétszáz évvel korábbról való, az arabok a 16. század végén emelték. Nem messze tőle a tornácos, kecses óratornyú Csodák Palotája díszeleg. Nevét onnan kapta, hogy itt volt először az egész szigeten elektromos világítás, folyóvíz és lift. Az anglikán katedrálist a világ talán leghírhedtebb rabszolgapiacának helyén emelték, mára azonban csak néhány láncra fűzött szobor emlékezetet az itt elfolyt rengeteg vérre, könnyre, verejtékre. A többnyire málladozó falú házak mindegyike fotóra kívánkozik, a pálmát mégis a város ékességei, a nagyjából 560 darab zanzibári kapu viszi el. Ma is tartja magát az ősi hagyomány, házépítésnél legelőször mindig a súlyos, tíkfa bejárat készül el. Minden négyzetcentiméterét gyönyörűen faragott szimbólumok, lótuszvirág-, és halmintával övezett Korán idézetek borítják, naponta dörzsölik fényesre a sárgaréz vereteket. A séta végén áldozunk egy koktélt Freddie Mercury emlékének, ő a sziget leghíresebb szülötte. 1945. szeptember 5.-én, Farrokh Bulsara néven látta meg a napvilágot, emlékül koktélt és éttermet neveztek el róla, fotóit pedig a női mosdóban szögelték a falra.
Stone Town környékén szultáni paloták tucatjai romosodnak, mi azonban nem ezekre, inkább arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyen az élet a turistamentes övezetben. Vályogból rogyadoznak a házak, elejükön száradó ruhák fűzére lengedez, tetejüket bádoglemez, ahol még erre sem futja, pálmalevélfonat fedi. (Rendezettebb kivitelben, az ilyet makuti tetőnek nevezik.) A kókuszpálma a szigetlakók leguniverzálisabb növénye, azon kívül, hogy házat fednek vele, alapanyagot ád szövéshez-fonáshoz, evéshez-iváshoz. Minden egyes falucska egyetlen kutat és egyetlen televíziót birtokol. Előbbihez az asszonyok műanyagkannával a fejükön járulnak, utóbbira a falu teljes férfinépének tekintete tapad. Kiváltképp alkonyattájt, a focimeccsek közvetítésének idején. Mint a világon mindenhol, a gyerekek itt is a jövő letéteményesei. A picik szórakozásképpen a porban verik egymást a nagyobbacskák patyolatfehér ingben, a kislányok kendőben a kőből épült iskolát látogatják.
A Zanzibári tartózkodás elengedhetetlen része a fűszertúra, megejtjük hát mi is. A 19. században a világ fűszerkereskedelmének 90 százaléka Zanzibárról származott, a földek nagy részén ma is fűszerültetvények virulnak. Elsőként a szegfűszeget honosították meg, s addig-meddig követte a fahéj, a gyömbér és társai, mígnem Zanzibár (a kisebb területű Pemba szigettel együtt) kiérdemelte a Fűszer-szigetek nevet. Rövid botanikai kurzuson veszünk részt, kóstolót kapunk a fűszeres ízű zanzibári piros banánból. Egzotikus növények dzsungelében sétálunk, a bors szőlőfürtszerű termésére igencsak rácsodálkozunk. Idáig csak megszárítva, papírzacskóban láttuk.

