Tunézia

Nem felhők fölött szállva, gépmadárral érkezünk, ahogyan azt a normális turisták teszik. Autóval jövünk. Eszméletlen iramban száguldunk végig az olasz csizmán, Trapaniban behajózunk, több mint hét órát úszunk a hajómonstrummal a Földközi-tengeren. Francia tudásunk elhanyagolható, megérkezvén két órát görnyedünk a sokoldalas kérdőívek fölött. Tunisz belvárosában rendőr állítja le a forgalmat, amikor azzal szemben próbálunk utat törni magunknak. Látva elképesztő balgaságunkat további támogatásban is részesít, így itthon kizárólag államfőknek kijáró, motoros rendőri díszkísérettel vonulunk a roppant előkelő Hotel Diplomat elé. Azonnal szorgos kezek nyúlnak csomagjaink után, londiner viszi a garázsba a kocsit. A szoba csodás, de a csomagtartóban rekedt italkészletünket nagyon hiányoljuk. Már érkezéskor feltűnt, hogy rojtos szárú gatyánkkal, mocskos pólónkkal nem igazán illünk a süppedő szőnyegek világába, így imázsunknak sokat nem árt, amikor az üvegekkel megrakott szakadozott nejlonszatyrokkal átvonulunk a hallon.

Tunisz lüktető belvárosa a külleme alapján bárhol Európában megállná a helyét. Modern irodaházak emelkednek, a francia gyarmati korszak elegáns palotái, előkelő üzletek szegélyezik a széles sugárutakat. Pár kapu és egy egész világ választja el az óvárost, ahol merőben más, igazi keleti hangulatra lelünk.
A történelmi városmag, a medina egy kis magaslaton fekszik, szinte teljes egészét kanyargó utcácskák bazársorai, a souq foglalja el. Az illusztris mesterséget űzői hagyományos, szakmák szerinti tagozódásban a Nagy Mecset körül tömörülnek, távolodva az egyre alacsonyabb presztízsű iparágak sikátorai sorakoznak. Szemünk láttára készülnek az aranyművesnél a dísztányérok, máshol cserépedényeket festenek, odébb bamba képű plüsstevéket varrnak. Tunézia kézműipara kimeríthetetlen tárházzal rendelkezik, de a hagyományos árukínálatot kezdi felfalni a turizmus, a tárgyak nagy részét a külföldiek ízlésére szabják. Egy hatalmas nyüzsgő, illatos, bűzös méhkaptár az egész, némi nyugalmat a színes csempékkel sűrűn rakott kilátóteraszok egyikén találunk. Lustán terül el alattunk a város, az egymáshoz szorult lapos tetők egyhangúságát csak néha töri meg egy-egy égbe felé nyúló minaret.

