Zimbabwe

Az ütött-kopott taxi tulajdonosát, „Füligszáj” Rómeót a repülőtéren szállító kisiparosok hadonászó táborából választjuk, és egyenesen a hotelbe hajt velünk. Az elegáns Rainbow Hotel fehér falai kényelmes szobákat rejtenek, a kertben ezernyi virág ontja illatát, még medence is van, bárszékekkel körítve. Az Amarula krémlikőr igen könnyen csúszik, na meg a Zambezi sör sem megvetendő, bódult állapotban vetem alá magam a politikai képzésnek. A világ történéseiben járatos életem párja elmagyarázza, hogy miért szidalmazta Dél-Afrikában az összes fehér, akiknek házában megaludtunk, Robert Mugabét. Zimbabwe miniszterelnöke, egyben államfőnek titulált diktátora tavaly (2000-ben) kiszorítva a fehér telepesek képviselőit a hatalomból „földreformot” vezetett be. E fogalom borzalmakba torkolló üldöztetést takar, tömegével menekültek el a fehérek az országból. Birtokaik bozótharcosok kezébe kerültek, ásóval, kapával láttak neki a földművelésnek. Hamar becsapott a ménkű, tönkretett gazdaság, elszabadult infláció, éhezés, jellemzi az egykor Afrika éléskamrájáénak számító Zimbabwét. Ennek a gondokkal teli, háborgó országnak egy parányi békés szigete a vízesés köré épített, elszigetelt világ.

A Viktória-vízesés Nemzeti Park bejáratánál David Livingstone szobra fogad. A nagy utazó 1855-ben ért el ide, s adott elsőként leírást a vízesésről. Sokat idézett mondata szerint „Olyan gyönyörű, hogy még az angyalok is elámulnának, ha felette elrepülve megpillantanák.” Nem tudom, hogy az angyalok miként vélekednek, de a repülőgép fedélzetéről tényleg rendkívüli látvány a semmi közepéből felszálló hófehér „füstoszlop.” Livingstone, királynőjéről Viktória-vízesésnek keresztelte el, a helyiek pedig a Mosi-Oa-Tunya,azaz Mennydörgő Füstölgés névvel illetik.
A Zambézi folyó bukfence a Föld legszélesebb vízzuhataga, több megszakítással nagyjából másfél kilométer, ahol az esős évszakban másodpercenként közel 40 ezer köbméter zúdul alá. Fülsüketítő, minden hangot elnyomó dübörgés jelzi a víz tomboló erejét, felette illékony szivárvány játszik, a szitáló permet mindent beborít. Nem sokat ér a bejáratnál bérelt esőköpeny, csavarni lehet belőlünk a vizet. Kimondottan jó hatással van viszont az állandó permetfelhő a növényzetre, buja őserdőben, méregzöld lombú fák szegélyezte járdákon érjük el a hasadék fölött átívelő vasúti hidat. Ez a határvonal Zimbabwe és Zambia között, és itt található a világ leghosszabb Bungee-jumping pályája. Nem kevesebb, mint 111 méter kell repülnie annak, aki a mélybe veti magát. Eszembe nem jut. (Igaz, ekkor még az sem, hogy másnap életemben először raftingolni megyek.)
Nyoma sincs vadságnak a folyó felső szakaszán, lágyan fodrozódik a kék víz. Pár gyerek sétál a poros földúton, a fákon a majmok ugrálnak, még egy elkóborolt zsiráfot is látunk. Uralkodó növény a baobab, a világ legmókásabb fája. Úgy tartják, hogy sok-sok évvel ezelőtt Isten az állatokat bízta meg a növények telepítésével, és a majomkenyérfát a buta hiéna ültette fejjel lefelé a földbe. Ezért ágaskodik valószínűtlenül vastag törzsén a kis lombkorona.

Victoria Falls kicsinyke városát a vízesés közelsége hívta életre, és tetőtől-talpig a turisták fogadására rendezkedett be. Lépten-nyomon éttermek hívogatnak betérésre, utcai kifőzdék ontják illatukat, már az ételek szagával is jól lakunk. Hangos kopácsolás közepette készülnek a piacon az emléktárgyak, legnagyobb keletje a fafaragásoknak van. Sok munkát fektetnek a többnyire Afrika állatait életre keltő műalkotásokba, néhány művész azonban aktuális politikai témák felé fordul. Legszembetűnőbb a kerek, felfújt hasú szobor, mely a nyomort és az éhezést jelképezi. Választani igen nehéz, a levakarhatatlan árusok mindegyike a legkedvezőbb üzleti ajánlattal áll elő. Hatalmas pénzkötegek cserélnek gazdát, hiszen itt mindenki milliomos zimbabwei dollárban. Persze virágzik a feketepiac, a pénzváltók „hivatalos irodája” egy zsebszámoló és valami pecsétes iromány a nyakukban. A műfalu bejáratánál tarka inges együttes muzsikál, a törzsi szerelést öltött zenekarok egyébként is a városkép tartozékai. Szertartásosan ráz kezet velünk a kapuban a főnök, majd végigkalauzol kihalt birodalmán. A Dél-Afrika hasonló jellegű intézményeiben megszokott műlakókat igencsak hiányolom, a kerek szalmatetős kunyhók között mindössze néhány tyúk kapirgál.