Zanzibár aprócska repterén átesünk a fekete leples hölgyek által végzett alapos motozáson, a Precisionair járata nem egészen egy óra alatt repít Arushába. Lekapkodjuk csomagjainkat a falusi állomásra hajazó reptéren a kerekes kocsiról, feltankolunk olcsó italokból, majd egy kisbuszban terpeszkedve a Manyara-tó Nemzeti Park felé indulunk. Átdöcögünk néhány falun, kétoldalt szakadt bódék, többnyire tetőtől talpig Coca Colában, rajtuk felirat: bár és hotel. Komfortfokozatukról nem tudok számot adni, még rövid látogatás erejéig sem kukkantunk be. (Később megtudjuk, hogy nem is turistákra várnak, a falusi kuplerájok szerepét töltik be.) Hamarosan feltűnnek az első méltóságteljes baobab matuzsálemek, az élénkzölden terpeszkedő ernyőakácok, a végtelennek tűnő szavanna. Az éjszakát romantikus körülmények között, a Kirurumu tábor sátrainak egyikében töltjük. Lakhelyünk teljesen összkomfortos, biztonságunkat maszáj harcosok vigyázzák, kik lándzsáiktól még csomaghordás közben sem hajlandók megválni. Halvány fényű lámpások mutatják az utat az étteremhez, vacsora után felcsendül a „Hakuna Matata”. Azt jelenti „minden rendben”, és nincs olyan Tanzániát járt utazó, aki meg ne tanulná. A vacsorák állandó motívumaként szólal meg a fülbemászó dallam. Abszolválja a szállodák egész személyzete, menedzserek, szakácsok, takarítók. Együtt, külön-külön, minden variációban.
Alig gurulunk be reggel a Rift-völgy meredek falai között húzódó Manyara-tó Nemzeti Parkba, meglátjuk első vadunkat, egy legelésző Thomson-gazellát, aztán varázsütésre megjelenik egy zsiráf. Délcegen egy akácia árnyékában állva a szúrós tövist eszegeti, pontosan úgy, ahogy a természetfilmek nyomán elképzeltem. Népes páviánkülönítmény ballag szembe az úton, a kicsik anyjuk hátán, szabályos lovagló ülésben utaznak. Nem sietnek sehová, néha megállnak enni, vagy egymás bundáját kurkászni. Bemutatkozik a madárvilág is. A lilától a sárgán át, egészen a világoskékig, tollruhájuk elképesztő színekben pompázik. Szövőmadarak függőfészkeit lobogtatja a szél a tüskés faágakon, a Manyara-tó sekély, sós vízében, rózsaszín gyűrűt vonva köré, hosszú lábaikon flamingók lépkednek.

Hosszú, göröngyös, és kiváltképp poros az útnak nevezett vályú, amely a Serengeti Nemzeti Park felé vezet. Meredten kapaszkodunk, mégis jó párszor beütjük fejünket a kocsi tetejébe. A szembejövő autók kavarta vörös porfelhő ellen eleinte az ablakok gyors feltekerésével védekezünk, később sehogy. Nagyon tetszenek az út mentén lándzsával, bottal, íjjal felszerelve ácsorgó maszájok, mindenáron meg akarom örökíteni őket. Megállásra unszolom sofőrünket Nixont, aki, mint általában, ha valamire nem kíván reagálni, süketnek tetteti magát. És ezúttal nem minden ok nélkül, mert épphogy kipattanok a fekete leplükkel, fehérre csíkozott arcukkal „haramia” formát öltött fiúcskákat fényképezni, felettébb ideges úr terem ott. Szóáradata értelmében fotózni az út szélén nem, kizárólag a közeli faluban lehet, ahová bebocsátást nyerünk. Nixon értésünkre adja, hogy illik ajándékkal meglepni a minket szívesen fogadó, amúgy zárkózott embereket, és erre 50 $ éppen megfelelő lesz.

