Thaiföld

Hat Yai agyonzsúfolt pályaudvarán kecmergünk le a vonatról. Megállíthatatlanul áramlik az emberfolyam, minden egyes négyzetméteren az utazás kellékeit, újságot, élelmet árusítanak. Mindössze két, a számunkra nélkülözhetetlen dolog hiányzik: egy hordár és egy bérautó. Nincs mit tenni, hatalmas, táskáinkat a kijárathoz rugdaljuk, és felmászunk az egyetlen taxiként üzemelő kisteherautó platójára. Udvarról udvarra járva, csaknem két órát araszolunk a lüktető forgalomban, míg végre a vállalkozó szellemű autótulajdonos horogra akad. Kidobálja a csokipapírok, ócska gyerekjátékok, egyéb gyanús küllemű szemetek halmait, és bérbe adja féltett tulajdonát.
Masszázsszalonok, utcai kifőzdék körül nyüzsög az irdatlan tömeg, úgy döntünk, elhagyjuk a várost. A kivitelezést ugyancsak megnehezíti, hogy nem mozgunk otthonosan a thai írás olvasásának tudományában, márpedig az útirányt számunkra ákombákomnak tűnő jelzések mutatják. Ezek elsajátítására nincs elég időnk, hát kérdezősködünk. Kissé nehézkes a módszer, de beválik, országlásunk egész ideje alatt megtartjuk. Rátalálván a helyes irányra, nekilódulunk, és a tengerpartig meg sem állunk.

Krabi az azonos nevű folyó és az Andamán-tenger találkozásánál fekvő városka kedvelt üdülőhely, érintetlen trópusi természettel, kristálytiszta vizű, romantikus lagúnákkal várja az érkezőket. Csak nem ilyenkor, az esős évszakban. Szürke a tenger, szürke az ég, szürke minden. Vastag esőfelhők lógnak a fejünk fölött, a nagy néha előbújó Nap bágyadt sugarai halovány fénnyel vonják be a vizesen bólogató pálmafákat. Reggel az égiek biztató mosolyt küldenek, hosszú farkú (azért nevezik így, mert propellere egy 2-3 méterre kinyúló vasrúd végén pörög) csónakkal rándulunk ki a Phangnga-öbölbe. Negyven fantasztikus formájú mészkőszirt és sziget emelkedik ki elszórtan az Andamán-tenger sekély vizéből, az öböl bejáratát a Pincsi-kutya szikla őrzi. Testvérei, a Tojás-, a Kölyökkutya-szikla neveiket szintén bizarr formájukról kapták az élénk fantáziájú keresztszülőktől. Legnagyobb hírnévre, az óriási szögként a magasba törő, karcsú bokájú, meredek falú sziklatömb tett szert, manapság csak James Bond sziklaként emlegetik. Turistacsalogató nevét arról kapta, hogy itt forgatták a 007-es ügynök kalandjainak egy darabkáját.
Óriási sziklakapuk boltíve alatt siklunk, félhomályos barlangokban veszteglünk. Kardként meredeznek a mennyezetről a cseppkövek, a repedések között fecskék fészkelnek, zajtól megriadt denevérek verdesnek a fény felé. Mivel a belőle készült leves a kínai konyha egyik ínyencsége, a barlangok legnagyobb kincse a fecskefészek. (Az itteni fecskék nem sárból, fűből, gallyacskákból, hanem saját begyváladékukból készítik fészküket.) A madarak védelme érdekében a gyűjtést csak a költési időszak után és a tojásrakás előtt engedélyezik, a falusiak egy szál, összekötözött bambuszrúdból készült póznán másznak föl a barlang tetejére tapasztott fészkekért. Kilójáért nagyjából 200 dollárt kapnak, ám mire elhagyják az országot, ennek tízszeresét érik.
Éhünket elverni Ko Panyi vízen úszó éttermeinek egyikénél kötünk ki. A Phagnga-folyó torkolatában épített muszlim faluban nem csak az éttermek, minden más is cölöpökön nyugszik: a mecset, az iskola, a piac, még a focipálya is. Nem messze innen, ugyancsak a vízen, fából ácsolt kunyhókban lakik a tengeri cigányok egy kisebb csoportja. Betűvetésre, olvasásra nem sok időt pazarolnak, ám annál gazdagabb mondavilággal rendelkeznek. Számos ősi tradíciót tartanak életben, legnagyobb ünnepükön például szépen kidolgozott hajómodellt bocsátanak vízre, hogy fedélzetén a balszerencse is elhajókázzon.

