Venezuela

Kicsit is magára adó európai csehóban a pincérgárdát nem engednék színre lépni. Koszos a gúnyájuk, és olyan részegek, hogy a lábukon alig állnak. A vendégek zöme sincs jobb állapotban, az összes iszákos a város sétálóútja, a Sabana Grande egyetlen nyitva tartó éttermében gyűlt össze. Vacsora után, ahogy az jól nevelt fogyasztókhoz illik, rávesszük a dülöngélő felszolgálót, hogy engedje rendezni a cehhet, az esti mulatsághoz begyűjtünk öt sört egy nejlonszatyorba. A közeli hotel üresen kong, a Rambói mértékben fegyverekkel felszerelt biztonsági őr egyedül ücsörög a hallban. Rajtunk kívül nincs olyan ütődött turista, aki karácsonyra Caracasban maradna. Persze mi sem így terveztük. Interneten foglaltam buszjegyeket, és csak itt derült ki, hogy a fővárosban megállt az ünnepek alatt az élet, már ami a közlekedést illeti. Egyebekben nagyon is zajlik. Egész éjjel durrognak a petárdák, ötpercenként sziréna ordítására ébredünk. Reggel az újság címlapján hatalmas betűkkel virít: 41 embert szólított születése napján magához az Úr.
Caracas a hétköznapokon is „bűnös” város, legalábbis a statisztikák szerint. Elég sok a zsebmetszés, előfordul utcai fegyveres rablás, gyilkolászás, a szegénynegyedekbe, a barriókba belépni állítólag maga az életveszély. Nem is merészkedünk a közelükbe, tisztes távolból vesszük szemügyre a tarkára mázolt, domboldalakat ellepő, egymás hegyére-hátára épült házakat. Ebből a távoli perspektívából ezek egész Caracas leglátványosabb, akár festőinek is mondható részei. Az más kérdés, hogy mintegy ötmillió ember, mindennemű komfortot nélkülözve tömörül a kis házakban.

A Sabana Grandén néhány szedett-vedett bódéban kókuszdiót, szendvicset árusítanak, az úttest szélét szeméthalmok, hajléktalanok lepik el. A belvárosban látnivaló nemigen akad, ezért a történelmi városnegyedbe kell menni. Itt székel az aranykupolás Parlament, néhány templom, és Che Guevarát éltető plakátok társaságában áll a nem kifejezetten látványos, hófehér Katedrális. A koloniális városrészként jelölt parányi terület közepén a Simón Bolívar tér, annak közepén a névadó lovasszobra áll. Szülőházát, a neki szentelt múzeumot, sőt a Nemzeti Panteont is megtekintjük, ahol hamvai végső nyugalomra leltek. Nem volt mindig így, az El Libertador jó ideig persona non grata volt saját hazájában.
Simón Bolívar 1783-ban, Dél-Amerikába vándorolt gazdag, baszk eredetű spanyol nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot. Szülei korai halála után nagybátyja házában nevelkedett, majd az Óhazában folytatta tanulmányait. Ott is házasodott, ám azután hogy visszatértek Caracasba, ifjú neje nyolc hónap múlva sárgalázban elhalálozott. E szomorú esemény teljesen letaglózta, és valóságos bolyongásra késztette Bolívárt. Franciaországban, a napóleoni háborúk eszméitől lenyűgözve tett esküt, hogy felszabadítja hazáját a spanyol iga alól, és terve végrehajtásához épp a megfelelő időpontban érkezett. A spanyolok elleni elégedetlenség lángja az egekig csapott, Venezuela 1811. július 5.-én kikiáltotta függetlenségét. Csatlakozott a hadsereghez, hamarosan a fegyveres harcok élére állt. Vezetésével 35 győztes csatát vívtak, előbb Kolumbia, majd később Venezuela és Ecuador is elnyerte szabadságát. A harcok hőse elérkezettnek látta az időt, hogy megvalósítsa álmát, Nagy Kolumbia megteremtését. Így is történt, csakhogy fokozatosan jöttek az egyre súlyosabb gondok. Hamarosan kiderült, hogy a három, eltérő fejlettségű, társadalmilag-gazdaságilag különböző ország együtt életképtelen, a konföderáció fölbomlása csak idő kérdése volt. Miközben Bolívar minden idejét Peru és Bolívia függetlenségéért vívott harcának irányítása kötötte le, helyettese egyre nagyobb befolyásra tett szert. 1828-ban diktatúrát vezetett be, Bolívar népszerűsége szertefoszlott. Venezuela kivált az államszövetségből, legközelebb harcostársát, Sucre tábornokot Kolumbiában kivégezték, a szabadsághőst pedig kitiltották hőn szeretett hazájából. Franciaországba kívánt utazni, de meggyengült egészsége miatt maradni kényszerült. A sors fintoraként, végül egy spanyol ember birtokán, a kolumbiai Santa Martában lelt menedéket. Amikor 1830 decemberében tüdőbajban elhunyt, vendéglátója saját ruhái közül adott néhányat, hogy illően eltemethessék. Koporsójára és temetésére a helybéliek szedtek össze némi pénzt. Tizenkét évbe tellett, mire a nemzet rádöbbent, kinek is köszönheti szabadságát. Újratemették, és mindent elneveztek róla, amit egyáltalán lehetséges. Országot, utcákat, tereket, várost, Venezuela pénzét és legmagasabb, 5009 méteres hegycsúcsát az Andokban.

