Vietnám

Ötödik osztályos lehettem, amikor először hallottam Vietnám nevét. Úttörőnyakkendővel felékesítve állítottak ki minket az általános iskola udvarára, ahol ötperces néma csenddel „tüntettünk” a vietnámi háború ellen. El nem ítélhető módon, nem haditudósításokat, Komjáthy György „ötórai teáját” hallgattam a rádióban akkoriban, és halvány fogalmam nem volt róla, hol van ez a távoli ország. Persze azóta már tudom. Délkelet-Ázsia csaknem 2000 kilométer hosszú sárkánya, északon a vörös folyó tüzes nyelvével, délen a Mekong folyó kanyarulatával S alakban nyúlik el a Délkínai-tenger szélén. A repülőgép pedig pillanatokon belül landol velünk Saigon repterének betonján.

Dél egykori fővárosából időközben Ho Chi Min City lett, észak ma is osztatlan tiszteletnek örvendő vezetőjének emlékére. Átnevezés ide, vagy oda, a helybeliek a közelgő karácsonyi ünnepeket csillogó fényfüzérekbe öltözötten, szakadó esővel váró városukat ma is Saigonként emlegetik. S ha már karácsony, mi is megadjuk a módját, és az egykoron a haditudósítók szálláshelyéül szolgáló Continental Hotel kiváló választásnak bizonyul. Kényelmes, elegáns, a francia gyarmati múlt levegőjét árasztja. (Mindez a következő látogatásom szálláshelyéről, az amerikai hadvezetés, egy cinikus újságíró által „The Five O’Clock Follies”-nek nevezett, napi konferenciáinak helyszínéről, a Rex Hotelről is elmondható.) Innen, a belváros kellős közepéből rajzunk ki naponta városnéző túránkra, s már az első sarkon nehézségbe ütközünk. Úgy tűnik, hogy a hétmilliós lakosság zöme a nap minden percében robogón ül, a cikázó kétkerekűek rengetegén az utca túloldalára átkelni a legextrémebb kalandtúrával felér. Igazi tervezést igénylő program, kész életveszély, még a közlekedési lámpák zöldje sem nyújt túlélési garanciát. A lakosság nem száguldozó maradéka a szappantól kezdve a bélyegig, mindenfélét árul. Vállukon egyensúlyozva viszik utcáról-utcára mozgó boltjaikat, pult gyanánt az utca köve szolgál. Ennek ellenére, vagy ki tudja, tán’ az óriási kontrasztoknak köszönhetően, Saigon varázslatos hely. Nem távoztak nyomtalanul a száz éves látogatás után a franciák, a cikornyás óratoronnyal díszített, okkersárga városháza, a Notre Dame-katedrális vörös téglaépülete, a fasorokkal szegélyezett, széles sétányok alapján akár Párizsban is lehetnénk. Felhőkarcolók nyújtóznak a belvárosi ég felé, méltatlankodva szemléli Hó Apó hatalmas fotóiról a földből egyre-másra kinövő óriási bevásárlóközpontokat, villogó reklámtáblákat, a huszonnégy órán át tartó lüktetést.
Egy egészen más világ, szinte város a városban Cholon, a kínai negyed. Hírhedt ópiumbarlangjait a kommunisták bezáratták, manapság elsősorban kereskedők lakják. A házak alsó szintjén üzemelő árudákban, műhelyekben minden szükséges és felettébb szükségtelen dolog kapható. Tucatnyi titokzatos taoista-szentélye közül színpompás mozaikokkal kirakott bejáratával, hatalmas, bár kicsit ijesztő, szakállas szobraival, mennyezetéről lógó óriási füstölőivel, a legszebb a Thien Hau. Tőszomszédságában általános iskola működik, piros nyakkendőben pompázó gyerekek rúgják nagy zsivajjal a labdát az udvaron.
Múzeumokból Saigonban túlkínálat van, egyedül az Újraegyesítés Palotáját nézzük meg. Hajdan Elnöki Palota volt és egészen addig reprezentatív célokat szolgált, mígnem 1975. április 30.-án az észak-vietnámi hadsereg itt kerítette be az Amerika-barát délieket, minek következtében a kettészakított ország újra egyesülhetett. Pincéjében rádiós készülékek idézik a múltat, az udvaron néhány kiszuperált tank árválkodik.