Phuket neve évtizedekkel ezelőtt röppent a köztudatba, amikor a hippinemzedék virágos vándorai kezdtek ide szállingózni. Később módosabb vendégek követték őket, manapság pedig csúcsidényben a charterjáratok százai landolnak a reptér betonján. A turisták leginkább a Patong Beach luxushoteleiben telepszenek meg, az évnek egy másik szakában. Most kékesszürke, haragos víz nyaldossa a fövenyt, a fürdőzés élménye helyett monszunesőből kapunk ízelítőt. Mintha millió dézsából öntené áldását az ég, egy óra alatt félméternyi langyos víz zúdul a nyakunkba. Az időjárás vízesések látogatására kifejezetten ideális, mind az öt darabot fölkeressük. Megtekintünk egy kéjes élvezettel fürdőző elefántcsaládot, lepkekeltetővel kombinált orchideaültetvényeket. A pillangók egy része még rusnya hernyó állapotában leledzik, amikor aztán kikelnek, ügyes kezű szakmunkások megdöglesztik őket, majd belakkozzák szárnyukat és üvegfedelű dobozkában eladják a turistáknak. Hasonlóképpen járnak el az orchideavirágokkal is.
Visszaúton lekanyarodunk Songkhla Beach felé. A halászfalu Hat Yaitól mintegy harminc kilométerre, egy félsziget csúcsán székel, kikötőjében piros, kék, zöld, és a szivárvány minden színében játszó ladikok ringanak. A mélyebb vizeken a thai halászflotta ugyancsak tarka, rozogábbnál rozogább, múzeumba illő példánya kacsáznak. Száradó hal nehéz szaga üli meg a levegőt, a falu egész népe, az eső és a napsugarak ellen egyaránt védelmet ádó pálmák tövében serénykedik. Akinek nem jut hely a foltozandó halászhálók, a friss fogást rejtő műanyagvödrök mellett, az a bádogviskók körül térdig érő szemétben sündörög. Vagy magányos katonaként, a part kövei közé ácsolt fatoronyból felügyeli a tengerbe merített vonóhálókat.

Bangkokba az éjszakai vonattal száguldunk, és viszonylag gyorsan teszünk szert egy bérelhető autóra. Nagy nehezen kiküzdjük magunkat a bődületes méretű városból, és a bangkoki őrülettől jó messzire, Sukhothaiban állunk meg először. A thaiok első királyságának 13. századi fővárosa alig több mint száz évig prosperált, a korszakot nem véletlenül tartják a thai történelem aranykorának. A szervezett államiság már önmagában is hatalmas előrelépést jelentett a korábban vándorló életmódot folytató nép számára, és ebben az időszakban született meg a thai írás, és a thai építészet alapjait is Sukhothai királyai rakták le. Ezernyi a templomrom, oszlopcsarnokok között békésen üldögélő Buddha-óriások, dúsan faragott tornyok, kőbe vésett elefántok, tavak vízében tükröződő, harang alakú chedik pettyezik a vidéket. A látkép szerves részei a kopaszra borotvált fejű, sáfrányszínű lepelbe borult szerzetesek.
Thaiföld közel 60 milliós lakosságának 95%-a buddhista. Hitük igen mélyen gyökerezik, az emberek életét teljesen átszövi a vallás. Természetes hogy minden férfi néhány hónapra szerzetesként kolostorba vonul, és alig akad olyan, aki ne viselne amulettet a nyakában. A szerencsét hozó, bajtól óvó, vagy éppen szemmel veréstől védő Buddha-törpék, egyéb talizmánok az összes nyavalyára ellenszerül szolgálnak. Minden ház, még a modern felhőkarcolók, szállodák előtt is miniatűr, kissé giccses templomocska, a szellemház áll. Szellemházat azért kell állítani, hogy a szellemek be ne költözzenek a lakásokba. A szellemházakat lakóinak komfortja érdekében naponta jázminágakkal, füstölőrudakkal, gyertyákkal, szobrokkal díszítik, faluhelyen még élelmet is tesznek bele. A buddhista filozófia segít elviselni az élet viharait. „Mai pen rai” – azaz nem számít. Semmi, ami ezen a világon történik. Az hogy mindenki a jobb újjászületésben bízik, áthatja a mindennapokat, Thaiföldön az emberek átlagban napi 25 órát mosolyognak.