Már az első alkalommal kiderül, hogy ebben az országban buszon utazni nem csekély élvezet. Általában éjnek idején róják a kihalt utakat, az utasok dönthető üléseken pihentethetik megfáradt testüket. Csupán annyi a baj, hogy kissé sem respektálják ama szerény igényünket, hogy a légkondicionálás feltalálásának nem kell okvetlenül fagyhalállal végződnie. Sokan paplannal érkeznek, de könnyű takarót mindenki hoz magával. Nálunk nincs ilyesmi, a trópusokra nem tartottuk nélkülözhetetlennek. Lábunkon törülközővel, fejünkön üléstakaróval vacogunk az első, egyben egyetlen megállóig. Azért egyetlen, mert majd’ minden busz célállomástól célállomásig közlekedik, a szünet az étkezési és egyéb szükségleteink kielégítését szolgálja. (Illemhely egyébként a buszon is van, csak használni tilos.) Kihasználjuk viszont a lehetőséget, újabb ruhadarabokat húzunk elő csomagtérbe zárt motyónkból, beragasztatjuk a fejünkre jeget okádó lyukakat. Kreativitásunk másoknak is felkelti figyelmét, a szolgáltatást többen igénybe veszik.
Úti célunk Mérida aránylag szép város, Caracashoz képest mindenképpen az. Van Simon Bolívar-tér az elmaradhatatlan lovas szoborral, pár templom, botanikus kert, tisztességes külsejű éttermek, töméntelen fagyizó. Különösen tetszetős a városkép a felvonóból, mely másfél óra alatt a Pico Espejo tetejére libbent. Lábunk előtt kártyavárkánt a város hever, hátunk mögött fenyegető hegyormok tornyosulnak, mellettünk tavacska vize csillog fényesen. És Venezuelában egyedülálló módon, még havat is látunk.