Annak ellenére, hogy legkevésbé sem turistalátványosságnak készült, minden turista kötelező zarándokhelye a Saigontól 70 kilométernyire lévő Cu Chi alagútrendszer. A nagyjából 200 kilométer hosszú, konyhákkal, kórházakkal, csapdákkal felszerelt, többszintes föld alatti labirintus a vietkongok búvóhelye volt, itt vészelték át a bombázásokat, innen indították gyilkos támadásaikat. A vietnámi alkatra méretezett vájatoknak csak igen apró termettel és erős idegrendszerrel tanácsos nekivágni. Nem is megyek. Fémnyuszikra sem lövök célba AK-47-es géppuskával, a heregolyóra csapódó lengőcsapdák, és egyéb, igen dús fantáziával megalkotott eszközök láttán pedig még az ereimben is meghűl a vér. Az alkotók mentségére szolgál, hogy az amerikaiak által alkalmazott napalm és egyéb vegyi fegyverek sem mondhatók éppen humánusnak.

Aligha nevezhető túlzásnak, hogy a Mekong Delta Dél-Vietnám leglátványosabb vidéke, csatornái kusza ujjainak rengetegén egy lenyűgöző, semmi máshoz nem hasonlítható világ ringatózik.
My Tho városkánál szállunk vízre, s máris a hajók tarka dzsungelében találjuk magunkat. Terhüket kacsázva vonszoló teherhajók árnyékában karcsú csónakok siklanak, kisebb országnyi ember él a lakóhajókon. Száradó ruhák füzérei közül kutyaugatás gyerekzsivajjal karöltve hallik, a vízi házak aprónépe fülig szájjal, visongva integet. A partvonalat egymásnak tapasztott, ezer színben virító vityillók sora szegélyezi, a kis árudák, a benzinkút egyaránt a vízfolyamra nyílnak. Az illúzió egyedüli gyilkosai az antennák, sündisznó módra tűzdelik a bádogtetőket. A kis, jórészt cölöpházakból álló falvak meglátogatására külön iparág szerveződött, hamarosan kikötünk. Beavatnak minket a rizspálinka, a kókusztej-cukorka készítésének rejtelmeibe, az ütős nedűből, a finom édességekből egyaránt kóstolót kapunk. A téglaüzem az egyetlen, ahol nem adnak semmit. Gondolják, hogy a turisták nemigen szeretnek téglát cipelni, másuk meg nincsen. A keskenyebb folyóágakon pálmaágak borulnak a víz fölé, a gólyalábakon tarkálló házikókat ingatag bambuszhidak kötik össze, szedett-vedett teraszokon mosnak, főznek a folyó hordaléktól sárga vízéből.
Az éjszakát picike hotelben, szúnyoghálók oltalmában töltjük, hajnal hasadtával a delta legnagyobb úszópiacára (Cai Rang) hajózunk. A vízre települt zöldség-, és gyümölcsvásár a nagykereskedelem színtere, az egész környékről idesereglett hajókon dinnyét, répát, kókuszt, narancsot, ananászt, gyömbért, kínai kelt árusítanak, a deltavidék trópusi gyümölcsöskertjeiben minden efféle megterem. Hogy melyik hajó miféle árut kínál, azt a csúcsra erősített minta mutatja. Hihetetlen ügyességgel kormányozzák kis, kétevezős ladikjaikat a nagy hajók tövében az áruval megrakottan távozó helybéli parasztasszonyok.