Thaiföldnek három, „kötelezően” meglátogatandó vidéke van, s mindegyiknek egy-egy központja, ahonnan a turisták kedvük szerint kirajzanak: középen Bangkok, délen Phuket, északon pedig Chiang Mai. Ide érkezünk este tíz tájban, egész napos autózás után. A maga százhatvanezer lakosával a hatmilliós Bangkokhoz képest szinte falunak számít, de szinte lehetetlen száz métert megtenni úgy, hogy templomba ne ütközzünk. Ezek azonban nem romok, hanem nagyon is eleven egyházi intézmények, úgynevezett watok. A wat nem csupán templom, hanem szerzetesek lakhelye, sokhelyütt, főleg vidéken iskola, átmeneti szállás, sőt mi több, állítólag bennük dolgoznak a legjobb masszőrök is. Építészetileg igen változatosak, díszítettségük a legburjánzóbb barokkot is kenterbe veri. Sárkányok, szörnyalakok és persze Buddhák, minden mennyiségben. Ülő, álló, fekvő Buddha, kicsi, óriási, kőből, bronzból, aranyfóliába burkolva. Chiang Mai csodatemploma, a Wat Prathan Doi Suthep a város fölé emelkedő dombra épült. Legenda is tartozik hozzá egy fehér elefántról, aki a hátára kötözött díszes oltárral felbaktatott a hegyre, s miután ily módon kijelölte egy új templom építésének helyét, jobblétre szenderült. Hamvait külön chedi őrzi. Maga a templom szemkápráztató tünemény, arany csillog-villog mindenütt.
San Kamhhaeng, Hang Dong, Bo Sang és társai – a Chiang Mai környékén elszórt falvak neveit megváltoztatnám. Esernyőfalva, Kosárfonófalva, Szőttesfalva nagyon találóak lennének, ugyanis települések szerinti tagozódásban mindenki azonos mesterséget űz. A kis sufnikban tiritarka bambusz, rizspapír és selyem esernyők, pár kilométerrel odébb szalma vagy pálma kosarak készülnek. Teát nyomnak a betérő kezébe, és szívesen avatnak be a nem túl bonyolult gyártási technológiába. Jól számítanak, mert valami apróságot majd’ mindenki vesz. Esernyővel, lakkozott bambusztállal gyarapítjuk szuvenírkészletünket, délutáni vásárlóportyánkat a Chiang Mai-i éjszakai piacon folytatjuk. A zsibvásár a vásárlók Mekkája, a polcokon az összes világmárka képviselteti magát. A márkajelzést többnyire a környező utcákban nyomják, ám ez senkit nem zavar. Elvégre a címke a lényeg, és az ár sem megvetendő.