A venezuelai tömegközlekedés sajátosságai közé tartozik az is, hogy minden út Caracasba vezet. Ezúttal mázlink van, nappali buszt sikerül kifognunk. Így legalább nem fagyunk egészen jéggé, és tájat is látjuk. Szebbnél szebb kókuszpálmás partok mentén haladunk, a mellettünk futó, jellegtelen városkák, falvak viszont a fejlődés legcsekélyebb jelét sem mutatják. Idilli környezetben, ám módfelett lepusztult viskókban, lerobbant éttermekben múlatja idejét a nép. Nem értjük, hol az a sok lóvé, hiszen errefelé minden kerítésnek minimum kolbászból fonva kéne lennie.
Venezuela rendkívül gazdag ország. Bőséggel van aranya, gyémántja, bauxitja, vasérce, rengeteg áramot exportál, és ha esik, ha fúj, nagyjából napi 50 millió dollárt kasszíroz az állami olajtársaság szénhidrogén kiviteléből. A szegénységre kizárólag az lehet a magyarázat, hogy itt nagyon régóta, nagyon sokat lopnak. Napjainkban a hunyó neve Hugo Chávez elvtárs. Mesztic családból származik, számos testvérével együtt pálmatetős kunyhóban nőtt fel. Katonai akadémián hadmérnöki képesítést szerzett, majd a caracasi egyetemen politikatudományt tanult, a hadsereg egyik elitalakulatánál magas rangig vitte. Bolívar születésének 200. évfordulóján alakította meg a Forradalmi Bolívar Mozgalmat, hogy a maga módján valósítsa meg nagy példaképe eszméit. Rögös úton bukdácsolva, de végül tervét sikerre vitte, 1998-ban győztesen került ki a választásokon. Lakásépítésekkel, az egészségügyi és közoktatási ellátás feljavításával megnyerte a szegény rétegeket, valósággal bebetonozta magát a hatalomba. A 2002-ben kirobbant nagyméretű sztrájkok megpróbálták onnan kibillenteni, de nem jártak sikerrel. Pofátlanul vigyorogva mutatja a kommunizmus felépítéséhez vezető utat a legkisebb falu határában is felállított óriási transzparenseken, és háborítatlanul fosztja ki az állami bukszát. Gyakran szerepel az állami televízióban, többek között energiatakarékossági kampányt hirdet. Nincs nagy foganatja, országszerte fényes nappal is minden közvilágítás izzik, és a lenini eszmék árnyékába terelt nép egyéb tekintetben is éli a maga életét. A nemzeti valuta, a Bolívar árfolyama az eget verdesi, természetes hát, hogy feketén váltják, méghozzá nem is akárhogy. Míg az Euró hivatalos banki árfolyama 2. 6, az utcán 6 Bolívárt is megadnak érte. Aki olyan botor, hogy ennek ellenére pénzintézménybe megy, hülyeségét ujjlenyomatával örökítik meg. Chávez elvtárs legnagyobb ellensége Amerika. Kiebrudalta őket az országból, és az a rögeszméje, hogy ki akarják nyírni. Puszipajtása viszont Castro, országszerte Kubából importált orvosok, tanítók ügyködnek. Ezért a szívességért Venezuela napi 50 ezer hordó, a világpiacinál jóval alacsonyabb áron eladott olajjal fizet.

Coro az Újvilág első gyarmati települése, a spanyolok 1527-ben alapították. A gyarmatbirodalom székhelyeként felvirágzott, de miután Caracast tették meg fővárosnak hanyatlásnak indult. Most tovább hanyatlik, szép lassan eszi az enyészet. Pedig egy kis odafigyeléssel és némi pénz befektetésével gyönyörűséges kisváros lehetne. Területén 602 műemléket tartanak számon, a Símon Bolívárról nevet vett téren áll talpig barokkban az 1580-ban épített Katedrális, egész Venezuela legrégebbi egyházi épülete. Árkádos házak fonják körbe, egyik-másik egészen szépen kipofozva. Falaik harsány színekben pompáznak, sötétkék, lila, narancs, bordó, zöld egyaránt felvonul. Míves boltozatok, földig érő ablakrácsok, kovácsoltvas lámpák dobják föl a képet, lehangolóvá a málló vakolat, a térdig érő mocsok teszi. Sehol egy hangulatos étterem, vagy legalább egy ajándékbolt, a valaha jobb napokat látott patiók elhagyatottan révednek a múltba.
Adicorában, a közeli városkában hasonló kép fogad. Elhagyatott romos házak sorjáznak a Karib-tenger partján, mindent elborít a szemét. Pálmaerdőben, néhány, szigorúan az utcafronton tarkára mázolt házacska társaságában világítótorony árválkodik. A természettel nincs baj. Vidáman fodrozódik a víz, zizegnek a pálmalevelek. Pár kilométerre tőle meg igazi homoksivatag, mini Szahara fogad.