Most látom, hogy a fényképalbumban a Nha Trangban készült képek alá a „szar időben is szép” kommentárt jegyeztem, s ez szó szerint igaz. Érintetlen homokos strandok, bólogató pálmafák, búvárközpontok, komfortos szállodák, egyszóval minden van, ami a felhőtlen kikapcsolódáshoz szükséges. Az égbolt viszont felhős, szemerkélő esőben hajtatunk a Bao Dai’s villákhoz. Interneten foglaltuk a szállást, gondolván, ha a dél-vietnámi elitnek megfelelt, nekünk is megteszi, de sajnos az ízlésünk nem egyezik. Az égig érő mennyezetű dohos szobák, ósdi bútorok nyomasztó hangulata elől pillanatokon belül elmenekülünk. Soha olyan barátságosnak nem láttam még középszintű szállodát, mint azt, ahol letelepszünk.
Szobánk falán pompás fotót látunk róla, délután a közeli Ba-Ho vízeséshez kirándulunk. Zöldellő rizsmezők, pici házak, színes mázzal borított síremlékek között visz az út, már ha nem túlzás a sáros csapást útnak nevezni. Sűrű cseppekben hull az égből az áldás, a rizsnek jó, nekünk kevésbé. Hatalmas tócsa közepén ragad a taxi, gyalog menetelünk tovább. Elszakadt papucsomat fogadatlan kísérőink egy madzaggal a lábamhoz kötözik, és öt kilométeren belül, mindössze háromszor landolok fenéken a térdig érő sárban. Segítőkész őrök ajánlják föl a nemzeti park bejáratánál, hogy lemosnak a kútnál, ha akarom, majd kezünkbe nyomják belépőjegyeinket. Hasmánt kúszunk fölfelé egy egész órát, száz méterre van csupán az áhított vízfolyam. Épp elérjük, mire az őrök közlik: csúsznak a kövek, nem mehetünk tovább. Motorstoppal egyensúlyozunk visszafelé a rizsmezők szélén, a taxisofőr kis töprengést követően enged beszállni. Vállrándítás kíséretében mormolja, hogy a kocsit már úgyis takarítani kell.
A szentestét a város összes lakójával egyetemben az utcán töltjük. Hiányzik ugyan a megszokott ünnepi hangulat, de a parton gyújtott máglyák lobogó tüzénél, a motorbiciklik kiapadhatatlan dudálása közepette, söröskriglivel a kézben emelkedett hangulatban múlatjuk az időt. A nap fénypontja a televízió éjféli ünnepi műsora. Hagyományos hosszú fehér női ruhában (Ao dai) bájos lányok táncikálnak, őket úttörőnyakkendős gyerekek követik, a sort az öregedő vietnámi Karel Gott zárja. Mindnyájan ugyanazt a dalt fújják lelkesen. A szöveget nemigen értjük, a refrén „Vietnám Ho Chi Min” dallama viszont igen fülbemászó. Később gyakran énekelgetjük.

Nha Trang, hosszan elnyúló tengerparti sétányán, hangulatos bárjain, olcsó éttermein kívül némi kulturális élményt is tartogat. Itt van mindjárt a város közepén a fejbúbtól bokáig sarlóba-kalapácsba, Leninbe, Marxba, Engelsbe öltöztetett városháza, és a vele szemben lévő dombon ágaskodó Long Song Pagoda. A 19. században épült, napjainkban iskolaként működik, valamint szerzetesek kisebb csoportjának nyújt fedelet. Bejárata fölött színes mozaikból rakott sárkányok őrködnek, a magas lótusztrónján ülő fehér Buddha szobor érdekes színfoltja a városnak. Ugyancsak egy dombon, a Cai folyó partján az egykori Champa Hindu Királyság emlékei, a Po Nagar Cham tornyok vöröslenek. A 2. század végén hatalomra került chamok a mai Da Nang területén, félig-meddig kalózkodásból éltek, így nem csoda, ha állandóan háborúskodtak a nyugati khemrekkel és az északi vietnámiakkal, akik dél felé terjeszkedve végül elpusztították őket. Napjainkban már csak különleges formájú templomaik idézik a múltat. Az itteniek a 10. század környékén épültek Siva felesége, Uma tiszteletére. Méltóságteljesen tekintenek le az alant hömpölygő folyóra, melyen a sötétkék halászhajók rengetege ring, a partján egymást támasztó bádogtetős házak sűrűje, a hevenyészett halászbódék a Mekong Delta hangulatát idézik.