Chiang Maiban járva illik felhatolni a környező hegyekbe a színpompás viseletben pompázó törzsek falvainak megtekintése végett. Nehezen találunk rá a keskeny földútra, pár kilométer után egy teherautó tulajdonosa puszta nyereségvágyból leint. A platón kuporogva tesszük meg az út tankcsapdákkal teli hátralévő részét. A meó népcsoport Dél-Kínából származik, nagyjából százhúszezer főt számlál, és ma is törzsi formában, mezőgazdaságból él. Békésen termesztik a mákot a magasabb régiókban, lejjebb rizst, kukoricát vetnek, egy kisebb csoport pedig leruccant ebbe az apró faluba hímzéseket és gyöngyöket árusítani. A hepehupás főutca a kirakat, műanyag sámlikon hímeznek buzgón a népviseletet öltött asszonyok. Az egyetlen boltban TV szól, páran körbeállják. Fatákolmányok sorakoznak, bádog tetejüket, már a hőszigetelés miatt is, a lakosság igényesebb része levelekkel fedi, a tető és a fal közötti tradicionális hézag a füst szabadon való távozását biztosítja. A belső tér egyetlen szobából áll, közepén fő az ebéd, fölötte szárad a kukorica. Kisfiú moslékot kever, a másik tűzifát aprít, anyuka az egyik sarokban nyugodtan szoptat, az életképet a falra akasztott képről a királyi pár szemléli. Amúgy a lakosság elég toprongyosan fest, indigókék szoknyát, gyöngyökkel kirakott fekete felsőruházatot csak a látogatók közvetlen látóterében lévők öltenek. A férfinép nagy része a település szélén serénykedik, termőföldet bányásznak az agyagos hegyoldalból. A gyerekek iszappal dobálják egymást, a falu fölötti domboldalon parányi sztúpa várja a megnyugvást keresőket.
Észak-Thaiföld hegyes vidék, Chiang Maitól nem messze nyugatra emelkedik az ország legmagasabb csúcsa, a 2565 méteres Doi Inthanon. A város közvetlen közelében úgy 1500 méteres magasságban kis nemzeti park terül el (Thaiföldnek 66 nemzeti parkja van). Az ösvények pocsék állapotban vannak, kidőlt fákon kell átmászni, és ráadásul pár kígyó is szédeleghet erre. Vagy két óra hosszat dzsungelesdit játszunk, aztán irány a főút, vagy ötszáz kilométert poroszkálunk délnek. Mindenhol sütnek-főznek, piacolnak, árulják a szemkápráztató, gyomornedvingerlő ínyencségeket. Tornyokban áll a trópusi gyümölcs, cukros illatok csiklandozzák az orrot, fantasztikus húsokat grilleznek aranybarnára. Nincs is jobb alakalom a thai konyha gasztronómiai palettájának felfedezésére, megkóstoljuk, ami az utunkba kerül. „Take away” is veszünk, jó alaposan feltankolunk sült banánból. Gyanakodva méregetjük egymást, mígnem rájövünk, hogy egy bizonyos idő elteltével a félig nyers gyümölcs penetráns lábszagot áraszt.