Jégkorszakot idéző, gyötrelmekben gazdag éjszakai utazás után, szakadó esőben érünk hajnalok hajnalán Ciudad Bolívárba. Cuccaink egy részét a reptéri utazási irodában depózzuk, majd közel három órán át várakozunk arra, hogy az időjárás repülésre alkalmassá váljék. Kiderül az égbolt, s az is, hogy egy ősöreg Cessnával röppenünk. Csak úgy rutinból, cseppet rosszul leszek, de ezúttal a szokásos hányás elmaradt. Óra múltával Canaima repterének döccenős betonján fog talajt a lábunk.
Canaima kis indián faluból nőtte ki magát nagyobbacska indián faluvá. Már ha az egy darab templom, az egy darab bolt, és pár, száradó ruhadíszbe öltöztetett kunyhó nagyobbacskának számít. Leginkább turistaközpont szerepét tölti be, a kis szálloda zsúfolásig van. A Canaima a világ egyik legkáprázatosabb lagúnája. Csersav által rőtre festett kristálytiszta vizébe a Hacha-zuhatag bukfencezik. Hét ágra szakadva zubog, tajtékzik a Carrao-folyó, a kék égen szivárvány illan el, hogy nyomban másik kövesse. Mintha művész keze rendezte volna oda, néhány sudár pálma ágaskodik ki derékig a vízből, a túloldalon sűrű pálmaerdőből kukucskál ki a napsütötte partvonal.

Az 1962-ben természetvédelmi területté nyilvánított Canaima Nemzeti Park Bolygónk egyik legősibb vidéke, a pemón indiánok otthona. Nyelvükön a terület neve gonosz szellemet jelent, ugyancsak ők a névadói a tepuiknak, a táj legmeghatározóbb formaelemeinek. E hatalmas, lapos tetejű táblahegyek óriás szigetekként emelkednek ki a felszínből, róluk ezernyi vízesés hull alá. A fél Magyarországnyi területen érintetlen, vad csodavilág lakik, ez egész Dél-Amerika egyik legszebb régiója.
Magunkra esőköpenyt, hátizsákunkra szemeteszsákot húzunk, és kora reggel a kikötőbe vonulunk. A folyó az áthatolhatatlan dzsungel egyetlen járható útvonala, keskeny, irgalmatlanul hosszú facsónakokban foglalunk helyet. Folyásiránnyal szemben haladunk, kezdetben a Carrao nyugodt, széles, hordalékkal terhes barna vízén száguldunk vígan, jobbra-balra mutatós tepuik emelkednek. A napi rendszerességgel a nyakunkba szakadó eső ellenére mégiscsak száraz évszak lehet, mert a sekély vízállás miatt rövidesen kiszállítanak. Árnyéktalan terepen, cudarul tűző napon órácskát kutyagolunk, míg a személyzet a tehermentesített ladikot átküzdi a zátonyokon. Hamarosan folyót váltunk, a dzsungelszerű környezetben poroszkáló Churúnon vágtázunk tovább. Szembe velünk jönnek a zúgók, cudarul dolgozik a hajósbrigád míg átkelünk rajtuk, de mi sem unatkozunk. Próbálunk elhúzódni a kezdetben szolid spriccelésekkel, később özönvízszerűen támadó vízfolyam elől. Minden hiába. Zsibbadó fenékkel, csuromvizesen kötünk ki az Ördög-kanyon közelében, innen még kétórás gyaloglás vár ránk a trópusi őserdőben. A sáros, csúszós gyökerek ezreivel átszőtt ösvényt hamarosan méretes sziklatömbök váltják, nem kis erőfeszítés négykézláb felkúszni rajtuk. Az út végén kilométernyi magasságból, vízcseppek milliárdnyira szakadozva, fátyolszerű lepelként hull alá a világ legmagasabb vízesése.