Karthágó Tunézia leghíresebb nevezetessége. A hagyomány szerint Dido királynő, miután Türoszból, a férjét meggyilkoló öccse elől megszökött, a Kr. e. 814-ben alapította. Csak annyi helyet kért letelepedéséhez a helyi törzsektől amennyit egy tehén bőre eltakar. Az engedély birtokában a rafinált királynő az állati bőrt csíkokra vágatta, s ezekkel már tisztes darabot tudott körülkeríteni. Eddig a legenda. Az viszont már tény, hogy a Tuniszi-öböl melletti félszigeten elhelyezkedő pun Karthágó pár száz év alatt roppant kereskedelmi és tengeri hatalomra tett szert. Akkorára, hogy a Kr. e. 146-ban a római seregek a nagy riválist lángba borították, a lakosság csekély életben maradt részét rabszolgasorba hajtották. A romokat pedig átokkal és sóval hintették meg, bár az újabb elméletek szerint csak az átok, a sózás nem igaz. Később Caesar és Augustus újjáépíttette és új szirmokat bontva még kétszáz évig virágzott. Ma már romok jelzik csupán, hogy hajdan itt állt a világ leggazdagabb metropolisza. Rengeteg dúsan faragott, égbe fúródó oszlop, rengeteg romos fal, az ősi pun kikötőt, a pompás császári rezidenciákat csak a régészek szemei látják. A romvárostól délre kerültek felszínre a punok áldozati helyének maradványai, ahol a papok gyermekáldozatot mutattak be az isteneknek. A gyakran hat méter mély sírokban gyermekcsontvázakat és sztéléket találtak, melyek alátámasztják, hogy a punok feláldozták elsőszülött gyermekeiket istenek oltárán.
Sidi Bou Said Tunézia Szentendréje, melyet Karthágó romjaitól nem messze, a tengerparton festettek igen takarosra. Kivétel nélkül fehérre a házakat, kékre az ajtókat, ablakokat, zsalugátereket, a míves rácsokat. Írók, festők, egyéb művészlelkek tengetik életüket az elegáns villákban, a lakosság többi része pedig ragacsos süteményeket, dísztárgyakat, miegyebet árusít. A töméntelen turista a hangulatos kávézók egyikében mentateát hörpöl, vagy a domboldalra tekergő macskaköves utcákon egymás sarkát tapossa.
Mai napunk utolsó állomása, a tuniszi Bardo Múzeum éppúgy a tunéziai utazás kötelező állomása, mint Karthágó, és éppúgy csalódást okoz. A Huszain bejek egykori palotájának falai, sírkövek, obeliszkek, márványszobrok, agyagedények sokasága mellett a világ leggazdagabb római mozaikgyűjteményét rejtik. A második terem után minden csempét egyformának látok, a szobrokat pedig aszerint tudom megkülönböztetni, hogy az egyiknek a feje, a másiknak meg a karja hiányzik. Pár év múlva a kezembe akad egy fotóalbum a világhírű tárlat kincseiről, és nem hiszem el, hogy én ugyanezt láttam. Pedig igen. És húsz év elmúltával, amikor újra látom, talán mert időközben megértem az efféle művészetre, teljesen elbűvölnek a pompás mozaikok.

Először a föníciai tengerészeket vonzotta ide a természetes kikötő, később elfoglalták a punok, a rómaiak. Az arabok 647-ben érkeztek, ők adták a város mai nevét: Bizerte. Az ország legöregebb városa V. Károly uralkodása alatt a Német-Római Birodalom része volt, 1574-ben pedig a törökök foglalták el. Ezután harcolt kalózokkal, velenceiekkel, franciákkal, mint tudjuk, utóbbiakkal hiába. De hát előbb-utóbb így jár az a város, amely stratégiailag ilyen fontos helyen, Afrika legészakibb pontjától (Cap Blanc) 15 kilométerre székel. A franciák nehezen váltak meg a Földközi-tenger ellenőrzésében kulcsszerepet játszó haditengerészeti bázisuktól, a már több éve függetlenné vált Tunézia csak ezer ember élete árán tudta kisöpörni őket. Ma már nyugalom honol, az öreg és az új negyed egymással ölelkezve éli a fürdővárosok kiegyensúlyozott életét.
Mint általában, itt is a régi az érdekes, az öreg kikötő elragadó képe giccses festményt idéz. Színes, apró halászbárkákat ringat a víz, a parton lapos tetős, vakítóan fehérre meszelt házak tükörképe réved a múltba. Az óváros legérdekesebb része a 17. századból való erődítmény, a kasbah. Boltíves bejárata, a kalóztámadások kivédése céljából kacskaringósra épített, szűk utcákat őriz, a vastag falak között megállt az idő. Két-három lépcsőfok vezet le a pincelakásokba, nem hessegetnek el, amikor az utcáról beleselkedünk. Lefátyolozott női alakok kavargatják a nyílt tűzön rotyogó vacsorát, lábukba két-három pucér fenekű kisgyerek kapaszkodik. A nagyobbak hangosan visongva az utcán kergetőznek, férfiakat egyáltalán nem látni. Nem tudom biztosan, csak sejtem, hogy nargilét szívva teát vedelnek az egyik „csehóban”. Mi strandolni jöttünk. Ám két nap után megunjuk, és nagy elánnal vetjük magunkat az ország belsejébe a kulturális látnivalók után.