Lopburi a thai uralom térhódításáig a khmer királyok fővárosa volt, minden sarkon a khmer építészet remekeibe botlunk. Később jöttek a thai királyok, ők sem tétlenkedtek, sztúpákkal, palotákkal dobták föl a hangulatot. Majomvárosként is gyakran emlegetik, a szemtelen állatok legnagyobb töménységben a Parkan szentély környékén fordulnak elő. Nem csoda, hiszen a babonás kínaiak a jószerencse reményében időnként gyümölcsöktől roskadozó svédasztallal látják vendégül őket. Így aztán a szürke hétköznapokon is ott flangálnak az utca közepén, és lopni igyekeznek az utcai gyümölcsárusoktól, akik csúzlival próbálják távol tartani őket.
Thaiföld északkeleti szeglete az ország legkevésbé látogatott része. A térkép és a helyiek egyaránt használhatatlanok, kész szerencse, hogy betonútból sem nagy a választék. Ugyanez az éttermekről is elmondható, farkaséhesen zúdulunk be az első étkezde küllemű helyre. Miután thai nyelvű étlapot nyom kezünkbe a pincér, elszalad értesíteni a község lakosságát, hogy rendkívüli dolog történt, idegenek érkeztek az ivóba. Óra múltával sört kapunk, az asztal alatt lesben álló girhes macska hirtelen mozdulattal nyal bele. Előkerül a papír, a toll, szépen ívelt halat rajzolunk. Rohan a séf, szabadkozik, nem főzheti meg az akváriumban úszkáló aranyhalakat.  Már nem emlékszem végül mit tálaltak elénk, csak arra, hogy nem távoztunk éhesen. Korat (mai nevén Nakhon Ratchasima) a régió központja, fontos kereskedelmi és közlekedési csomópont. Több szót nem is érdemes vesztegetni rá, a látványosságot a környező romok jelentik.
Phimai , Angkortól mindössze 240 kilométerre, a Kambodzsán kívüli khmer építkezés legjelentősebb egyede. Az ősi város kőbe vésett hindu istenei, a mindennapi élet történéseit elénk táró karcolatai csipkéhez hasonlítanak, homokkő tornyai büszkén viselik ezeréves korukat. A tökéletes mértani pontossággal faragott, habarcs nélkül egymáshoz illesztett vörös kövekből rakott épületek, a tornyok cikkcakkos díszítése, a kőgalériák állatszobrai, a kapuboltozatok égi táncot lejtő apsarái rabul ejtenek. Eldöntöm, hogy Angkort feltétlenül látnom kell, ha a khmer építészet csemetéi ilyenek.

Ayutthaya, a thaiok legfényesebb fővárosa Angkor 1431-es legyőzése után virágzott fel igazán. Egyre gazdagabb lett, a középkori európai utazók szerint még a korabeli Londont is überelte, több száz aranytól csillogó templomról, az egész várost behálózó csatornarendszerről, kövezett utakról számoltak be. Tizenkilenc bevehetetlennek hitt erődítménye ellenére 1765-ben a burmaiak elfoglalták, brutális rombolásba kezdtek, és ami a thai nép számára szent volt, mindent elpusztítottak. Templomokat, szobrokat, a kéziratokkal, könyvekkel együtt az egész írott történelmüket. A művészettörténet Ayutthaya-stílusként tartja számos azt az építészeti módot, amely a tucatnyi templom, illetve palotarom képében fennmaradt.
A bejáratnál a szemerkélő esőre tekintettel piros-fehér csíkos esernyőket osztanak és elrugdossák mellőlünk a kóbor kutyákat. A romok nagy része siralmas állapotban van, Thaiföld legnagyobb bronzból készült ülő Buddhája viszonylag jól viselte a hányattatásokat, a burmaiak pusztító tüzében csak a karja és a kontya olvadt meg. Miután új kart és új frizurát kapott, az idők végeztéig ücsöröghet teljes biztonságban a Vihara Phra Mongkol Bophit fehér chedijei között. Nehéz léptű elefántok poroszkálnak el mellettünk, az egykor a város harci erejének nagy részét kitevő, mintegy 6000 harci elefánt utódai ma békésen szállítják a hátukon díszes kosárban szédelgő turistákat. A kőhajításnyira lévő Bang Pa-In a 18. századig a thai királyok nyári rezidenciája volt. Art-deco palota, kínai trónterem, svájci faház, thai templom – a kínai építészettől az olasz reneszánszon át, a thai elemekkel erősen mixelt koloniális irányzatig minden fölvonul. Még laikusként is látjuk, hogy korántsem építészeti remekművekkel állunk szemben, de a hatalmas parkban magukat a tó tükrében illegető, virágdíszbe vont épületek üdítő képet festenek.

