Új-Zéland

Egy reggelen Maui félisten testvérével együtt kihajózott a tengerre halászni. Kidobta a vérrel átitatott csalit és várt. Nem sokkal később egy hatalmas hal akadt a horgára, az Északi-sziget. A kenu egy másik, a Déli-szigetté alakult. Így jött létre Aotearoa, a „Hosszú fehér felhő földje”, ahogy országukat az őslakos maorik nevezik. Érdekes volna tudni, hogy pontosan mikor történhetett mindez, csak hát a legendákkal éppen az a baj, hogy nem nagy erényük a pontosság és a hitelesség.
A hivatalos verzió szerint a maorik ősei nagyjából ezer évvel ezelőtt érkeztek vitorlás kenuikkal a növények és madarak elzárt paradicsomába, ahol két denevérfajon kívül semmiféle emlős nem élt. A polinéziai tengerészek, Kobe vezette expedíciója jóval később talált rá erre a földrészre. Őket több hajó követte, a betelepült népek egyre többen lettek. Egy idő után már egymás területéért kezdtek el harcolni, melynek eredménye több száz éven keresztül tartó kannibalizmus lett. Aztán megérkeztek az európaiak. Az első vendég Abel Tasman holland felfedező volt, de miután legénysége egy részét vendéglátóik megfőzték vacsorára, hamar eliszkolt. A húsbavágó kaland egy időre elbátortalanította az európai hajósokat. James Cook volt a következő, 1769-ben brit lobogó alatt kötött ki a szigeten és angol felségterületté nyilvánította. A civilizáció megjelenésével sok-sok betegség és fegyver is érkezett, az őslakosság köréből mindkettő bőven szedte áldozatait. A kórságokba sokan belehaltak, az új játékszerekkel, a „villámló botokkal” meg olyan szinten kezdték el irtani egymást, hogy száz év múlva számuk drasztikusan alacsonyra csökkent. A kereszténység egészen pontosan 1814-ben jött el Samuel Marsden misszionárius személyében. Az ő és a brit korona „hadjáratának” kitartó eredményeként a maorik tradíciói visszavonhatatlanul megváltoztak, egyes elemek teljesen eltűntek ebből az egyedülálló kultúrából. Átvették az angol nyelvet, a brit szokásokat, ám a gyarmatosító törekvéseket nem vették jó néven. Az ádáz csatározások végül 1840-ben a Waitangi Szerződéshez vezettek, mely Új-Zélandot a brit birodalom részéve tette. Alapvető változást azonban ez az iromány sem hozott, újra kitört a háborúság. A nyertes britek az országot Nagy Britannia tengerentúli farmjává változtatták. „Hosszú fehér felhő földje” egészen 1947-ig brit gyarmat maradt, ekkor nyerte el teljes függetlenségét.

Fájó szívvel nézem, amint féltve őrzött mangóim a hatalmas konténer alján landolnak. Ausztrália óta dédelgetem őket, és a reptér minden pontján elhelyezett szembeszökő feliratok ellenére is csak parázs vita árán vagyok hajlandó megválni tőlük. Csúnya szavakat dünnyögök, ölni tudnék a tekintetemmel. Aztán amikor a sorban előttünk állótól egy táskájában felejtett almáért 400 dollárt gombolnak le, már nem tartom hites férjemet túlzottan óvatosnak. Új-Zéland területére ugyanis csak alapos kutatáson átesve tehetjük be a lábunkat. Minimum tíz nyelven kikészített nyilatkozat biztosítja, hogy aláírásunkkal deklarálhassuk: magunkra nézve kötelezőnek ismerjük el a szigorú szabályokat. Mezőgazdasági „szemetet”, földanyánk nyomait, gyümölcsöket köröznek. Mindent, amivel a kártevők észrevétlenül juthatnak be Új-Zéland idilli világába.