Úgy 1300 évvel ezelőtt, amikor a muzulmán vezér Oqba ibn Nafi megérkezett a mai Kairouan területére, a lába mellett feltörő forrás vízéből a sok éve Mekkában elveszített aranyserlegét vélte kikandikálni. Várost alapított hát e helyen, és nem is akármilyet. Szent várost, amely Mekkát, Medinát és Jeruzsálemet az iszlám szent helyei között negyedikként követi a sorban. A város jelképe, a megerősített falaival kívülről inkább erődre emlékeztető Sidi Oqba Nagymecset azon kevés iszlám egyházi épületek közül való, ahová nem igazhitűek is betehetik a lábukat. Persze csak mezítláb és tisztes öltözékben, ezért a bejáratnál fehér lebernyeget osztanak. Az oszlopsorral körbevett, hatalmas udvar tiszteletet parancsoló, egyetlen dísze az imaterem bejárata, ide már nem léphetünk be. A nyitott ajtón bekukucskálva legeltetjük szemünket az oszloperdőn, a bagdadi fajanszokkal díszített mihrabon.
Ilyen szent városnak illik összeköttetésben lenni a legszentebbel, és van is. Az óváros nevezetessége a közepén álló Bir Baoruta, melynek vize a mekkai Jemzem kútból származik. A kútkereket az épület emeleti termében éjjel-nappal egyetlen teve forgatja. Jóravaló arab városhoz illően a souqban adja-veszi portékáját a jónép. Lévén, hogy Kairouan az ország kézi csomózású szőnyegkészítésének fellegvára, a piac főszereplői a hatalmas szőnyeghegyek. És vannak még omladozó falú házak, szerény szemétkupacok, csordogáló szennyvíz. Végre kezdem igazán arab földön érezni magamat.

Vágtázunk tovább, már amennyire a kátyúkkal teleszórt úton vágtázni lehet. Elég gyér a növényzet, az út keskeny szalagját olajfaligetek, és óriási medvetalpkaktuszok szegélyezik. Piacokon láttam, amint narancsszínű, fügeszerű terméséből üdítőt facsarnak, mindenképpen meg akarom kóstolni. Sikerül is, de még óra múltával is szedegetem a tenyeremből a sörteszerű tüskéket. Annyira belemerülők, hogy észre sem veszem milyen kopárra vált közben a vidék, a sárgálló csomókba rendeződött alfafű az egyetlen növényakaró. Hamarosan elérjük a sivatag peremét, melyet széles zöld szalagként szeg be Gabes város büszkesége, az oázis. Egy szakadékos völgyben bújik meg, s bőséges, tiszta vize kiváló életteret biztosít a 300 ezer pálma, több tízezer gránátalma, narancs, őszibarack és citromfának. Tikkasztó a hőség, még ezek árnyéka sem nyújt felüdülést. Az apró falvak lakói kunyhóikban keresnek menedéket, a pálmaháncsból font kosarak halmai vevőre várva az út mentén árválkodnak. Tisztességgel bekarikázzuk az egész zöld „ligetet”, majd a pici éteremben napi kuszkusz adagunk elfogyasztván visszaindulunk. Az oázis szélén a magát az autó elő vető kalapos úriember csodás túrát ajánl. Mondja, ő minden fát ismer, amennyiben követjük, egyedi élményekkel leszünk gazdagabbak. Megyünk. Hat kilométert a süppedő homokban, égészen az alig két órája magunk mögött hagyott étteremig. És pontosan ugyanennyit vissza.