Szél csapkodja a rozzant lemezajtót, az eső bádogtetőn dobol. A Nha Trang-i repülőtér épülete, mint bármelyik az országban, leginkább a „szoci”-ban volt TSZ Majorokat juttatja eszembe. A szórakoztatásunkra kirendelt televízió jobbára csak recseg, a bitang hidegre való tekintettel a pultnál fillérekért gőzölgő levest mérnek. Az ezen a vidéken barátinak számító három órás késéssel érkezik meg a gépmadár, és alig egy óra alatt Vietnám középső fertályába, Da Nangba repít. A Han-folyó partján székelő városból észak felé haladva a Lang Co-félsziget pálmafával szegélyezett partjai mentén érjük el China Beach-et az amerikai tengerészgyalogság egykori bázisát. Hadihajóknak, repülőtereknek mára nyoma sincs, egy, a tányérunkról lefittyenő hal lakmározása közben szemléljük az azokat felváltó, a partszakaszt vigasztalanra túró markológépeket. A parttól nem messze magasodó, Öt Elem hegyének is nevezett Márvány-hegység mélye igen értékes vörös, fehér és kékeszöld színű márványt rejt, hatalmas tömbjeiből az útszéli műhelyekben boszorkányos gyorsasággal mozgó kezek varázsolnak gigantikus méretű szobrokat. Szakadó esőben cuccolunk be a rendkívül előkelő Saigon Morin Hotelbe. Az utolsó szemig fölfaljuk a szobába készített „welcome” gyümölcsöstálat, bánatos pillantást vetünk az esővízben fürdő medencére, majd hatalmas lendülettel a város felderítésére indulunk.

Hué, az egykori császárváros 1802-től kezdve a Nguyen-dinasztia utolsó tagja, Bao Dai 1945-ös lemondatásáig, csaknem 150 éven keresztül Vietnám politikai, kulturális és vallási központja volt. Az Illatos folyó partja mentén fölhúzott ősi város a keleti kultúra minden ékességét fölsorakoztatja, egymásba érnek a pagodák, az uralkodók temetkezési helyei.
A közvetlenül a folyóparton emelkedő Thien Mu, azaz Tündérasszony pagoda hétemeletes, nyolcszögű tornyát Buddhának ajánlották, az oldalánál található két tonna súlyú harang hangja állítólag tíz kilométerre is elhallatszik. A múló évszázadok alatt sokszor lerombolták és újjáépítették, de szimbolikus jellegét sosem veszítette el. Falai között ma is papnövendékek, szerzetesek kis csoportja él, éppúgy mint a hatvanas években, amikor a kormányellenes megmozdulások melegágya volt. A mindenkori császár egykori rezidenciája a Tiltott Bíbor Város, egy egész délutánba telik, mire bejárjuk az erődszerű falak övezte palotát. Hatalmas kertben színes pavilonok, díszes kapuk, medencék között sétálgatunk. Az engesztelhetetlenül nyakunkba zúduló vízözön ellen kezdetben esernyővel, később fejünkre húzott nejlonzacskóval védekezünk. Még később rájövünk, hogy mindez egy fabatkát sem ér. Semmi nem ment meg attól, hogy bőrig ázzunk.