Az idill még odébb van, először Aucklandba megyünk. „Tamaki makau rau” avagy „Száz szerető kedvese” – Auckland neve a város körüli földszoros szerteágazói öbleire utal, melyekért a maori törzsek évszázadokon át viszálykodtak. A Waitangi Szerződés aláírása után Hobson kormányzó bagóért megvásárolta, s ezzel lerakta a lüktető, kozmopolita város alapjait.
A nagyjából egymillió lakosú város az ország egyetlen metropolisz jellegű települése ma Új-Zéland titkos fővárosa. Valaha hivatalosan is az volt, igaz csak 25 évig, 1865-ben Wellington lépett a helyébe. Auckland mindennel bír, amivel egy nagyvárosnak rendelkeznie kell. Központjában nagy felhőkarcolók verdesik az eget, középen a Sky Tower a Déli Félteke legmagasabb kilátójával. A fő ütőér a Queen Street a neoklasszicista városházával, elegáns üzletekkel, melyekben az összes híres divatmárka megtalálható. És az összes náció, amit csak a hátán hord a Föld, a világ minden sarkából érkeznek bevándorlók. Területe is hatalmas, három tengeri kikötőjében állítólag nyolcvanezer vitorlás horgonyoz.

Alig hagyjuk el Aucklandot máris a természet veszi át a hatalmat. Sűrű erdők, vad folyók, háborítatlan tengerpartok kísérik utunkat egészen a sziget északi csücskéig, ahol egy öbölben a Dél-óceán kristálytiszta vízéből megközelítőleg 150 sziget emelkedik ki. Bay of Islands szigetei között hajókázva kerek hat órát töltünk a fedélzeten. A víz a haragoszöldtől a világoskékig ezer színárnyalatban játszik, hihetetlen az apró földdarabok formagazdagsága. Néhol lankás, aranyló homok övezte dombként terülnek el, picivel odébb hegyes tűként szúrják az eget. A természet színeinek, formáinak széles palettáját tárja elénk, még az időjárás is pillanatról-pillanatra változik. A szakadó eső által hátrahagyott vízcseppek még szinte a levegőben lógnak, s máris hétágról tűz a Nap. Egy apró öbölben fürdőzünk delfinekkel, a kirándulás fénypontjaként átmegyünk a hatalmas sziklakapu, a Hole in the Rock alatt. Félelmetes amint a sziklafalról permetet szórva visszacsapódó hullámok játékszerként dobálják a hajót. A nyíláshoz közeledve bizonyosak vagyunk benne, hogy a kőnek csapódunk, s atomjainkra hullva a víz sodor ki alóla. Persze átérünk. Mindössze annyi baj ér, hogy csavarni lehet belőlünk a vizet.
A 100 kilométernyire lévő Cape Reinga a szárazföld vége, itt rohan egymásnak a Tasmán-tenger és a Csendes-óceán. A maorik hite szerint ez a világ vége, innen indulnak a holtak lelkei őshazájukba, a valahol Polinéziában fekvő Hawaikibe. Mostanság senkinek nincs hazajáró kedve, egyetlen lélekkel nem találkozunk. Kettesben nézzük a vadul birkózó hullámokat, a mélységbe merészen ereszkedő sziklafalakat, a végtelenbe vesző hatalmas kékséget. Az egyik sziklaszirten álló régi világítótorony meteorológia állomásként szolgálja a közt, apró szobáját postává rendezték. Aki nem rest felkapaszkodni, az a „lusta levéllel” köthet ismeretséget. A furcsa találmány iromány sietős emberek részére. Kézzel rótt takaros küllemű élménybeszámolók a Cape Reginához vezető útról, annak szépségeiről.