Keskenyen hullámzik a betonút göcsörtös szalagja, útitársunkul minden eddiginél sivárabb tájék szegődik. Itt-ott magányos pálmák álldogálnak, több mint hétszáz földbe vájt gödör fölött őrködnek. A vidék őslakói, a berberek az ellenség és a nyári hőség elleni védekezésül alakították ki lakóhelyeiket a föld alatt. Matmata, a környékbeli települések legismertebbike egy völgykatlanban fekszik, csupán néhány ösvény és kráter jelzi az ember jelenlétét a holdbéli tájon. Megérkezvén a híres barlanglakásokhoz, az egyikbe bebocsátást nyerünk. Az öt-hat méter mély, tíz-tizenöt méter átmérőjű gödröt, az udvart, föld alatti folyosó kapcsolja a külvilághoz. Innen nyílik a konyha, a raktár, az „emeleti” lakóhelyiségekbe kezdetleges lépcsőkön, vagy kötélmászással juthatunk. Itt-ott konyhai edényeket helyeztek el, a lakószobák talaján néhány rongyszőnyeg hever. Ráncos arcú nénike, mintegy demonstrálva a barlanglakók nehéz életét, bemutatja, hogyan őrlik két kő között a gabonát. Mellette egy tálka, abba lehet dobni az aprópénzt. Aztán a munkaidő lejártával valószínűleg elballag a közeli kockaházak egyikébe, és, a parabolaantennákból következtetve, bekapcsolja a televíziót. A négycsillagos, Sidi Driss barlangszálló egykor a Csillagok Háborúja díszleteként szolgált. Konyhája falán George Lucas áldása virít: „Az Erő legyen veletek!”
Remélem hogy a jókívánság járművekre is vonatkozik. Autónknak ugyanis szüksége van némi erőnlétre, mert vele a sivatag közepébe kívánunk hatolni. Egyelőre tűrhető az út, alig három óra múltával begördülünk Douzba. Aranyló homokdűnék fogságába zárt oázis, rengeteg pálmával, négy hotellel, ezernyi ajándékbolttal, valamint komplett tevekaravánnal, amely felnyergelve várja, hogy a turistahadat a hátára ültessék. Köszönjük szépen, néhány éve nagyüzemileg Egyiptomban már tevegeltünk, és szó szerint, egy életre szóló élmény volt.

Hajnalok hajnalán vágunk neki a homoktengernek. Oázisok tűnnek föl a semmiből, hihetetlen hogyan zöldellhetnek ezen a sivár környéken ilyen rikítóan. Közelébe se ért az apró ligeteknek a 21. század, nincs villany, nincs tévé, nincs semmi. Nyikorgó szamaras kordéval hordják a vizet az egyetlen kútról, néhányan a pálmafák tövében fügét árusítanak. Lassacskán eltűnnek a dűnék, és a sivárság is más értelmet nyer. Utunk a világ legnagyobb kiszáradt sóstava, a Chott El Jerid kellős közepén vezet nyílegyenesen. Bár e területet a térképen kékkel jelölik, ez teljesen félrevezető, mert a sóstóból csupán a só maradt. Teljesen sík, felettébb kietlen vidék, egyhangúságát csak néhány kirakodóvásár töri meg. Ezeket az ország hasonló helyszíneitől az különbözteti meg, hogy a tevéket nem varrják, hanem faragják, a legkelendőbb árucikk pedig a sivatagi kőrózsa. A sivatag rózsája nem növény, hanem a sós tenger és a homok szerelmének gyümölcse, szirmai ugyanolyan dúsan rétegezettek mint az igazié. Hatalmas kupacokban árusítják, pát darabot mi is beszerzünk. Valahol olvastam, hogy a sivatagi kőrózsa porból lett és porrá lesz, méghozzá egyik pillanatról a másikra. Jelentem: a mieink jól vannak. Nem változtattak alakot, a mai napig csodálatosan virulnak.
A sóstó sivatagát magunk mögött hagyva Tozeur csodás oázisfalucskába érkezünk. Milliónál is több pálmája élő, festői ellentmondása a sivatagnak, mely a pálmarengeteg szélét mardossa. Főterén szőnyeghalmok pompáznak, mellette piactér. Az óváros a 16. században épült, s azóta is rezzenéstelenül állja az idők és homok viharát. A pálmatörzsekkel felfűtött kemencékben égetett téglákból emelt vakolat nélkül hatalmas épületek homlokzatát sárga és vörös darabok kombinációjából kirakott, leginkább a szőnyegmintákra emlékeztető geometriai mintázat díszíti. A sivatagi állatkertben néhány megviselt sakál és bágyadt gazella lődörög, így felkeresését nem feltétlenül ajánlom. De ha már oázis, ne feledkezzünk meg annak legfőbb alkotóeleméről, a datolyapálmáról.
Óriási, időtálló növény, 20-25 méterre is képes megnőni, első gyümölcsét 5-6 éves korában hozza, akár 150-200 évig is elél. Mivel a fa mindig egynemű virágokat érlel, a jó terméshez mesterséges megtermékenyítés szükséges. Ezért a tavaszi hónapokban a fák gondozói felkúsznak a nőivarú fák tetejére, és a virágzásnak indult 6-7 fürt mindegyikéhez egy-egy hímivarú virágporos ágacskát tűznek. Nyár végén újabb kúszás következik. Hogy védjék a rovaroktól, a széltől, a portól, az érőben lévő fürtökre nejlonzacskót húznak. Ily módon a datolyapálma tavasztól őszig rendszeres elfoglaltságot és némi bevételt biztosít a lakóknak.