Az Angel-vízesésnek semmi köze a mennybéli szárnyasokhoz, mi több, névadója nem kifejezetten volt angyal. Jimmy Angelnek hívták, Missouriból származott, és leginkább kalandorként kereste kenyerét. E tájra aranyért jött, helyette a pompás vízesésre lelt. Bár nem ingyen kapta, meg kellett küzdenie érte, mégpedig bő tíz napot. Ennyi időbe tellett ugyanis, míg, három társával együtt, a koporsó alakú Auyentapui platójáról kemény gyalogtúrával a zuhatag lábához ereszkedett. Nem hobbiból tette, hősünk pilóta volt. Sikeresen landolt a fent említett platón, amikor gépe beadta a kulcsot. Ezért a fellegekbe szállni újra nem tudott, nem volt más választása. Tisztelik és félik a környékbeli pemónok az Angelt, hitviláguk szerint a tetején mindenféle szörnyek lakoznak. Sámánjaik óva intik őket attól, hogy a vízesésre nézzenek, mert a leghatalmasabb isteneket megpillantaniuk kiváltképp tilos. A mi hitvilágunk speciel az Angelről nem rendelkezik semmiféle útmutatóval, így emelt fővel gyönyörködjük ki magunkat benne.
Jócskán alkonyodik, mire szálláshelyünkre evickélünk. Előbb seggencsúszva, azután csónakban, párszor ronggyá ázva. A tábor egy jókora, cölöpökre fektetett műanyag tetőből áll, az úgynevezett civilizációt angol vécé és tusoló képviseli. Alig három óra alatt megsül a nyársra húzott csirke, elkészül a saláta, szervírozzák a vacsorát, fokozatosan hordjuk elő a jégről a tegnap csillagászati áron beszerzett piakészletünk féltve őrzött darabjait. Előkerül a bendzsó, venéz útitársunk, Pedro pengeti. Bájos neje, Sophia a rumbatököt rázza, méghozzá olyan profizmussal, mint aki e szerszámokkal a kezében született. Előcsalogatja a dallam a konyha személyzetét, mindenki azt hozza, ami éppen a kezébe akad. Hihetetlen hangokat lehet előcsalogatni egy piros műanyagvödörből, ha csavarkulccsal püfölik, mögötte a kanállal megszólalásra kényszerített konyhai reszelő sem sokkal marad el. Belga útitársunk egy dalt intonál, és megdől az elméletem, hogy csak ékes magyar nyelven lehet disznó nótát élvezetesen énekelni. Szelídebbre váltunk később, a Guantánamera édesbús dallamát az internacionalista szél által összefújt társaság minden tagja ismeri. Zeng a dal, egyik a másik után. Észrevétlenül kúszik be a függőágyak közé az új, 2009-es esztendő.
Függőágyban hálni nem olyan kényelmetlen, ahogyan első látásra feltételeztem. Megérkezvén próbafekvéseket végeztem, így könnyen jutok át a szúnyogháló leplen. Eleinte óvatosan mozdulok, később nagyobb bátorságra kapok. Rájövök, ha erőteljesen kitámasztom magam a lábammal, egyre feljebb vagyok képes araszolni, s ha átlósan fekszem, akár az oldalamra is fordulhatok. És bár aránylag pihenten ébredek, nem az lesz az első dolgom hazaérvén, hogy a kert fái közé függőágyat szereljek.

Amióta Venezuelába betettük a lábunk nem sok időt töltöttünk szárazon, most is derekas trópusi esőben kötjük ki a tábor legnagyobb fájához a csónakot. A pár száz négyzetméteres létesítmény lelke egy pálmalevél tetővel fedett, falak nélküli helyiség, a palafito. Egyik sarkában hatalmas asztalon ételeinket készítik elő, a másikban rumosüvegekkel megrakott bárpult áll. Önkiszolgáló módszer, becsületkassza dívik. A nyolc lakóhelyiség fapallókon közelíthető meg, a kétszemélyes szobák ugyanis cölöpökön állnak. Falai nincsenek, a berendezést szúnyoghálóval spécizett ágy, farönk asztal, és farönk székek adják. Ide telítettség miatt csak a második éjszakán költözhetünk be, az elsőt az ebédlő közepén felállított sátorban, a tábor kutyáinak szeretettámadásaitól zaklatva töltjük. Támadásba lendülnek a szúnyograjok is, hiába a töméntelen Off, még az is lehet, hogy a vérszívók mostanra már megszerették. Az Orinoco Deltát járt ember leginkább a testét borító piros pöttyökről ismerszik fel. A tábori konyha pálmalevéllel fedett nyíltszíni tűzhely, este 6 és 11 között helyi termelésű áramot kapunk, zuhanyozni esővízzel teli hordóba mártogatott műagyag palackkal lehet.