Dél felé – ugyan hová máshová – indulunk, s a Ninety Mile Beachet elhagyva nemsokára a Waipoua Kauri Forestben találjuk magunkat. Előbbi az Északi-sziget leghosszabban elnyúló, 90 mérföldes homokfövenye, utóbbi pedig egész Új-Zéland legnagyobb épen maradt kaurierdősége. A bejárattól nem messze a növényvilág egyik őskövülete, „Erdőisten” fogad, szomszédságában egy újabb famatuzsálem, „Az erdők atyja” tárja felénk kétezer éves karjait. A kaurik az idők végezetéig képesek lennének élni, ha rostjaik nem tartalmaznának értékes gyantát, valamint anyaguk nem lenne kiválóan alkalmas a hajógyártásra. Ezen erényeiknek köszönhetően, mire a kormány észbe kapva védelem alá helyezte szisztematikusan irtották őket. Coromondel-félszigeti gyalogtúránk már egy másik növény bűvöletében zajlik, a kitaposott ösvény közvetlenül a partvonal felett, pongafák sűrűjében vezet. A hatalmas páfrányhoz hasonló növény levele méltán az ország logója. Minden kilátópontnál pazar látvány tárul elénk: fénylő homokkal borított öblök, tengerbe zuhanó sziklafalak, milliónyi ködbe vesző sziget. Óra múltával érünk le a partra, a bizarr sziklaalakzatok hazájába.

A Whakarewareka, röviden Waka termálvidék központja az azonos nevű tó partján épült Rotorua hatalmas golfpályával, virágzó kertekkel, örökké a levegőben terjengő kénszaggal. Nem hiába nevezik Sulphur Citynek. A boszorkány konyhájában járunk, bugyborékoló iszap és hőforrások, gejzírek között. Leghíresebb a Pohutu gejzír, ami rendszeres időközönként 30 méter magasra lövelli ki a kürtőjében felforrt vizet és gőzt. Bár a rossz nyelvek szerint működését némi szappan adagolásával is elősegítik, mesés látvány a környező trópusi növényzetet borító gőzfelhő. A fekete iszapfortyogókat, kék vulkántavakat óvatosan kerülgetve, ásványi anyagok által tarkára festett sziklák között bolyongva félelmetes belegondolni, hogy mi lehet a Föld gyomrában, ha ilyen elemi erővel tör föl a felszínre.
A Waka vidék turistacsalogatója a maori tradíciók aktív újjászületése. A hatvanas évek közepétől „divatba jött” maorinak lenni, az ősi kultúra nem várt reneszánszát éli. Mindenhol dúsan faragott épületeikbe, szobraikba botlunk, és Ohinemutu, a kis maori falu gyűléstermében hagyományápolásból is ízelítőt kapunk. Az ősi szabályt követve át kell esnünk az üdvözlési ceremónián, részünkről a barátságos szándékot a lábunk elé helyezett páfránylevél elfogadása jelzi. Szigorúan mezítláb tekinthetjük meg a színpadi produkciót, melynek első részében hakát, azaz harci táncot lejtenek. Miközben a háncsszoknyás férfi táncosok artikulátlan hangokkal, szemforgatással, nyelvöltögetéssel rémisztgetnek minket, egy mikrofonos hölgy kommentálja az eseményeket. Megtudjuk, hogy mindez csupán az ellenség és a rossz szellemek elűzésére szolgál, tehát maradunk. A „cselekvő versek” következnek, melyek generációról generációra szállnak, és – miként épületeik faragása is – őseik történetét beszélik el. A kis jóindulattal dallamnak titulálható rigmusokat, a szintén piupiut (háncsszoknyát) öltött lányok (a mikrofonos hölgy szerint) kecses karmozdulatokkal kísérik. Az orrok összedörzsölését jelentő hagyományos maori üdvözlést a műsör végére tartogatják.