A maszáj távolról sem a legnagyobb népcsoport Kelet-Afrikában, és elég kései jövevények ezen a tájékon. A 14. századtól kezdve vándoroltak dél felé a Nílus felső folyása vidékéről, számuk napjainkban nagyjából félmillióra tehető. Akárcsak eleik ötszáz éve, manapság is marhákat legeltetnek, némely család irigylésre méltó gulyával rendelkezik. Legnagyobb értékük az állat, azt vallják, hogy a világ összes tehene az övék, csak most ideiglenesen másoknál is van belőlük.
Megpillantjuk végre a falut, alig látszik ki a körülötte növő cserjés, fás ligetből. Hat-nyolc kunyhóból áll, a vadállatok támadásaitól másfél méternyi magas töviskerítés védi. A sár, tehéntrágya valamint szárított fű elegyéből készült kerek, lapos tetejű kunyhók a bomát állják körbe, melyet funkciója alapján akár főtérnek is nevezhetnénk, már ha lennének egyéb terek. Megélénkül jöttünkre az élet, fogadásunkra az egyetlen fa árnyékából a főnök tápászkodik föl. Buzgón rázza a kezünket, eközben az egész lakosság felsorakozik. Összekapaszkodva kántálnak a nők, a férfiak kört alakítva táncolnak. Ha jól ítéljük meg, a dolog lényegét az adja, hogy ki tud helyből a legmagasabbra ugrani. Ruha gyanánt mindenki rafinált módon a testére tekert, piros alapszínű kockás vásznat visel, és teljesen kopasz. Fülcimpájukat férfiak, nők egyaránt gyerekkoruk óta nyújtják, tágítják, majd hatalmas réz-, vas-, meg mindenféle karikákkal aggatják teli. Úgy tartják, minél hosszabb, annál szebb, némelyiküknek egészen a válláig lóg a kitágított bőrdarab. A két nem külső megjelenése szinte kizárólag abban tér el, hogy a nők a nyakukban töménytelen fűzött gyöngyékszert, hátukon lándzsa helyett kisgyereket viselnek. A táncbemutató végeztével mindent készségesen megmutogatnak. Megtudjuk, hogy a főnök hat feleség és óvodányi kisebb-nagyobb gyerek fölött diszponál. Az egyik lakba beinvitálnak, belső berendezése csigaházat mintáz. Körkörös, szűk folyosón jutunk a kunyhó közepébe, alumínium lábasban rotyog a teavíz a tapasztott tűzhelyen, fülig érő szájjal tölti poharakba az édes nedűt a házigazda. Előtte a benne lévő maradékot a földre loccsantja, majd az ivásra való alkalmatosságot koszos ronggyal törli el. Teánkat a döngölt földre telepedve kortyolgatjuk el, megszemléljük az ágy gyanánt szolgáló állatbőröket. Azzal a reménnyel tekergünk ki a csigaházból, hogy nem lesz a vendéglátástól bajunk. Már csak azért sem, mert a nemzeti parkok területén WC-nek csúfolt bűzös betonlyukakat nagy ritkán is megpróbáltatás meglátogatni.
Elballagunk az iskoláig, egy sűrű faoszlopokon álló tetőig. Egy szál rongyba öltöztetett, légy lepte arcú, csillogó szemű kicsinyek fejébe táplálják az ismereteket, ám nem sok idejük van tanulgatni, hamar felnőtté válnak. A maszáj lányok épphogy serdülni kezdenek, amikor körülmetélik őket, vízért, fáért járnak, gyorsan férjhez mennek, gyerekeket szülnek, gyöngybizsut készítenek maguknak meg a turistáknak. A fiúkat is körülmetélik 14 éves korukban, az aktussal harcossá, moranná válnak. Ekkor nőrokonaik külön falut, manyattát építenek számukra, ott élnek, míg meg nem hazásodnak. A harcosok feladata a falu és az állatok védelme, na meg eljárnak más falvakba állatot rabolni. Ha eljön az idő, megházasodnak, és annyi asszonyt vesznek magukhoz, amennyinek eltartására futja. Óvodányi gyereket nemzenek, akik aztán szépen felcseperednek. A lánykák feleséggé, a fiúk tehénpásztorrá, harcossá, később családfővé válnak. S így megy ez tovább. Egészen addig, amíg forog a Föld, és világ a világ.