Az Illatos folyó mentén a Nguyen dinasztia császárainak fényűző mauzóleumai sorakoznak, az ismerkedést Tu Duc császár saját maga tervezte nyughelyével kezdjük. A síremlék szerény kifejezés a Van Nien dombon terpeszkedő méretes parkra, a szépséges pagodák, pavilonok, lakóépületek, virágdíszbe borult tavak sokaságára. A 153 centiméter „magasra” nőtt uralkodó a palotaként használt komplexumban halálig fényűző luxusban élt. Ha hinni lehet a szóbeszédnek, minden étkezésnél 50 szakács, ötvenféle ételt főzött számára, ezek mindegyikét külön szolga tette az asztalára. Miután lótuszlevélen gyűjtött harmatból készült „ötórai teáját” elkortyolgatta, rímeket faragott vagy mások verseit szavalgatta, ágyát 104 feleséggel és számtalan ágyassal osztotta meg. Ilyen körülmények között nem lehetett nehéz 35 esztendőn keresztül uralkodnia.
Khai Dinh császár Huétól 10 kilométerre, egy kis faluban álló síremlékét 11 éven keresztül építették, az egekbe rúgó költségek csökkentése érdekében leginkább kényszermunkásokat alkalmaztak. A porcelánnal, bronzzal gazdagon díszített síremlékben nyugvó császár örök álmát arcukon keleti és európai vonásokat vegyítő, életnagyságú mandarin testőrök szobrai, kősárkányok, kőelefántok vigyázzák. A szakértők szerint az épületegyüttes nem mondható építészeti remekműnek, de nekem tetszik. Nem kevésbé az ősöreg, eldugott japán gyaloghíd, amire nem kis szerencsével bukkanunk. A fából készült kedves kis híd neve Thanh Toan, és a felette ívelő, gyönyörű, cserepekkel ékített tetőzet teszi különlegessé. A hideg ellen a patakparton álló büfében illatos lótuszteával védekezünk, ugyanitt a füstölőgyártás rejtelmeivel is megismerkedünk. Utolsóként Ming Mang császár nyughelyénél tesszük tiszteletünket. Az óriási kertben, tavak fölött átívelő kőhidakkal összekötött fantasztikus pavilonok pompája szemernyivel sem marad le az eddig látott síremlékek mögött.

Szemet gyönyörködtető tájon, magas hegyek lábánál heverő zöldellő síkságok között visz az út, ezúttal Da Nangból déli irányba haladunk. Rizsföldek borítanak mindent, ameddig csak a szem ellát. Vízi bivalyok húzzák az igát a térdig érő sárban, a látképet vidám színekbe öltöztetett sírkövek tarkítják. Bár nem ismeretlen fogalom errefelé a temető, inkább a nagyobb településekre jellemző, vidéken mindenkit a saját földjén temetnek el, némely faluban különös szokás dívik. Miután valaki jobblétre szenderül, a család összehívja ünnepelni az egész falu népét. Hajnalban, szájában egy hosszú bambuszrúddal temetik el a testet, ezen keresztül a legidősebb fiúgyermeknek egy éven át táplálnia kell. Az év elteltével, amennyiben van a családnak elég pénze, újfent megvendégelik a falu egész lakosságát, a halott lelke pedig békével távozhat. Ha pedig nincsen pénz, egészen addig kell a holtat a bambuszrúdon át istápolni, míg össze nem gyűjtik.

Hoi An, vagy ahogy hajdan a nyugati kereskedők ismerték Faifo, a 19. századig Délkelet-Ázsia legjelentősebb kikötőjének számított, ahol minden náció horgonyt vetett, épített ezt, azt, azután továbbállt. Az óváros nemzetközi kultúrák egyvelege, legmarkánsabban nyomot a tavaszi, északkeleti széllel érkező, és hazájukba csak a nyári, déli széllel visszatérő kínai és japán hajósok hagytak. Kezdetben csak az itt töltött néhány hónapra béreltek házat, raktárat, később számos család végleg letelepedett. A megtekintésükre jogosító általános belépőjeggyel felszerelve eredünk a látnivalók nyomába, komfortérzetünket esernyő, és igen jutányos áron beszerzett gumicsizma emelni. Utóbbi kiváltképp nélkülözhetetlen, a szűk utcákon a piac minden bűzös szennyét hordozó esővíz hömpölyög.
Legfőbb nevezetesség a Thu Bon-folyón tömzsin átívelő Japán Fedett Híd, mely hajdan a japán és kínai negyedet kapcsolta össze. Rózsaszínű kőkapuját 300 éve ugyanolyan szigorú arccal őrzik a színes festékbe mártott ecsettel festett szakállas katonák, a belsejében lévő pici Chua Cau templom famennyezetét illatos pálcikákból gomolygó füst feketíti be. Vannak még teljes szépségükben megőrzött ódon kereskedőházak, hosszú, lakkozott fatáblára gyöngyházberakással írt kínai versek, boltíves kapuk mögött megbújó cifra pagodák, a folyóparttól nem messze pedig egy egész blokknyi francia gyarmati időkből származó épület maradt fenn. Citromsárgára festett koloniális kőházak, feketére lakkozott faházak faragott homlokzatai váltogatják egymást, színözönt a híres Hoi An-i lámpák fénye varázsol rájuk. Az utcafronton többnyire népművészeti cikkeket árusító boltok üzemelnek. A kereskedők igyekeznek minél több vásárlót becsábítani, esernyős táncbemutatót, vattaszakállú mikulások által celebrált karácsonyi műsort egyaránt látni. Legnagyobb forgalmat mégis a szabóságok bonyolítják, az itteni áraknak lehetetlen ellenállni. Nagyjából 20 ezer forintért tetőtől talpig felöltöztetnek, és nem is akárhogy. Hoi An legnyüzsgőbb része a folyóparti piac. Ezernyi gombaformát öltött, kúp alakú pálmalevélkalapot viselő asszony méri a tengeri herkentyűket, zöldséget, gyümölcsöt, a kikötőből sorjázó, pillanatokon belül a köd homályába vesző, élelmiszerrel, motorkerékpárral csurig rakott ladikoknak esővíztől csöpögő pálmafák sűrűje int búcsút.
Az óévet a Hoi An Beach Resort minden vendége a szálloda éttermében zajló zajos partin búcsúztatja, mi kettesben az eső áztatta, üresen kongó tengerparti apró éttermek egyikében ünnepelünk. Vacsora után a tulajdonos a ház hátsó fertályába invitál. Előkerül a ládafiából a kígyópálinka, sűrűn emelgetve poharainkat a örök érvényű magyar-vietnámi barátságot pecsételjük meg. Az újév első reggelén, egy erősen fejfájós hajókirándulást követően a fővárosba röppenünk.