Hamar kiderül, hogy a karóra tűzött gumicsizmák nem szépségükért vannak közszemlére téve. Fel kell húznunk őket, hiszen a dzsungelbe megyünk. Helyi indián szokás szerint, egyetlen fatörzsből kifaragott kenuval indulunk neki. Indián vezetőnk a warao („kenus emberek”) nemzetség tagja, ők a deltavidék legnagyobb népcsoportja, halásznak, vadásznak, gyűjtögetnek, akárcsak őseik évezredek óta. Házaik többnyire magányosan állnak cölöpjeiken, néhol falvakba tömörülnek. Napsütötte hullámokon siklunk, nincs annál szebb, amint a dzsungel lombkoronáján átfurakodó sugarak fényt visznek a víztől csöpögő, hatalmas sötétzöld levelek közé. Néha-néha megmozdul az erdő, madarak rebbennek. Termést szüretelő csuklyás majomcsaládot, köveken napozó teknősöket látunk, egy faágon összegömbölyödve bébi anakonda sütkérezik.
Épphogy kikötünk, lezúdul a napi vízadag, a dolga végeztével elvonuló felhő térdig érő mocsarat hagy hátra. Ebben gázolunk indiánunk nyomában, aki az ingoványos talajon terpeszkedő indák, gyökerek között bozótvágó késsel vágja az utat. Az indiánnak, ha az erdőbe megy, nincs is szüksége másra. Annyira ismeri környezetét, hogy egy szál jókora késsel bármit megold. Először például iszunk. Vezetőnk levág egy vékony, hosszú faágat, s iható vizet fakaszt belőle. Aztán fölszed néhány kemény héjú, kisebb almányi méretű termést, fölhasítja, s láss csodát, belseje csurig van iható vízzel. Különféle fák rostjaiból percek alatt készít kötelet, háncsából sapkát, poharat. Egy kemény bottal megdöngeti a balsafa törzsét, kong, mint a harang, régebben a waraók így kommunikáltak. Szépen elmondja, melyik fa vagy cserje milyen nyavalyára jó, melyik mérgező. Megtekintjük a moriche („életfa”) pálmát, mely mindent megad a kenuk népének, amire csak szükségük van. Törzséből, leveléből házaik készülnek, gyümölcséből szeszt erjesztenek, kenyeret sütnek, a kérge alatt tenyésző hernyókat elfogyasztják. Többnyire nyersen, minket is kínálnak. Tudjuk, igazi fehérjebomba, de annyira gusztustalan, hogy nem tudjuk rávenni magunkat a kóstolásra.