Másfél órás irgalmatlan zötykölődés és több kilónyi por bekebelezése után érjük el a Serengeti Nemzeti Park bejáratát. Maszáj nyelven végtelen síkságot jelent, s valóban az, csak néhol magasodik egy-egy magányos gránitszikla csoport. Ezek az oroszlánok kedvenc tartózkodási helyei, így biztosra megyünk. Persze nem kis segítséget nyújt a keresésben az sem, hogy némely egyed bőre alá követőchipet lőttek. Talán nincs messze az idő, amikor kamerát szerelnek az oroszlán fejére, s testközelből követhetjük, amint átroppantja áldozata nyakát. Egyelőre távolról vesszük szemügyre a kéjesen napozó állatkirályokat, másnap viszont népes oroszláncsaládok életének a közepében csöppenünk. Mintha ott sem lennénk, méternyire tőlünk ejtőznek a reggeli maradványai fölött a nagyok, a kicsik jóllakottan pofozgatják egymást. Oroszlánmama néha, puszta nézésével rendet tesz, ilyenkor rövid időre elcsendesülnek. Sajnos kevés az időnk, nem sok állatot látunk: hiénákat, sakálokat, mongúzokat, pár kecses gazellát.
Satnya ebédünket az Olduvai-szurdokban fogyasztjuk el. Aszott csirkecomb, főtt tojás, darab csoki gondosan papírdobozba csomagolva a mindennapi menü, a pazar vacsorák, reggelik maradéka. Külön étkezőhelyet alakítottak ki a turistáknak, külön a sofőröknek, vezetőknek. Ők nem esznek, ugyanis nincs mit. Ellátásukra már nem futja az általunk fizetett sok-sok dollárból. Fizetést se’ igen kapnak, az utazási irodavezetőféle már a repülőtéren fölhívta figyelmünket a tisztes borravaló szükségességére. Egyebekben is látszik, hogy az idegenforgalom gazdasági szükséglet, minden biztonságos és jól szervezett. Nagyon vigyáznak a kuncsaftra, nyomon követik minden lépésünket. Előfordul, hogy Nixon tiltakozása ellenére, renitens módon megtekintünk egy maszáj piacot, és a késedelem miatt a rádión úgy leteremtik szegényt, hogy majd’ lepereg róla a gatya. Fenséges szikláival a szurdok nemcsak gyönyörű, itt találták 1959-ben a leghíresebb előember-maradványt, az 1, 8 millió éves Australopithecus robusztus koponyát. Ezt azután további leletek követték, az antropológusok azóta is bőszen túrják az egész vidéket.
Tovább nyeljük a port és a kilométereket, kora délutánra érjük el a Ngorongoro-kráter peremét. Hatalmas gödör terül el a lábunk alatt, aljában ezüstösen a Makat-tó csillog. Pazar a kép, de ami innen nem látszik, igazából az a legfantasztikusabb. Nagyjából 20 kilométeres átmérőjével, a peremtől számított 500-600 méteres mélységével és 260 négyzetkilométeres területével a Ngorongoro a Föld legnagyobb ép kalderája, Afrika páratlan élővilágának Eldorádója.

Autót váltunk reggel, bozótráccsal ellátott Toyota gyűri le (majd fel) az utat a kráter belsejébe. Lefelé ereszkedvén, méterről méterre alakot vált a növényzet. Előbb termetes, léggyökérköpenybe burkolózott fákat hagyunk magunk mögött, a következő övezetet, az ernyőakácok hazáját a szavannafű és a sárga bozót birodalma követi. Lassacskán tisztul ki a lég, páratlan látvány, amint a köd, hófehér vattapamacsokként gomolyogva eléri a kráter peremét. Tűz a Nap, a hőmérő higanyszála egyre feljebb kúszik, s kezdetét veszi a nagy kaland, vadászni indulunk. Távcsővel, a világ legnagyobb vadparadicsomában. Soha nem gondoltam, hogy Afrika állatait szabadon látni ekkora élmény. Moccanni is elfelejtek, halálos csendben pásztázom a végtelenséget. Ám ha lebbenni látom az aranysárga füvet, adrenalinszintem az egekbe szökik. Nem kell sokat várakoznom, amerre a szem ellát, hemzsegnek az állatok. Megrökönyödve figyelem, hogy tud egy elefánt ennyit zabálni. Komótosan, megállás nélkül pusztítja a fák gallyait, és, gondolom, amelyik nem ízlik neki, azt egyszerűen kidönti. Látunk a magas bozótban magányosan lopakodó oroszlánt, csörtető orrszarvút, kivénhedt kafferbivalyokat. Nekem mégis a kedvencem a zebra. Nem mondom, lehetne kevésbé kerekded a hasa, de bánatos képével, csíkos pizsamájával így is lenyűgöz. Mint mindenki, aki a krátert járja, vízilovakkal teli tóparton ebédelünk. Errefelé nincs vadveszély, még a kocsiból is engednek kiszállni. Kerülgetjük a buckányi méretű ürüléküket, tisztes távolból szemrevételezzük a vízből megállás nélkül szökőkutat fújó furcsa, őslényszerű lényeket.
Mostanra már „elejtettem” a „Big Five” közül négyet, a délutánt az ötödik, a leopárd felkutatásának szenteljük. A kocsi tetején ülve, dalolva keresem a nagyvadat, emelkedett hangulatomban a hűtődobozból elfogyasztott sörök nem kis szerepet játszanak. Épp készülök feladni, amikor megpillantom. Fák ágai között szunyókáló, pöttyös cicából másodperc alatt villogó szemű fenevaddá változik, amikor alágurulunk. Annyira megszokták már az ember jelenlétét, hogy eddig rajta kívül egyetlen állat sem vett tudomást létezésünkről. Nem tudom, hány hosszú órát tölthetnek a vadonban leselkedve a természetfotósok, az én nagy bánatom, hogy egyetlen drámai pillanatot nem sikerül megörökítenem. Persze az élelemért való küzdelem, az igazi drámák hajnalban zajlanak. Lusta szafarizóként csak ennek nyomait, lecsupaszított csontokat, maradékra érkező sakálokat látunk. A Makat-tóhoz alkonyattájt érkezünk. Visszatükröződik vízében a zöldellő hegyoldal, vannak flamingók is, dögivel. Nem értem, hogy nem törik ketté súlyuk alatt cérnavékony lábuk, ráadásul gyakorta csak az egyiken állnak.