Hanoi a kelet és a nyugat sajátos ötvözete, a Kormányzati negyed monumentális épületei, a buddhista pagodák, a széles sugárutak, az árusoktól hemzsegő szűk sikátorok jól megférnek egymással.
Az óváros közepén a Hoan Kiem tó (Visszaadott Kard Tava) egy aprócska szigetén, a gyakran Hanoi jelképeként emlegetett Teknősbéka Pagoda áll. Partja a főváros egyik legegyedibb attrakciójának számító Vízi-bábszínházat birtokolja, ahol vízen járó marionettfigurák jelenítik meg az országhoz fűződő legendákat, elsőként magához a tóhoz kapcsolódó történetet: Úgy esett, hogy midőn a 15. század közepén a kínai Ming uralkodóház csapatai betörtek az országba, az akkor még fiatal Ly Thai To császár gondterhelten sétált a tó partján és a lótuszvirágokkal beszélgetett. Éppen arról faggatta őket, hogy miként lehetne megvédeni az országot, amikor szájában díszes karddal egy teknős bukkant fel a vízből. „Fogd ezt a kardot, és seregeid élén harcolva győzni fogsz”, szólt, s láss csodát a kínaiak eltakarodtak. Ly Thai To császár a győztes csata másnapján visszaadta a kardot az óriási aranyteknősnek, az pedig újra alámerült vele a tó fenekére.
A tó közelében a különleges hangulatú régi negyed éli zajos életét. Az eredetileg 36 utca alkotta városrészben az utcák elnevezései az ott megtelepedők foglalkozását fejezik ki: van Réz, Tészta, Sülthal, Rizs, Papír, még Koporsó utca is. Járdaszéli kifőzdék, zöldségárusok, portékájukat vállukon átvetett bambuszrúd segítségével egyensúlyozó kofák között botladozunk, errefelé a járdát nem közlekedésre, hanem a boltosok parányi árudájuk előretolt szükségállásaként használják. Rendőrkordonnal körbevett óriási téren, halotti csendben kígyózó sor hívja fel a figyelmet a Ho Chi Minh Mauzóleum bejáratára. Eszünk ágában nincs bemenni, helyette megnézzük a szomszédságában egy lábon egyensúlyozó helyes Egypilléres Pagodát. A kissé távolabb eső Irodalom Temploma hangulatos udvaraival a béke apró szigete. A Konfuciusnak szentelt pagodakomplexumban kapott helyet 1076-ban Vietnám első egyeteme, ahol a mandarin tanoncokat oktatták. Az egyik árkád alatt, hátukon megkopott sztéléket egyensúlyozó mészkő teknősök sorakoznak, melyekre az utókor számára a tanintézetben végző mandarinok adatait vésték.