Azt már megszoktuk, hogy az eső lába mindig a levegőben lóg, de ilyen égszakadást idáig csak ázsiai monszun idején láttam. Még rövid séta erejéig sem dugjuk ki az orrunkat a szobából, estére hatszázötven-kétszáztíz arányban maradok alul a makaó nevű kártyajátékban. (Nobel-díjam meg sosem volt, ilyenképp egyetlen pillanatig nem forgott veszélyben.) A rotoruai kényszerpihenő miatt három napunk marad az Északi-szigetre, próbálunk hát mindent belesűríteni.
A Taupo tó partján végigkanyarogva egyszer csak egy fehér hósipka világít a szemünkbe. Miután bebeszélték a maoriknak, hogy őseik barlangokban lakozó szelleme így védhető meg leginkább a telepesektől, a Tongariro Nemzeti Parkot 1894-ben, az ország első nemzeti parkjaként alapították. Rövid kirándulásunk a Tama tó felett vezet. Mediterrán növények sűrűjében gázolunk, a távolban a Ruapehu hegy havas csúcsa látszik. Pár kilométerrel odébb rácsodálkozunk a Huka-vízesés világoskéken tomboló vízére, nem sokkal később a Waitomo barlang dönt ámulatba. A hegy gyomrában csoda történik: olyan mintha nagyon tiszta nyári éjszakán egy mezőn hanyatt fekve bámulnánk az eget. A hatást a barlang plafonján élő, apró fénypontként világító parázsférgek ezrei keltik.
Nem panaszképpen mondom, de soha életemben nem aludtam dutyiban, ezért az élményért, ide a világ másik végére, pontosabban Napierbe kellett jönnöm. Már azt is furcsálltam, amikor pár napja, Thamesben kiszuperált templomban laktunk, de az egykori börtön mint turistaszállás, még annál is bizarrabb. Mókás az udvaron reggelizni, miközben a hotellakók méregdrága börtöntúra részeként teszik tiszteletüket szerény körünkben. Napiernek nem a börtönszálló az egyetlen különlegessége, utcáit tetőtől-talpig Art Deco ruhát öltött házak övezik. Miután egy jó erős földrengés a régi várost porig rombolta, a kor divatjának megfelelően építették újra.
Windy Wellington, ahogy gyakran nevezik, már első látásra is Aucklandnél jóval élhetőbb hely. Mindössze négyszázezer ember, azok is nagy területen: a part menti hegyeken, völgyekben, öblökben. A csupa virág utcákon az élet a maga csendes módján pezseg. A waterlooi csata győzteséről nevet vett várost a Déli-szigethez való közelsége miatt emelték fővárosi rangra, s ezzel a világ legdélebbi fővárosává vált.

A komp hatalmas alkotmány. Alsó két szintjén személyautók és kamionok utaznak, a felsőkön étterem, bár, játszótér, kényelmes ülések. A tetőn pedig terasz várja az utazgatókat. Állítólag csodálatos panorámával, ám ebből szemernyit nem látok. A Cook-szoros vízén a három és fél órából nagyjából hármat a budiban öklendezve töltök. A parton – a lábamon alig állva – már hagyom elvarázsolni magam: apró öblök, a háttérben nagy hegyek, káprázatos zöld mindenfelé.

Kaikoura városkától, melynek a környező vizekben élő nagyszámú ámbráscet kolónia a nevezetessége, kezdve a tengerparti út valósággal megvadul, hol egyenesen fut, hol apró, meredek sziklafalak őrizte öblökbe kúszik. Christchurch, a déli félteke legnagyobb városa „angolosabb az angliaiaknál”, és ez nem a véletlennek köszönhető. Az őshazában csak azoknak a kivándorló okiratára nyomták rá a pecsétet, akiről a Church of England plébánosa írásban jó véleményt adott. Ezt a telepesek toborzása céljából Londonban megalakult Canterbury Szövetség ellenőrizte. Az elsőnek érkező négy hajót „özönlés” követte, s az érkezők felépítették maguk köré mindazt, amit otthon hagytak. Pompás templomokat, középületeket, parkokat, de mindenekelőtt a Christchurch Katedrálist, a város büszkeségét. Piros emeletes busz nincs, helyette piros földszintes villamos csilingel. A városnyi „Anglia” után alig száz kilométerrel Akaroa tengerparti üdülőhely hamisítatlan francia hangulattal vár: kávézókkal, sajttal, bagettel.
A szárazföld belsejében több ezer fős juhnyájak mellett elhaladva Otago vidéke következik a sorban, amely hatalmas hegyein, völgyein kívül boráról is híres. Minden talpalatnyi föld szőlővel van bevetve, háromszáz méterenként borospince tár kaput a savanyú bor szerelmesei előtt. Omarama környékének legelőin a világ összes birkája étkezik, és a hegyek lábához közelítve kezdetét veszi az igazi varázslat: emelkednek az utak, mélyülnek a völgyek, a fenséges ormok veszik át az uralmat. Tavak, vízesések, hósipkák, hágók, gleccser vájta völgyek, égig érő fák, ha valahol, hát itt ünnepel a természet. Aztán megérkezik az utálatos rokon, és belerondít az egészbe. Esőnek hívják, és szinte soha nem megy el. Nem láttam még Milford Soundról készült filmet, amelyben ne szerepelt volna. (Alig hiszek a szerencsémnek, amikor évekkel később kifogok egy ritka tiszta napot. Tündöklően kék az ég, szivárvány táncol, a vízpermet szikrát hány a fényben. Mintha nem is ugyanez az intézmény volna.) Ez a világ egyik legcsapadékosabb tája, annyi víz esik le egy hónapban, mint itthon egy egész év alatt.