A Damnoen Saduak úszópiacra nem lehet elég korán menni, hogy a zsúfoltságot elkerüljük. Alig jelennek meg a Nap első sugarai, japán turistacsoport által közrefogva állunk a klongot átívelő hídon. A keskeny csatorna két oldalát fából ácsolt kalyibák vigyázzák, közöttük gyümölccsel, zöldséggel megrakott csónakforgatag örvénylik, az evezőlapátot megannyi gomba forgatja, így festenek fentről a széles karimájú kalapot viselő thai kormányos lányok. A nők nem csak a hajózást, a kereskedelmet is kisajátítják, az egész vízi forgatagban kizárólag a postás és a hentes jár férfiruhában. A parthoz kikötött seregnyi csónak megannyi üzlet, kék napernyő alatt szeletelik az ananászt, mérik a hagymát. Ladikok közé zsúfolódva ringanak az „étteremhajók”, kis tűzhelyen főznek, a rendelés csónakról csónakra adva jut el a parton ülő vendéghez. A csónakárudák kiszállítást is vállalnak, ugyanis a mellékcsatornák partját cölöpre épült házakban lakják. Ebbe a vízbe pottyantanak, ebben mosnak, fürödnek, ebből főznek. És alighanem a jégkocka is ebből készült, amit a gyümölcslevünkbe beleraknak.
Nem messze fekszik innen Kanchanaburi, nincs turista, aki kihagyná. Persze a város nevét kevesen jegyzik meg – itt van a „Híd a Kwai-folyón”. Ez a híd már nem az a híd, mely a regényben és filmben szerepelt, de még csak nem is a legfontosabb mozzanat helyszíne abból a második világháborús időszakból, amikor Indokína nagy része japán megszállás alá került. Az eredeti híd fából készült még 1943-ban, aztán a pár hónap múlva fölépített kőhidat félig lebombázták, s csak a háború után épült újjá. Az áldozatok zömét nem maga a híd, hanem a Burma felé vezető Halálvasút építése szedte. Körülbelül 16 ezer hadifogoly (főleg angol és holland) pusztult el, és csaknem százezer a rabszolgaként dolgoztatott thai, burmai, maláj áldozatok száma. A híd békésen ível át a folyón, mellette ajándékboltok, tövében folyóparti tutajházak rikító „River Guest House” felirattal hívogatnak.
Ha már erre járunk, elszaladunk a közeli Nakhon Pathom városkába, melyet ezer éve a monok laktak, és a világ egyik legnagyobb sztúpáját hagyták az utókorra. A 127 méter magas templom narancsszínben virít, körfolyosóin Buddha- regimentek sorakoznak. Szépnek nem nevezgető, ám következő állomásunk bőven alulmúlja. Ancient City-ben nagy nemzeti öntudattal és vaskos pénztárcával rendelkező bangkoki milliomos váltotta álmát, vagy inkább rémálmát valóra. Romok, emlékművek, paloták jobbára élethű másolatai, mini úszópiac a kínálat. Az összképen még a burjánzó vízililiomok is vajmi keveset tudnak javítani. Vacsoránkat az út menti csatorna fölé cölöpökre épített étteremben költjük el. Kicsit búcsúvacsora jellege van, a thai vidéktől búcsúzkodunk. Pálmafaerdőben bújnak meg a vízparti házak, és hogy a lakosság milyen mesterséget űz, azt a minden udvarról vízbe lógó halászfelszerelések mutatják. Aranyfényeivel jő a naplemente, a főváros igazán várhat reggelig.