Sárkányfejjel díszített koros vitorlásunk büszkén szeli a vizet, a hátsó fedélzetről ínycsiklandozó illatok szállnak. Az ebéd hozzávalóit magunk választottuk ki az osztrigafarmok egyikén, már nincs más dolgunk, mint gyönyörködni a környező világban.
Az, hogy a Ha Long-öböl a világ nyolcadik csodáinak listáját gazdagítja, nem sokat mond, a látvány annál többet. Szemet kápráztatva, valóságos dolomitszikla labirintus emelkedik magasra a Tonkini-öböl kristálytiszta vizéből. A dús növényzettel borított szürke kőtömbök lenyűgöző cseppkőbarlangokat, több kilométer hosszú alagutakat, belső tavacskákat rejtenek. Valójában évmilliókkal ezelőtt a tengerbe süllyedt hegyláncok végei, de természetesen, mint Vietnámban mindennek, a Leszálló Sárkány öblének is megvan a maga legendája: Réges-rég történt, hogy Vietnám népét idegen hódítók támadták meg. Fehér vitorlásokkal érkeztek, lerombolták a pagodákat, házakat, kerteket, és rabigába akarták hajtani a vietek népét. Az égben élő Sárkány szíve azonban megesett a borzalmakat látván, így alászállt segíteni. Sziklákat dobált a vízbe, összezúzta a hajóhadat, majd amikor a kő elfogyott testével védelmezte az itt élőket, akik azóta szentként tisztelik. Szavahihető halászok szerint még ma is előfordul, hogy párás pirkadatkor egy-egy kíváncsi sárkányfej emelkedik ki a habok közöl. Nekünk nincs szerencsénk, egyetlen kóborló sárkány nem kerül az utunkba. Pedig a kritériumok fennállnak, a hajnal párás és veszettül hideg. Pokrócba tekerve kuporgunk a piciny kajütben, és alig győzzük kivárni, hogy végre felszedjük a horgonyt.
Jól imádkoztunk, előbújnak a kelő Nap melegítő sugarai, mire a Csodák Barlangjánál (Sung Sot) kikötünk, és Meredek lépcsősoron a bejáratig mászunk. Tetszetősek a cseppkövek, ám kissé túltengenek a turisták, egymás sarkát tapossuk. Búcsúzóul úszó falvak mellett hajózunk, lakói valószínűleg életükben ki nem húzták innen a lábukat. A picuri, tarkára mázolt kalyibákban születnek, élnek, és halnak meg.

Nagyokat döccen alattunk az autó, az úttest közepéig érő rizsszőnyegek között szlalomozunk. A helyi parasztok a cséplést a buszok, teherautók kerekeire bízzák, így a legolcsóbb. Rizsföldek hullámzanak a látóhatár széléig, mosolygó gyereksereg pózol képeinkhez pár szem cukorkáért. Észak-Vietnám szocialista voltára az itthonról jól ismert Sztálinista lakótelepek, az ajándékgyártó szövetkezetek emlékeztetnek. Sok-sok, többnyire gyerekmunkás hímez, farag, csiszol a kietlen termekben, a terméket a délen elterjedt boltocskák helyett hatalmas hodályokban értékesítik.
Hanoi felé haladva megállunk csónakázni Tam Coc kanálisaiban. A lenyűgöző helyet Száraz Halong-öbölnek nevezik, mert a mészkőszirtek között mélykék tenger helyett élénkzöld rizsmezők hajladoznak. A közeli Hoa Lou ezer éve még a Le dinasztia székhelye volt, de az egykori palotából nem sok minden maradt, napfényben fürödve mégis gyönyörű. Elfacsarodik a szívem, ha rágondolok, hogy milyen látványtól fosztott meg minket az elmúlt hetekben az eső.