Te Anau városka a Fiordland, a „Fjordok Birodalmának” bejárata egyben a mesevilág kapuját jelenti. Egyike a Földgolyó azon helyeinek, amelyről mindenki ódákat zeng, s nem is lehet róla másként, mint szuperlatívuszokban beszélni. A „kapun” áthaladva egymást váltják a kisebb erdők, a nagy gleccser vájta völgyek, aztán az út befut a hegyek közé, és az ember apró mákszemnek érzi magát. Lassú szerpentinek lejtenek a völgybe, mígnem váratlanul kitárul a horizont, és a kellőképpen elvarázsolt turista megkapja a „végső döfést”, Milford Sound látványát. A természet különös alkotásaihoz mindig legendák fűződnek, nincs ez másképp Milford Sound esetében sem. A maori monda főszereplője egy kis hajó parancsnoka, akit mindhárom felesége elhagyott. A hűtlen asszonyok a fjordokba menekültek, s főhősünk Tamatea a nyomukba eredt. Hogy ezt dühében vagy irdatlan bánatában tette, arról nem szól a fáma. Annyi viszont bizonyos, hogy az örült rohanásban gyékényköpenyét a sziklafalak darabokra hasogatták, ennek foszlányaiból keltek életre az üstökösfák. Nem tudom milyen vadorzó lehetett ez a Tamatea, mindenesetre láttára az egyik szökevény ijedtében jádekővé változott, mire Tamatea csordultig zokogta a fjordot.
Lassan úszik velünk a kirándulóhajó Tamatea tükörsima könnyein. Körös-körül fenséges zöld bársonnyal borított hegyek, itt-ott kimagasló szigetek, meredek sziklafalakról mennydörögve zuhanó vízesések, fókák a sziklákon. Milford Sound fjord a javából. Az egyik legszebb dolog, amit életemben láttam.

Queenstownban napsütés. Ez már önmagában is elég lenne a boldogsághoz, az csak ráadás, hogy a világ egyik legszebb fekvésű városkájában járunk. Hatalmas tó (Wakatipu) körül magas hegyek, mögötte még magasabb, havas csúcsokkal koronázott hegyek. Fellibegünk a pompás kilátást nyújtó Coronet Peak tetejére, a Tuatara madárparkban pedig megtekintjük sokadik maori táncbemutatónkat és egy igazi kivit. A három gleccser találkozásánál fekvő Mount Aspiring (Törekvő) Nemzeti Parkban több tucat vízesés a következő napi program, majd pár tavat elmellőzve érjük el a Tasmán-tenger partvidékét. Érzékszerveink nem sokat pihennek, hamarosan felsejlenek a Déli-Alpok legmerészebb sziklaormai.
A Westland Nemzeti Park a Déli-Alpok nyugati oldalát foglalja magába, a két leghíresebbel, a Fox és a Ferenc József gleccserrel. Azt, hogy a Ferenc József gleccser szerelmét sirató maori lány megfagyott könnyeiből született már természetesnek vesszük, de hogy a mi Ferenc Jóskánk hogyan került ide, annak bizony utána kell nézni. Nos, „Jóska” sosem járt erre. Az elnevezés egy osztrák származású geológustól származik, aki 1865-ben felfedezve a jégfolyót, s gyorsan főnökéről, egyben a mi császárunkról és királyunkról nevezte el.