Adrenalin szintem az egekben jár, el sem tudom hinni, hogy rövidesen meg kell küzdenem a Zambézi habzó zúgóival. Percnyi időnek tűnik csupán az eligazítás, máris a gumicsónakban reszketek. Stílszerűen, először a „Reggeli Fénykoszorú”-n evickélünk át, majd sikeresen másszuk meg a „Mennyország Lépcsői”-t. Midőn az „Ördög vécécsészéje”-be pottyanok, az életemért küzdve azon tűnődök, hogy miért nem a könnyed sziklamászást választottam. Vagy még inkább a nyugis helikopteres repülést a vízesés fölött. Késő bánat, aléltan mászok vissza a csónakba, és megpróbálom túlélni a kalandot. Hál’ Istennek, az „Éjféli Vacsora”-hoz nem a nevében hordozott időpontban érünk, ám itt már csak segítő kezek tudnak visszarángatni a biztos menedéket nyújtó hajóba. A kaland végén a vezető tájékoztat, hogy összesen hét 4-es, 5-ös zúgón jutottunk át. Fogalmam nincs, hányas számig terjed a skála, ezek nehezek, vagy sem. Nem is érdekel. Mindenképp büszke vagyok magamra.

Az esti program sokkal nyugalmasabb, hangtalanul siklik velünk a kis hajó a méltóságteljes lassúsággal csordogáló Zambézi széles szalagján. Kezünkhöz ragadt üvegekből Zambezi sört kortyolunk, a parton két hatalmas elefántbika békésen legelész. Lobogó fülekkel szaladva egy kisebb példány érkezik, és ormányát az ég felé tartva iszonyatos hangokat hallat. Megtorpan a két hím, majd azért hátrál el egymástól, hogy pillanatokkal később agyarukat összeakasztva ádáz harcba kezdjen. Érdeklődéssel szemléljük a családi perpatvart, ami oly hirtelen ér véget, ahogy elkezdődött. Egyöntetűen állítják csapatunk férfitagjai, hogy minden bizonnyal az elefántlány a hibás. Látván a teljes békésségben vacsorázó hármast, azzal a boldog tudattal hajózunk tovább, hogy újra szent a béke.
Újabb sörök, étellel rogyásig megrakott tálak kerülnek elő. Fölöttünk madarak suhannak, a part menti sekély vízben krokodil fürdőzik, vízből kikandikáló gömbölyű hátak, kidülledő szemek árulkodnak arról, hogy a folyó vízilovak otthona. A környező világról szóló mesékkel próbálja érdeklődésünket felkelteni a kormányos, mindenkit bátorít, kérdezzen nyugodtan. Magáért beszél az elénk táruló látvány, elméje legrejtettebb zugaiból sem tud senki egyetlen kérdő mondatot előkaparni. Azaz mégis. Percekig tartó néma csendbe vág pörölycsapásként utastársunk szolid érdeklődése „aztán sör van-e még”? Hangos nevetést igenlő válasz, majd tett követ, további söröket kapunk. Víg hangulatban kerülgetjük a nagy számban kivonult hajókat, aztán a folyó közepén lehorgonyozva várjuk a naplementét. Jön is, percnyi pontossággal. Elsőként figyelmeztető jelzést küld a felhők fedezékéből az izzó Tűzgolyó, majd a horizont széléről, erejét fitogtatva, még egy utolsó aranyszínű nyalábot bocsát a földi világra. Aztán pillanatoknak tűnő szürkület után az éj fekete leple mindent betakar.

Érkezes a South African járatával

Érkezes a South African járatával Victoria Falls repülőtérre

Welcome to Zimbabwe

Welcome to Zimbabwe

Rainbow Hotel, Victoria Falls

Rainbow Hotel, Victoria Falls

A Rainbow Hotel mór stilusban épült, elegáns szálloda

A Rainbow Hotel mór stilusban épült, elegáns szálloda

Virágok a Rainbow Hotel kertjében

Virág a Rainbow Hotel kertjében

Virág a Rainbow Hotel kertjében

Virág a Rainbow Hotel kertjében

Rainbow Hotel medence

Rainbow Hotel medence

Óriási pók a kertben

Óriási pók a kertben

David Livingstone szobra a Nemzeti Park bejaratanal

David Livingstone szobra a Nemzeti Park bejáratánál

010 1855-ben ert el ide

David Livingstone 1855-ben ért el ide, és a vízesést királynőjéről nevezte el

Szivárvány a Victória vízesésnél

Szivárvány a Viktória-vízesés fölött

Victoria Falls

Victoria Falls

Pages: 1 2 3