Tozeurt magunk mögött hagyva tíz óra múltával visszacsöppenünk az úgynevezett civilizációba. Mégpedig egyenesen a Római Birodalomba, ugyanis meg sem állunk El-Dzsem kolosszusáig. Ez Afrika legmonumentálisabb római kori emléke, a világ hatodik legnagyobb amfiteátruma. Lenyűgöző méretekkel bír, csaknem akkora mint a római Colosseum. Nehéz elképzelni, hogy hajdan 30 ezer, a vér látványára éhes ember tombolt a ma már oly csendes lelátókon.
Innen már csak egy kőhajításnyira van a tengerpart, elsőként Sousset érjük el. Tunézia harmadik legnagyobb városa mára igazi üdülőparadicsommá nőtte ki magát. A legkényesebb ízlést is kielégítő hotelek sorakoznak a parton, ápolt tengerparti sétány vezet a medinába. Közepén az iszlám építészet kiemelkedő alkotása, Ribat magasodik. Valaha harcos dervisek éltek a magas falak oltalmában, hitük védelmében gyakran folytattak véres harcokat a szicíliai keresztényekkel. Cellájuk és imaházuk ma is látható, csakúgy, mint azok a nyílások, amelyeken keresztül forró szurkot zúdítottak a betolakodók nyakába. A bástyákról pazar kilátás nyílik a tenger keretezte városra, a középkori városmag zegzugos utcáin hömpölygő bazári forgatagra.
Sousse erődítményéhez hasonlóan, a keresztes hadak támadásainak visszaverése céljából épült a várostól délre a tengerparton a monastiri erőd. Bástyái hatalmas temetőre néznek, elég komor képet fest a több száz muszlim sír. A távolban hatalmas mauzóleum körvonalai sejlenek, aranykupolája alatt a város szülötte, Tunézia első államelnöke Habib Bourguiba pihen. Őt tartják a modern nemzet atyjának, s valóban történelmi jelentőségű személyiség. Neki köszönhető, hogy Tunézia az iszlám legnyugodtabb, legtoleránsabb országa. 1956. március 20.-án kiáltották ki a köztársaságot, és e nap minden szempontból egy új korszak nyitányát jelentette. Az egyházi törvénykezés és többnejűség eltörlése mellett a nők egyenjogúságát is deklarálták, majd a 60-as évek közepén a berber kalózok egykori búvóhelye a turizmus előtt is szélesre tárta kapuit.

Rég alászállt az est, mire közel három hetes barangolás után ismét Tunisz kapuit döngetjük. Az óvárosét hiába, üresen kong. Ilyentájt az élet a a Habib Bourguibáról nevet vett főutcára költözik. Itt grasszál a város apraja-nagyja, sok fiatalember a füle mögött jázmincsokorral virít. Fátylat öltött lányok csoportba verődve, ajkukon szégyenlős mosollyal figyelik őket, vagy még inkább azt, hogy melyik fülük mögül illatozik a jázmin. Virágnyelven ez arról tudósít, hogy ki keres éppen párt magának. Veszünk pár csokor illatos köteget a népviseletben pompázó árusoktól. Aztán hamar nyugovóra térünk, hogy viszonylag pihenten fussunk neki az előttünk álló maratoni utazásnak.

Vissza

Tunisz

Tunisz

Bardo Múzeum

Bardo Múzeum

Karthágó

Karthágó

Sidi Bou Said

Sidi Bou Said

Kairouan

Kairouan

El Dzsem

El Dzsem

Matmata, Touzer

Matmata, Tamezret

Douz

Douz

Nefta

Nefta

Tozeur

Tozeur

Tozeur-Sousse

Tozeur-Sousse