Úgy tartottunk Bangkoktól, mint ördög a tömjénfüsttől, s szinte az első pillanatban beigazolódik, hogy nem alaptalanul. Por, szemét, bűz, zaj, tömeg, négy-, hatsávos autópályák futnak, az ember beleszédül a forgalmi dugókba. Nyilvánvalóan eszement, aki itt turistaként autót vezet. Négyórányi tekergés után sikerül is megszabadulni tőle, első felindulásunkban hajókázni megyünk. A hajók a város szerkezetéből adódóan tömegközlekedési eszközként funkcionálnak. Százas tempóban repesztenek a mocskos vízen, rajta fürtökben lógnak az emberek, a kikötőben a ki-, és beszállást sípszó vezényli. Málló falú raktárhelyiségben koszos matracok hevernek, köztük egy láda „Klong Tour” felirattal, privát csónakot bérelünk.
Őrjítő a vízen a forgalom, öltönyös, nyakkendős hivatalnokokkal tömített vízi taxik, rizsszállító bárkák egymást centizve manővereznek. A csatornákon százezrek élnek, gólyalábakon egyensúlyozó deszkabódékban, bambuszkunyhókban, csatornabűzben. Kanálisba állított szellemházak, orchideafarmok mellett pöfög velünk a borzalmas hangokat hallató, rozsdás lélekvesztő, az aranyozott Királyi Bárkákat tisztes távolból vesszük szemügyre. A cifra járművek kirajzása minden nemzeti ünnep legnagyobb attrakciója, az ötvennégy evezős által hajtott vezérhajó a magas trónon, esernyő alatt ülő királyt fuvarozza. Thaiföldön az uralkodó élő jelképként tükrözi a thai nemzet egységét, védelmezi a buddhizmust, arcképébe úton-útfélen beleütközünk. Családtagjaival együtt szent és sérthetetlen, kritizálása, kigúnyolása bűncselekmény tárgyát képezi. Tekintettel a szigorú szankciókra, a jelenleg uralkodót, a nagytiszteletű Bhumibol Aduljadedzs, IX. Ráma őfelségét szigorúan magunk között becézzük „Buminak”.

A Wat Phra Kaew (Smaragd Buddha temploma) nem egy épület, hanem egész komplexum a Királyi Palotával kombinálva, melyet az uralkodó manapság kizárólag ceremoniális célokra használ. Egész Thaiföld legszentebb helye, a tisztes megjelenés kötelező. Aki nem üti meg a mércét, annak mezítelen lábszárát eltakarandó, a bejáratnál meglehetősen randa terepszínű gatyát osztanak. Démon-, és sárkányalakok, vicsorgó oroszlánok, félig ember, félig állat alakok, kőelefántok, tornyok aranyozva, tükör-, és üvegdarabkázva rogyásig. Barokk mesterek sírva roskadnának magukba saját kisszerűségük fölött keseregve. A smaragd Buddha zöld jádekőből készült, körülbelül fél méter magas, nagyon szent, nagyon régi és nagyon homályos az eredete. Aranygömbökkel kirakott trónon, arany napernyők árnyékában üldögél, a több millió látogatón kívül, évente háromszor a király is beugrik hozzá, hogy átöltöztesse. Nemcsak szent kötelessége, egyben kizárólagos joga is ez őfelségének. Nagy pompa közepette, a forró évszakban viselt aranyozott köpenyt az esős, hűvös évszak idején nehéz aranyruházatra cseréli. Szigorúan törökülésben foglalunk a díszes terem padlózatán helyet, látszik, hogy mostanra mindenki kikupálódott. Thaiföldön ugyanis a talpak „piszkosak”, mutogatásuk a legnagyobb sértésnek számít. Pár perc séta innen a Wat Pho, a világ egyik legnagyobb fekvő Buddhájával. A hatalmas, tiszteletet parancsoló aranyozott szobor lenyűgöző látvány.
Térdig lóg a nyelvünk, mire a párás melegben, a meredek lépcsősoron föltornázzuk magunkat, a város legmagasabb pontján a Wat Saket (Golden Mount) virít. A templom távolról klasszisokkal jobban fest, a teraszról a szürke betonrengetegre látni. Chinatownba a Wat Traimit miatt megyünk, nevezetessége az 5, 6 tonnás színarany Buddha szobor. Sokáig inkognitóban, agyagstukkóba vonva létezett, mígnem egy daruról lepottyanván felfedte igazi énjét. Otthonosan mozgunk már a bangkoki utcák dzsumbujában, a templom előtti járdára települt kifőzdében falatozunk, amikor a szívtépő jajveszékelésre figyelmesek leszünk. Csodálkozva nézzük a leginkább kínai küzdősportokban használatos fehér lebernyeget bohócsapkával kiegészítő népes csoportot, amint nagyjából percenkét, hangos vezényszóra a földre veti magát. A koporsó alatt lapuló macska is érdeklődve figyeli a furcsa jelenetet, aztán egy a többinél hangosabbra sikerült ordító parancstól megriadva, nyávogva vágtázik át a gyülekezeten. Ősöreg kínai bácsikától kapjuk a tudást: a kínai hagyományok szerint a nagyobb gyászoló sereg a halott nagyobb megbecsülését jelenti. Ezért, ha a család kis létszámú, de tehetős, hivatásos gyászolókat fogadnak.