Mára csak annyi a teendőnk, hogy ki kell bírnunk üleppel Arusháig, majd rövid szünet közbeiktatásával, a Kilimandzsáró lábáig. Azt leszámítva, hogy egy maszáj harcos némi pénzért mindenáron meg akar válni lándzsájától, és az ügy érdekében gyengéd testi erőszaktól sem riad vissza, az utazás események nélkül telik. Arusha a régió legnagyobb városa, s mivel csaknem félúton fekszik a Kilimandzsáró és a Serengeti között, régóta a hegymászó-, és vadászexpedíciók kiinduló bázisa. Mint ilyen, egyrészt turistákra szakosodott (ajándékboltok, utca kövén gyöngyöt fűző asszonyok, mozgóárusok, jobbfajta hotelek), másrészt a környék lakossága itt adja-veszi, amije van. Ezerféle gyümölcs, zöldség, bogyó, szárított hal, bűzlő húsok, zsivaj. Ó, boldog, békés szavanna, oroszlánok, elefántok, egyéb vadállatok! Arusha piacon kívül eső utcáin sem sokkal jobb a helyzet, levakarhatatlan árusok egész hadserege zúdul a nyakunkba. Nixon elhessegeti őket, háborítatlanul jutunk el az autóig.

Irány a Kilimandzsáró, melynek hósipkás csúcsa az Uhuru Afrika legmagasabb pontja. Ez az egyetlen hegy a Földön ilyen magasságban, melyre könnyedén fel lehet sétálni. Persze néhány nap alatt, és nem kis erőfeszítéssel. Sajnos, időnkből ezúttal csak rövid sétára futja, célul a 2700 méter magasságban lakozó Mandara menedékházat tűzzük. Hajnalok hajnalán kelünk, a Marangu kapunál vágunk neki a kilenc kilométeres hegymenetnek. A buja növényzet övezte ösvény mellett kristálytiszta vizű patakok csörgedeznek, majmok néznek ránk csodálkozó pofával a hatalmas fák dús lombjai közül. Nem csoda, valószínűleg halkabb eszmecseréhez szoktak. Teli torokból ordibálva vitatjuk meg, mi „a jó büdös francot” keresünk mi itt. Nekem tetszik a dolog, a tábortól a Maundi kráterig vezető utat már egyedül teszem meg. Eszméletlen szépségű a táj, használt, szürkésfehér mosogatórongyokkal teleaggatott fák tövében tarka virágok éledeznek. Jóval később tudom meg, hogy ködredőhöz van szerencsém, s a szél által cafatokra szaggatott mosogatórongy kinézetű „valamikben” a szakállzuzmó nevű növényt tisztelhetem. Most mindez nem számít, a lényeg az, hogy mindketten túléljük a kis kirándulást. Bágyadtan ballagok lefelé a vöröslő ösvényen, csendesen búcsúzkodom. De nem ám örökre. Elhatározom, hogy egyszer visszatérek, s ha addig élek is, felsétálok Afrika tetejére.

Vissza

Kilimandzsáró

Kilimandzsáró

Ngorongoro kráter

Ngorongoro kráter

Dar es Salaam

Dar es Salaam

Zanzibár

Zanzibár

 

Tanzánia 2000

Tanzánia 2000