Három napba belefér, az egyiken látogatást teszünk egy warao otthonba. Falai nincsenek, a cölöpökön álló pálmalevéllel fedett helyiségbe hosszú deszkapalló vezet. A bútor ismeretlen fogalom errefelé, a berendezés néhány függőágyból és a legszükségesebb konyhai edényekből áll. Gyufájuk gondolom van, mert mindenki füstöl, mint a kémény. Azért bemutatják tűzgyújtási tudományukat, melynek alapvető eszköze két aprócska fadarab. Az egyiknek a közepébe kis lyuk mélyed, a másikat, egy hegyes pálcát ebbe helyezve, két tenyere között szélsebesen kezdi el sodorni a mester. Két perc múlva már izzik a fadarabka a lyuk körül. Több generáció él együtt, zajlik a padlón az élet. Nagyi pálmalevélből kosarat fon eladásra, néhányan körötte heverésznek. Vasedényben rotyog az étel, egy asszony szoptat, a pucér kisgyerekek minket bámulnak.
Utolsó programunkat ki nem hagynám semmiért, mondhatni az egész napot a horgászatnak szenteljük. Egy igen szűk, csónak méretű mellékágba evezünk, kiosztják a nyers hússal felszerelt horgászvesszőket. Egy darabig lógatjuk teljesen hiába, hát odébbállunk. Kiéve az egyik széles főágra megváltozik a táj. Elmarad a dzsungel, a nagy vízen hatalmas szőnyegként csodás kék virágaival vízi jácint tenyészik. Beugrunk egy marhafarmra, marhát nem, egy mérges pulykát, kerítésen száradó krokodilbőrt látunk. Az egyik szék karfáján tukán, Dél-Amerika legszínpompásabb, görbecsőrű madara ücsörög. Megszokta az ember közelségét, olyan szelíd, hogy meg lehet simogatni. Újabb és újabb helyszíneket váltogatva még két órát horgászunk. Hal is akad, két nem túl nagy méretű piranya. Ebéd után az Orinoco kaland bevégeztetik, délután három körül érkezünk vissza Piacoába. A parton az utazási irodák járművei sorakoznak, többségükben évtizedes amerikai batárok. Venezuelában imádják ezeket, 30 liter körüli fogyasztásuk senkit nem zavar. Minket sem zavarna, ha 3 forintnak megfelelő összeget kellene fizetnünk egy liter üzemanyagért.

Minden túra kiindulópontja Ciudad Bolívar, úgy kerülgetjük, mint macska a forró kását, csak sokkal sebesebben. Lélegzetvételnyi idő sincs, ezúttal Gran Sabana felé indulunk. Ahogy neve is sejteni engedni, óriási kiterjedésű füves pusztaság. Túl sok látnivalót nem kínál: főként vízeséseket, az errefelé is sűrűn előforduló tepuikat. Legnagyobb attrakció a Jáspis-vízesés, kőzete teljes egészében gyönyörű piros jáspisból áll. Santa Elena nagyobbacska város a brazil határ mellett, éttermekkel, kellemes hotelekkel. Nem ezek egyikében töltjük az éjszakát, táborunk az előzőekhez hasonlít. Talán soha életemben nem veszem már természetesnek, hogy ágyban aludjak és meleg vízben fürödjek.

Puerto la Cruz 350 kilométerre fekszik Caracastól, és az égvilágon semmi érdekeset nem tartogat. Pálmákkal, szeméttel, és árusokkal zsúfolt tengerparti sétányán esténként forradalmi helyzet alakul ki, hotelünk tetőétterméből nézzük, amint a kommandó begyűjti az agresszívabb elemeket. Fiatal pár költi vacsoráját a szomszédos asztalnál, a hölgy a harmadik adagot tünteti el éppen. A venezuelai nők legyenek faitalok, idősek, egytől egyig kövérek. Nem tudom, hol dugdossák a szépségkirálynőket, Miss Venezuelával csak a Polar Ice márkájú sörös dobozok oldalán találkozunk. (Még így kilapítva is jobbak, mint a sör maga.) A közeli Playa Colorada pontosan olyan, ahogy egy karibi álompart az ember képzeletében él. Karcsú pálmák százait borzolja a szellő, a tenger lágy hullámai simogatják az arany homokot. Lehet szikláról ugrálni, banánozni, homokvárat építeni, ölünkből étkezni, tengerbe pisilni. Javíthatnának egy keveset az infrastruktúrán. De kit érdekel ez a csekélység ilyen környezetben?

Vissza

Orinoco Delta

Orinoco Delta

Canaima Nemzeti Park

Canaima

Angel-vízesés

Angel-vízesés

Ciudad Bolivar

Ciudad Bolívar

Merida

Merida

Caracas

Caracas

Coro

Coro

Adicora

Adicora

Playa Colorada

Playa Colorada