Kora reggel a Hajnal Templomba megyünk. A Wat Arun égig érő sztúpája sok brosúra főszereplője. A porcelánmozaikba öltöztetett, karcsú torony prang néven fut, a cheditől, az elnevezésen túl, az különbözteti meg, hogy kötélsodronnyal szegélyezett lépcsősoron föl lehet mászni a tetejére, ahonnan szépen látszanak Bangkok új, déli negyedei. A templom fő helyén trónoló öregcserkész küllemű szoborról kiderül, hogy személyében Taxin királyt tisztelhetjük. Őt a trónon a ma is uralkodó Ráma dinasztia követte, csoportkép ismertet meg a népes családdal. A templom eldugott zugaiban szerzetesek meditálnak, a Buddha szobrok előtt álló hasas, homokkal teli rézedények előtt hívők várakoznak, hogy imádság közben hajlongva füstölőrudacskáikat beletűzzék, a szobrokat aranyfüsttel, lótuszrüggyel, virágfűzérrel díszítsék. Üdítő egy csipetnyi nyugalomra lelni a város tízmilliós forgatagában.
A háromkerekű autóriksa (folklorisztikus szóval tuk-tuk) kegyetlen bűzfelhőket eregető hangjáról, meg a szüntelenül vartyogó dudaszóról kapta nevét. Ügyesen szlalomozik velünk az észveszejtő forgalomban, a Jim Thompson házához megyünk. Az amerikai üzletember selyemben, és Délkelet-Ázsiában utazott, a buja kert övezte hagyományos thai házban kiállított műgyűjteménye ma múzeum. Különösebb cél nélkül veszünk bele a kavalkádba a nap többi részében, Bangkokban mindig látni valami extrát. Felhőkarcolók, bevásárlóközpontok tövében gyomorforgató piacok, kifőzdék szaglanak, cipőjavítók ügyködnek, gyémántot árusító elegáns üzletek előtt felhajtók zaklatják a potenciális vásárlókat, hosszú bambuszrúd segítségével, vállukon két kosarat egyensúlyozó kofák kínálják portékájukat. Minden sarkon szentély, a megfáradt vándort szépséges lányok kecses tánca gyönyörködteti, ezeréves indai Bodhi-fa tűzvörös virágözöne, a Lakmaung-szentély fallikus alakú, meredező szobra hangolja jókedvre.

Ha leszáll a bangkoki est, egy egészen más világ tárja szélesre kapuit: a híres-hírhedt Patpong-negyed erotikus bárjaiban még a legedzettebb vendégek szemei is kerekre nyílnak. A showműsor főszereplői a lányok legintimebb testrésze. Képesek sorozatvetőnek használni, akár egy csinos kriglit is telelőnek pingponglabdákkal, vagy egy fúvócső és egy nyilacska segítségével néhány lufit a túlvilágra küldenek. Pontban éjjel egykor a műintézmények ajtajára lakat kerül, az éjjeli piacon elcsomagolják a „Rolex” órákat, a turisták szállásaikra dülöngélnek. Néhány órára a csend burka fogja körül az „Angyalok Városát”.

Vissza

Bangkok

Bangkok

Ayutthaya

Ayutthaya

Bang Pa-In

Bang Pa-In

Chiang Mai

Chiang Mai

Chiang Mai környéke

Észak-Thaiföld

Phuket

Phuket

Thaiföld 1996

Thaiföld 1996