Kora reggel, még tiszta időben indulunk a Ferenc József gleccser alsó végéhez. Aki nem tudná, (én sem tudtam) a gleccser egy alapvetően hóból kialakult jégtömeg, ami a nagy mennyiségű hó súlyának nyomása, az alacsony hőmérséklet és a terepviszonyoknak megfelelően lassú folyamatos csúszó mozgást végez. Az új-zélandi glaciológusok jelzőoszlopai szerint a Ferenc József gleccser napjában úgy 1, 5 centimétert mozog lefelé. Csúszkálunk a sziklákon, átkelünk néhány patakon, teszünk pár óvatos lépést a hideg leheletű jégmezőn. Kicsit csalódott vagyok. Égszínkék, csillogó fagyott vízre számítok, azért még piszkosszürkén is lenyűgöző. Kicsit odébb, a Fox gleccsernél a fellegek annyira összegyűlnek, hogy egy jottányit nem látunk. Az aranymosók közeli vidékére szakadó esőben lépünk be. Ross városka helyi múzeumának fotói megmutatják, miként mosták az aranyat aranylázban szenvedő őseik. A szomszédos Pukekura világvárosnak mindkét lakosa oposszum húsos pitesütéssel foglalatoskodik. Hajdan egy ausztrál importálta az első oposszumot, aztán elszaporodtak, elszabadultak és mára a legnagyobb kártevői az erdőknek. Csupaszra zabálják a fák koronáját, úgy néznek ki, mintha megégtek volna.

Nappali alkonyi fényben kanyarodunk le a pictoni kikötő irányába, amikor olyan erővel szabadul ki a Nap a fellegek közül, ami nem csak a „Hosszú fehér felhő” országában menne csodaszámba, hát visszafordulunk. Faljuk a kilométereket, hihetetlen hogy mit tud művelni a tájjal egy kis napsugár. S ha már ilyen kegyes hozzánk a sors, vésztartalékunk megdézsmálása árán befizetünk a császári gleccser túrára. Új-Zélandon nem kis anyagi áldozattal jár csoportosan kirándulgatni. Cserébe viszont mindent megkap az ember, ami szem-szájnak ingere. Ezer dollárokért ide-oda repkedhet, csúszhat hason-seggen, sárban-jégen, amit meg az extrém sportok kedvelői ki nem próbálhatnak, azt még csak ezután fogják kitalálni.
A tízfős csoportokba terelt bátor jelentkezőket szükséges felszereléssel és hasznos tanácsokkal látják el. Előbbi egy csizmából és a rászerelhető fémkaromból áll, utóbbi annyiból, hogy „ne lépjünk félre”. Az őserdei ösvényt (összesen három gleccser van a sártekén, ami őserdőben végződik) olvadó folyó csatakos medre követi, a nagy sziklára létrán kapaszkodunk föl. Tüskék a csizmára, szigorúan egymás nyomában lépegetünk föl a jégvilág tetejére, ahol szebbnél szebb, kékebbnél kékebb jégformációk között a jégkirálynő barlangjára lelünk. Lefelé sokkal nehezebb, legszívesebben az egész távot a fenekemen tenném meg. A napnyugta, az errefelé ismeretlen ismerős, a Matheson tó partján ér minket. Komótosan sétál a Tüzes korong a horizont aljába, az eget verdeső hókucsmák vörös piramisokká változva kihívóan tekintenek ránk. Már teljes sötétben, lebilincselve állunk, és a Cook-csúcs még mindig izzó parázsként világít a keleti égbolton.

Vissza

Déli-sziget

Déli-sziget

Picton-Wellington

Picton-Wellington

Északi-sziget

Északi-sziget

Új-Zéland 2001

Új-Zéland 2001