Dermedten nézzük a fapriccseket, az utazási iroda által matracnak titulált gyékényszőnyegeket, de a monoton zakatolás végül mély álomba ringat. Nyolc óra alatt gyűri le a vonat a 380 kilométeres távot Lao Chai-ig, innen, még épphogy busznak nevezhető járművel megyünk tovább. Célállomásunk, a kínai határhoz közeli Hoan Lien hegyek között rejtőzködő Sapa. A napjainkban 36 ezer lelket számláló kisváros első lakói a hmongok voltak, a vietnámiak csak később fedezték fel maguknak, miután a francia gyarmatosítók az 1880-as években erre vetődtek. 1993-ban döntött úgy a vietnámi vezetés, hogy szabad utat ad a turistáknak, a szűk, kanyargós utcákon egymásba érnek a vendéglők, a hotelek.
Már kora reggel hatalmas a tumultus, a szombati piacnapon gyűlik össze bevásárolni a környező hegyekben élő ezernyi népcsoport. (Megpróbáltam beásni magam az egyes törzsek öltözködési és egyéb szokásaiba, azonban hamar feladtam. Csak a vidék legjellemzőbb népcsoportjának, a hmongoknak öt válfaja létezik, és mindegyik más-más viseletben feszít. Így mindenféle etnikai ismeret nélkül, a szememre hagyatkozva indulok a vásár felfedezésére.) Díszes, hímzett ruhák, csillogó-villogó ezüst ékszerek, rafinált fejfedők sokasága, elképesztő, fantasztikus, magával ragadó zajos forgatag. Fotózni néhány dongért lehet, bár jobban örülnek, ha a jellegzetes sötétkék indigóval festett ruhaanyagokból, színpompás szőttesekből, hatalmas karika fülbevalókból, egyéb ékszerekből vásárolunk.

Másnap a közeli faluba megyünk vendégségbe. Nem sok értelmét látom a túrának, akkora a köd, hogy az orrunkig sem látunk. De amikor felszáll, az minden kínszenvedést megér. Nem létezhet a Földön ilyen zöld, amilyenben a hegyek előterében a rizsteraszok fedte domboldalak fénylenek. Sapa környékén sok falut amolyan skanzen félévé alakítottak, ahol be lehet kukkantani a törzsek életébe. A 12 kilométernyi sétára lévő Ta Phin falucskát a dzao törzsbeliek lakják. Viseletük legfőbb jellemzője a vörös turbán, a gyöngyökkel hihetetlenül gazdagon hímzett tarka ruházat. Egész sereg kislány fogad a hevenyészett kapuban, csuklónkra köszöntésül gyöngyökkel szőtt karkötőt erősítenek. Megnyugodván, hogy szívesen látnak, letelepszünk a fából tákolt viskók egyikébe, és konstatáljuk, hogy ma a pokróccal komfortosított, földre terített gyékényeken térünk nyugovóra.
Alkonyattájt tűzifát cipelve előkerülnek férfiak. Csak úgy póriasan, szürke felöltőben, vászonnadrágban, asszonyaik pompázatos megjelenéséből nekik mákszemnyi sem jutott. Óra múltával érkezik a csípős, banánlevélbe tekert vacsora, sűrűn töltögetik csordultig az égetően erős pálinkával poharainkat. Vidám, barátságos a falu népe, annak ellenére, hogy egy büdös kukkot nem értünk egymás szavából, nagyon jól elvagyunk.
Csontig hatoló hidegre, kakaskukorékolásra ébredek, egy jó torkú példány épp a mi házunk táját nézte ki magának. Álmos arccal kászálódik ki útitársunk a szomszédból, s a szárnyassal hangerőben versenyre kelve kiáltja el magát: „Good morning, Vietnám!”. És milyen jól teszi! Mert a Robin Williams feledhetetlen alakítása óta szállóigévé vált köszöntés nélkül egy vietnámi élménybeszámoló fabatkát sem ér.

Vissza

Ho Chi Minh-város (Saigon)

Ho Chi Minh-város (Saigon)

Saigon környéke

Saigon környéke

Mekong Delta

Mekong Delta

Közép-Vietnám

Közép-Vietnám

Hanoi

Hanoi

Halon-öböl

Ha Long-öböl

Tam Coc

Tam Coc

Sapa

Sapa régió